Minap a lányom – 16 éves – arról panaszkodott, hogy neki biztosan sosem lesz barátja, sosem lesz családja, sosem lesz gyereke, és még jó munkája sem lesz. Hát, legszívesebben azt mondtam volna neki viccesen, hogy: innen szép nyerni :), de tartottam magam, és elgondolkodtam az aggályain, amiket ő egyértelműen megélt.
Mivel éppen indultam valahova – megfigyelted már, hogy a gyerekek micsoda remek pillanatokat tudnak kiválasztani a fontos beszélgetésekhez? Fél lábbal már kiléptél éppen az ajtón, vagy épp fél lábbal a kádban vagy, hogy végre fürödhess egy jót. Vagy épp felveszed a telefont, hogy lebonyolíts valami fontos beszélgetést. stb. -, ezért csak ennyit tudtam neki gyorsan mondani: Mint tudod, a gondolatnak teremtő ereje van, ezért nagyon meg kell válogatnod, hogy mikre gondolsz!
És nem értette!
Nem értette ezt a szókapcsolatot: a gondolat teremtő ereje.
Mivel 16 évesen jómagam egyáltalán nem találkoztam ezzel a kifejezéssel, ezért én meg azt nem tudtam eldönteni, hogy most valóban érthetetlen ez még a számára, vagy pedig én magyarázom rosszul?
Még annyit volt időm kifejteni, hogy:
„Amire erősen gondolsz, az valóra válik, ezért sosem szabad rossz, negatív dolgokra gondolnod önmagaddal kapcsolatban!”
Jött utánam a kocsihoz, de ennél frappánsabban és aktuálisan érthetőbben egyszerűen nem tudtam neki elmagyarázni, hogy mit akarok mondani ezzel. Más szavak nem is jöttek ki a számon, egyfolytában csak azt hajtogattam, hogy: A gondolat teremtő ereje – a gondolatnak teremtő ereje van. Utoljára még azzal próbáltam neki érvelni, hogy azt már bizonyosan hallotta, hogy: a kimondott szónak ereje van, de ezzel is mellé lőttem, mert még erről sem hallott! (Van még miről beszélgetnünk, igaz?:))
Amikor a Szeress című bejegyzésben azt javasoltam, hogy mondogasd magadnak fennhangon, hogy „szeretem magamat”, akkor tulajdonképpen a „kimondott szónak ereje van” tézist javasoltam használni.
De ugyan ilyen ereje van a gondolatnak is. Persze nem mindegy, hogy egy kósza, villanásnyi gondolatról van szó, vagy egészen komoly vizualizálásról, vagy másképp szólva imaginációs technikáról.
Térjünk vissza a 16 évesemhez: állandóan úgy látja önmagát., mint aki magányos, nincs barátja, és ő egy fiúnak sem kell. Tisztán látja maga előtt a szituációkat, amikor egyedül, magányosan éli az élet egészét, és az élet apró epizódjait is. Ebből már persze következtet arra, hogy családja sem lesz soha, már idősebbnek, szinte már vénnek látja magát, még mindig egyedül, az anyja nyakán ;).
Nemcsak a 16 éveseké a bizonytalanság
Számtalanszor látjuk magunkat lelki szemeinkkel ilyen-olyan szituációkban. Néha élesebben, néha elmosódottabban, néha még a gesztusaink, taglejtéseink is egyértelműen kivehetőek, vagy az, ahogyan mosolygunk az elképzelt jelenetben. Ez az, amikor álmodozunk, vizualizálunk. Az álmodozás mondjuk nem a legjobb szó, mert leginkább pozitívumokról szoktunk álmodozni – ami jó! – de ez nem fedi le a vizualizálás leggyakoribb előfordulását: amikor szinte szándékosan(!) a rosszra koncentrálunk.
- Például épp most léptünk ki a főnök irodájából, és még fél napig azon agyalunk és dohogunk, hogy azok helyett, amit csendesen cincogtunk, miket kellett volna torkunk szakadtából üvölteni az ellenszenves fejébe!
- Amikor még százszor variáljuk gondolatban a már megtörtént eseményeket, hogy: ha így mondtam volna, akkor ez lehetett volna belőle, ha úgy csináltam volna, akkor amúgy alakulhatott volna…
Viszont azt mondják a bölcsek, hogy erről a „százszor átgondoltam, mit kellett volna tennem/mondanom” dologról azonnal le kellene szokni!
Persze, a következtetéseket le lehet és szükséges is levonni mindenből, de nincs annál energia pazarlóbb, értelmetlenebb „elfoglaltság”, mint mikor azon agyalunk, akár éveken keresztül (!!!), hogy hogyan kellett volna visszavágnunk, odamondanunk valakinek.
Tudom, a régi sérelmeket, bántásokat, ártásokat, kritikákat borzasztóan nehéz magunk mögött hagyni, de muszáj.
Gondolj bele, mennyivel boldogítóbb dolog az, amikor nem ilyeneken töröd az agyad, nem ilyenre pazarolod a drága lelki energiákat, hanem mondjuk arra koncentrálsz, hogy csak jó és pozitív dolgokat gondolsz magadról és a jövődről.
Ha nagyon nem megy másképp, akkor próbáld ki azt, hogy amikor jönnek a sérelmekből, lezáratlan ügyekből eredő rossz érzések és negatív képek, és már megint megváltoztathatatlan, réges-régen elmúlt dolgokon rágódsz, variálod azokat az eseményeket fejben, akkor hirtelen gondolj arra, hogy egy napsütötte mezőn ülsz, nagyon meleg van, süti a fejedet és a válladat a nap, érzed azt a jellegzetes melegillatot, és hallod a nappal is veszettül ciripelő tücskök fáradhatatlan muzsikáját. Nyugodt vagy, derűs vagy, süt a nap, senki és semmi nem zavar, béke, nyugalom, boldogság van körülötted.
Ezt nem nehéz elképzelni, mert szerintem mindannyian ültünk már napsütötte réten, ráadásul melegben. 🙂 Lásd magad így!
Ülsz, meleg, rét, nap, tücskök, és élvezd!
El tudod ezt képzelni bármikor önmagadról?
Netán van olyan emléked, ami ennél az általam mutatottnál gyorsabban és intenzívebben előhívható? Meglátásom szerintem valódi, kirábbi szépemléket olyankor segítségül hívni, mikor a negatívumokat akarjuk gyorsan eltüntetni a fejünkből, akkor nem szerencsés, mert nagyon gyorsan vissza tudunk asszociálni a negatívumokra megintcsak, és akkor azt érjük el, hogy a szép emléket halványítjuk végül a saját fejünkben. Ez nem egy előremutató tevékenység.
Mit érünk el ezzel a napsütötte réten ülős képpel?
Mivel tudatosan nem tudod magad arra rávenni, hogy NE gondolj valamire – ne gondolj a rosszra, ne gondolj a negatívumokra, ne gondolj erre-arra-amarra -, ezért inkább azt a módszert kell választanod, hogy tudatosan valami szépre és jóra gondolsz. Ez a kezdet. Amikor közeledik, vagy már le is taglóz valami lehangoló, sehova se vivő, elkedvetlenítő gondolat, akkor gyors snitt, máris a réten ülsz, süt a nap, meleg, messze vagy minden rossztól!
A rét lehet tengerpart is. Én javaslom a meleg elképzelését, mert az azonnal átkapcsol a rosszból. (Ha esetleg valami rossz élményed köt réthez, meleghez, vagy bármihez, akkor légy annyira önálló, hogy találsz magadnak olyan „helyet”, ahol boldognak, békésnek tudod látni magadat!)
Mi az, hogy nem tudod magad rávenni arra, hogy NE gondolj valamire?
Van erre egy érdekes játék:
Én: Gondolj egy tehénre! Megvan?
Te: igen.
Én: Gondolj egy majomra! Megvan?
Te: Igen.
Én: Most NE gondolj egy tehénre!
Te: ööööö…
Tehát az nem működik, hogy: „Nem gondolok valamire”, mert csak hiszed, hogy tudatosan gondolsz rá, igazából a tudatalattid dolgozik ilyenkor, az meg ilyen megközelítéssel nem ismeri a NEM szócskát (a tagadást ilyen összetételben nem tudja elkülöníteni a megállapítástól). Ezért csakis az lehet a hatékony, ha tudod mire kell gondolni ahhoz, hogy végeredményként ne a rosszra, negatívumokra gondolj.
Érted? Ez egyszerre iktatja ki a rosszat, és egyszerre iktatja be a jót a gondolkodásodba úgy, hogy behelyettesít.
„De mi lesz a feldolgozatlan negatívumokkal? Nem véletlenül gondolunk sokszor a régi rossz dolgokra, fel akarjuk ezeket dolgozni, meg akarjuk érteni.”
Hát, akkor rossz hírem van: nem lehet feldolgozni. El kell engedni. Le kell cserélni másra, jóra.
Például: az éveken keresztül rágott, negatív érzések valószínűleg más személyekkel összekapcsolható dolgok. Mivel az illető, akivel kapcsolatos a sérelmed, nincs ott, hogy átbeszélje, megvitassa veled, ezért nem is lehet feloldani tulajdonképpen a konfliktust, hiszen ahhoz a másik fél is kellene. Csak elengedni tudod, és lecserélni esetleg valami másra, ha a sima elengedés nem akarna működni.
Muszáj elengedni!
Nekem volt egy olyan lezáratlan ügyem, hogy konkrétan nem bírtam tőle aludni! Hónapokig. Állandóan ezen rágódtam éjjel. Nappal érdekes módon nem, de éjjel mindig kísértett. Egyszerűen azt éreztem, hogy egy dolgot, egy kapcsolatot én túl simán zártam le, jól oda kellett volna mondanom az illetőnek, sőt, álmomban még meg is vertem csórikámat…
Egy dolog segített: az, hogy kiírtam magamból az egész történetet, úgy, mintha a rajtam sérelmet vevőnek írnám! Jól megmondtam a magamét szépen, írásban. Aztán pár hétig őrizgettem a levelet, majd megsemmisítettem. A levél felénél már elszállt a haragom. A második felében pedig mintegy megmagyaráztam magamnak, mi miért történt, és a levél végére ráébredtem, hogy nem csak az illető volt hibás, hanem én is ugyanúgy. (De persze ezt én szerettem nem észre venni…) Soha többé nem ébredtem fel erre a gondolatra az éjszaka közepén, igazság szerint utána évekig eszembe sem jutott az illető.
Tehát, ha olyan esemény nyomja a vállunkat, ami sem megoldva, sem megbeszélve, sem elfelejtve nem lesz soha, akkor írjuk ki magunkból, mert az csodát tesz!
De most akkor hogyan teremt a gondolat?
Ha kipróbáld a réten ülős dolgot, és érzékeled a pozitív hatását, akkor tudni fogod, hogyan teremt a gondolat. A gondolatok a fejünkben nemcsak gondolatok, hanem egy nagyon bonyolult rendszer részei, építőkövei. Amikor van egy konkrét gondolat a fejedben, például egy pusztító erejű fájdalomról, akkor a tested, az idegrendszered, a különböző szerveid ennek rendelik alá magukat. Például, ha letaglóz a gyász, hiába edzettél egy évig rá, nem valószínű, hogy le fogod futni a Maratont, mert egyszerűen a gondolataid átveszik az uralmat a tested és a tetteid fölött. Átkalibrálják a szerveid működését is, és felülírják a terveidet. Az emberek többsége persze nem edz minden nap a Maratonra, nincsenek olyan feszített céljaik, mint például az élsportolóknak vagy a nagyon feszített tempóban élő menedzsereknek, ebből kifolyólag aztán sokaknál alig észrevehető vagy tettenérhető az, hogy a puszta gondolatok milyen nagy hatással bírnak az életünkben. Higgyünk azoknak, akik tudatosak: a gondolatok teremtik meg a tetteinket, és a tetteink teremtik meg a világunkat, a saját szubjektív valóságunkat.
Ha kimész a napra és sütteted magad, és később ezt az élményt felhasználod arra, hogy felülírd vele a nyilvánvalóan ártó, garázda rosszgondolatokat, akkor az történik, hogy a napsütéses gondolat lesz hatással majd a cselekedeteidre, és te a cselekedeteiddel nem pusztítani fogsz magad körül, hanem építeni.
Amikor 16 évesen azt hisszük, hogy semmink és senkink nem lesz, mert hiszen még semmi tapasztalatunk nincs a nagybetűs életről, akkor ezek átmeneti állapotok, amikre nem szükséges nagy hatású életvezetési tanácsokat kérnünk, vagy terápiába vonulnunk. De mindannyian tudjuk, hogy a 16 éves kori önmagunk ott van velünk egész életünkben, és folyamatosan bizonytalankodik, szenved és megválaszolatlan kérdések özönével küzd. Ha hagyjuk, hogy a napsütés helyett ezek uralkodjanak az életünkön, akkor végül a saját 16 éves, kétségek között vergődő gyerekünknek mit fogunk majd mondani? Azt, hogy „Kicsikém, kösd fel a gatyád, mert ennél csak rosszabb lehet?” Vagy azt, hogy „Ügyelj a gondolataidra, képzeld el, hogy süt rád a nap, és eszerint szervezd az életedet, hidd el, menni fog!”
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én biztatni szeretem a gyerekeimet, már csak a saját tapasztalásaimból kiindulva is. Ahol süt a nap, ott süt a nap – ez nem is kérdés :)). Ahol meg nem süt, ott csak el kell képzelnünk, hogy süt – a cselekedeteinket pedig ebből kell levezetnünk, nem a borongós, viharos égből.
Szép napot kívánok, és virágos, napsütötte réteket!
Vidi Rita
18 thoughts on “A gondolat teremtő ereje? Mi az?”
Comments are closed.
ÍGY VAN!!!:))
„Muszáj elengedni!” Tudom, hogy minden igaz, hogy a gondolatnak teremtő ereje van stb. De egyszerüen nem tudom megérteni, felfogni, hogy lehet „elengedni” egy feldolgozhatatlan dolgot ami végig kísér egy életen, nem lehet megváltoztatni, mert az illető sincs már. Már magát a szót sem tudom felfogni, mit jelent, és hogy kell megtenni „elengedni”. Talán ezért kerestem egész életemben a boldogságot.
Éva, az elengedés tulajdonképpen ezekben az esetekben a megbocsátást jelenti.
A másokkal kapcsolatos, feldolgozatlan negatív érzéseinket csak akkor tudjuk elengedni, ha megbocsátunk.
Tiszta szívből azt kell éreznünk, hogy: megbocsátok mindent.
Megbocsátom az ellenem elkövetett bűnöket, nincs bennem harag, nincs bennem rossz érzés.
Megbocsátom, elengedem. Ez a sorrend.
Borzasztó nehéz, tudom. De nincs más módja.
Kedves Rita! Lehet, úgy tűnik,hiába mondod nekem mit kell tennem, én pedig fújom a magamát. Igen valóban szépen hangzik, hogy meg-bocsátom és elengedem. Ez nem az a hely ahol részletezni lehetne a dolgokat, de az biztos, míg élek soha, de soha nem tudok megbocsátani annak, aki az egész életemet tönkretette már pici gyerekkoromtól. Pedig már „elmentek” és mégsem megy. Ugyhogy nem is terhellek vele tovább. Ezt „magammal viszem” !!!
Kedves Rita!
Nagyon jó volt olvasni az írásodat, de én is úgy vagyok most, mint Király Éva, aki képtelen a megbocsátásra. Az eszemmel megértem, hogy az lenne a megoldás, ha meg tudnék bocsátani a férjemnek, aki 23 év után elhagyott a kolléganőjéért, de a szívem egyszerűen nem bírja elfelejteni, és feldolgozni azokat a sérelmeket, amiket csak több évi megcsalás után tudtam meg. Azt, hogy ő éveken át „kettős játszmát játszott”, hogy én tényleg azt hittem, egymás „másik fele” vagyunk, hogy mindig arról ábrándoztam, hogyan fogunk majd öreg korunkban kéz a kézben sétálni. Ez most szétfoszlott, az ember, akit imádtam iszonyatosan becsapott. Itt vagyok 44 évesen, és csak abban reménykedem, hogy igaza lesz a barátaimnak, rokonaimnak, akik azzal biztatnak, hogy jól nézek ki, és biztos megtalálom azt az embert, aki tényleg szeretni fog. Tudom, hogy erre kell gondolnom.
Üdvözöl: Marcsi
Kedves Marcsi!Megértelek,szörnyű lehet egy aránylag biztosnak érzett álom világból arra ébredni,hogy évekig „egyedül álmodtál”…De:bízni csak önmagunkban bízhatunk-és azt se teljesen.Senki sem várja,hogy meg bocsáss neki!Dűhöngd csak ki magad,nyugodtan,hiszen megérdemli,-nem azért mert meg csalt,hanem mert gyáva kukac volt,és végig hazudta ezt a pár évet!!!Ezek szerint kár már minden percért amit rá szánsz!Hajlamosak vagyunk ilúziókban hinni,de ez a mi hibánk,nem másé,és legkevésbbé párunké aki csak a képzeletünkbe él.44 év,semmi,hidd el nekem,aki már betöltöttem az 50-et,és egyre szebbnek,gazdagabbnak látom az életet,és most kezdem felfedezni igazi önmagam.(férjem,két felnőt gyerekem van.)Azt ajánlom neked,hogy ne azzal foglalkozz,hogy ujj társat találj,hanem próbálj meg magaddal „megismerkedni”és jóba lenni.Fogd fel,úgy az egészet,hogy szabad vagy,bármibe bele foghatsz,és főleg foglalkozhatsz végre magaddal is egy kicsit.Nem vége van valaminek,hanem valami ujj és izgalmas vette kezdetét…Így gondolom,-Azért pedig ne legyen bűntudatod,hogy nem tudsz megbocsájtani…és még mindig fáj…az lenne az abnormális,ha nem így lenne.Tehát fel a fejjel,előtted az élet!És egy titok:nem is rá vagy dühős nem őt siratod,hanem magadat mert ilyen gyanútlan voltál.Fontos,hogy ne arra koncentrálj,hogy kapsz egy másikat aki igazán szeret,hanem arra,hogy magadat szeresd elsősorban…Se hiúságból,se bosszúból de kétségbeesésből se menj bele egy másik kapcsolatba,mert megint csalódni fogsz.
Kedves Anna!
Igazad van abban, hogy én tényleg magamat (is) sajnálom, nagyon becsapottnak érzem magam. De nem csak magamat, hanem felnőtt gyerekeimet is sajnálom, akik még velem élnek – tanulnak -, akik egyszerűen nem értik, mi történt az apjukkal. Az a nő egy nagyon rossz természetű ember, és őszintén mondom, ezt nem csak én látom így, hanem az ő kollégái. Van egy 15-16 éves lánya, akivel együtt akar a (volt) férjemhez költözni. Állítólag a kislány is elég „nehéz természetű”. Ráadásul a nő apját is ismerem – ő is ugyanott dolgozott, ahol a férjem, és a nő -, és emlékszem még arra, amikor a férjem magából kikelve szokta szidni az öreget, hogy milyen bunkó, szemét, k..ög stb stb, hogy csak a finomabbakat említsem. Tehát bátran állíthatom, az alma nem esik messze a fájától. Hát ilyen embereket választott az én régi kedves párom, hogy együtt éljen velük.
Üdv: Marcsi
Marcsi !Tudod azt hiszem az a baj,hogy hozzámegyünk egy emberhez akit szeretünk és ismerünk,tehát bízunk benne és azt hisszük ez mindig így lesz…Közben telnek az évek,jönnek a gyerekek,-rajta vagyunk a futószalagon,-párunkkal egyre kevesebbet beszélgetünk -szinte csak távirati stílusba:gyerekekről,munkahelyről,íntéznivalokról,mindennapi problémákról,-néha szeretkezünk,azt is inkább megszokásból és sietve,-El telik 15-20 év,és egy nap arra ébredünk ,hogy ez már nem az az ember akihez hozzámentünk….és persze mi sem vagyunk ugyanazok…Nem arról van szó,hogy csalódunk a másikban,hanem arról hogy egyáltalán nem ismerjük!!!Változunk,nem csak külsőleg hanem más szempontből is…Személyiségük,jellemük is változhat…sokat mondhatnék még erről,rengeteg példát láttam,és talán ez a magyarázat,arra,hogy váratlannak hit dolgok történnek a házaságunkban…Gondolkozz el azon,a párodon nem vettél észre semmit ezalatt a 3 év alatt?Biztos voltak jelek,-nehezen hiszem,hogy ilyen mesteri képmutatásra volt képes,hogy a családja,gyerekei ne vegyenek észre semmit…???Az is meg történhet,hogy szándékosan nem akarunk tudomást venni zavaró dolgokról…aztán ha ránk szakad az ég,csodálkozunk és sírunk… JÓ EZ A KURZUS AKÁRMI,MERT ITT SOK OLYASMIRŐL OLVASHATUNK,AMIRŐL AZT HITTÜK CSAK VELÜNK TÖRTÉNIK MEG..SZÓ SE RÓLA,VALAMENNYIEN HASONLÓ PROBLÉMÁKKAL KÜZDÜNK…Kérdés,hogyan tudjuk fel dolgozni….Fel a fejjel!
Kedves Anna!
Igen, tudom, hogy én is hibás vagyok. És tudod, miben? Iszonyatosan naív voltam, és IMÁDTAM a férjemet. A kezemet tűzbe tettem volna érte, annyira megbíztam benne. Igen, észrevettem változásokat a viselkedésében. Időnként ideges, feszült volt, ingerült.Tudod, mit hittem – én szamár? Városi vezető lett, rengeteg gonddal, nagy felelősséggel, és én betudtam a feszültségét ennek. Aztán jogi egyetemre ment, én ráfogtam a vizsgaidőszakra, a rengeteg tanulnivalóra stb. Jött az államvizsga, doktorálás, akkor arra fogtam rá az ingerlékenységét. Szóval annyira szerettem, hogy mindig találtam „mentséget” a viselkedésére. És csendben – meg néha hangosan – szenvedtem attól, hogy miért bánt, amikor én úgy szeretem. (soha nem ütött meg, szavakkal bántott). De hogy ne csak rosszat mondjak róla, alapvetően nagyon kedves volt velem, és mindig számíthattam rá, ugyanúgy a gyerekeink is. El sem hiszed, hogy az ismerőseink körében mekkora a döbbenet! Mindenki – és nem csak én – azt hitte, a mi házasságunk valóban a sírig tart. Sokan most mondják el, hogy velünk szoktak példálózni a párjuk előtt, hogy lám, ennyi év után is milyen szépen megvagyunk.
Szóval, látod, tudom én, hogy hibás vagyok… a vakság, a naívság az én bűnöm.
Kedves Éva!
Ne aggódj, erre is van jól bevált technika, gondolom Rita majd valmilyen formában megosztja velünk. A megbocsájtás tanulható.
A megbocsájtás, azon túl, hogy tanulható, le is zajlik bennünk olykor spontán, csak mi ragaszkodunk a haragunkhoz, mert azzal mintegy afölé az illető fölé emeljük magunkat, akire haragszunk…
„Én jobb vagyok”.
Holott harag nélkül is lehetünk jobbak, sőt, csak úgy lehetünk jobbak 🙂
Kedves Rita!
A megbocsájtás az egy nagy dolog, mert ha én úgy érzem az illető olyan mértékben megbántott amit én szivem szerint nem érdemeltem meg.
De ha ő egy olyan ember akkor előbb velem tisztázza a dolgokat,mivel róllam van szó!
A megbocsájtás is lehet látszólagos, de az még nem megbocsájtás! Azért nem mert az igazi fájdalom az ember szivében van,és ha lelkileg és leg belűl nincsen a megbocsájtás szemtől szemben tisztázva akkor az nem megbocsájtásnak számit! Én gondolom pl: ha valakit megbántok, legyen bennem annyi kurázsi, hogy oda megyek az illetőhöz, és a szemébe nézve tisztázom a félre értett szituációt! Ehhez kell az én akaratom ,és bátorságom tisztázni a dolgokat igy a megbocsájtást is! Ezen áll, és nem leszek én kissebb,ha ezt fel válalom. Vagy nem jól gondolom szerintetek?
Szerintem elsőképpen magunknak kell megbocsátani, ha naivak, zizik, stb. voltunk. Enélkül nem tudunk másoknak megbocsátani.
És igen, a megbocsátás nagyon nehéz egy olyan elvárásokkal teli társadalomban, ami arra tanított minket, hogy mindenki mást szeressünk, kivéve magunkat.
De elköteleződéssel és megfelelő gyakorlással szerintem mennie kell.
Akit szerettünk mindig bennünk él. nem szükséges hozzá az illető, senki élő emberfia.Relaxban vagy képzeletben is le lehet vezetni egy elengedési folyamatot a már ne élővel, ha van hozzá partner, emberi lény, aki a folyamatban kísér.
Az elengedés csak annyi: nem pazarolsz energiát a dologra, eseményre, emberre, mert tudod, hogy már nincs befolyása életedre.
Kedves Rita!
Tetszett a cikk. Így negyvenen túl teljesen értem miről írtál, átéltem már dühöt, megbocsátást, „jobb vagyok”-ot, elengedést, szóval mindent. De vannak érzések, amikor egyszerűen „elmúlik” egy negatív élmény hatására (pl. ráébredünk, hogy volt TÁRSUNK érzelmi csökevény) az a fene nagy szerelem. Ilyet is átéltem és magam is meglepődtem: létezik ilyen? És van. És köszönöm.
Valahol azt olvastam, hogy: A megbocsátás nem érzelmi hanem akarati dolog.
Ez a mondat segített nekem, mert én is – főleg éjjel – rengeteget rágódtam a kicsitől a jelentőségteljes dolgokig, a megváltoztathatótól a megváltoztathatatlan dolgokig mindenen. Volt hogy sírva ébredtem vagy egyszerűen csak egész nap feszült voltam, vagy fáradt látszólag minden ok nélkül, de a mélybe ott lapult a fájdalom, a sértődöttség, a düh.
Ezen a mondaton elgondolkodtam és rájöttem arra, hogy ha arra várok, hogy majd egyszer csak úgy fogok érezni, hogy megbocsájtottam, akkor várhatok életem végéig és még akkor sem fog bekövetkezni.
Ugyanis MEG KELL DOLGOZNI azért hogy megszabaduljunk a felesleges terhektől és erre tényleg jó módszer a levélírás (kipróbáltam!) és ha nem hagyjuk hogy a negatív gondolataink eluralkodjanak rajtunk. ERŐSNEK KELL LENNI amikor kúszik felénk a sötétség és meg kell találnunk a lámpásunkat … de ehhez előbb kell egy lámpást készítenünk (szép élmények, séták, napsütés, stb., kinek mi).
Nekem bevált és haladok az úton. Vannak még nehéz napok, de azok már egyre kevesebbek és egyre erőtlenebbek.
Sziasztok!
Köszönöm Rita a cikket, nagyon jó, a levélírást kipróbálom.
Most döbbentem rá, hogy én még mindig nem bocsátottam meg a volt páromnak, pedig azt hittem már túl vagyok rajta.
Röviden a történetem:
Együtt éltem egy elvált férfival akinek 2 lánya van (14, 16 évesek) nem miattam váltak el! végig asszisztáltam a hivatalos válást. Új életet akartunk kezdeni, közös gyerekeket. A gyerek meg is jött terhes lettem, nagyon boldog voltam. Ő az együttélésünk során folyamatosan arról beszélt hogy inkább meghalna minthogy visszamenjen a volt feleségéhez, ehhez képest 7 hetes terhes voltam amikor bekerültem a kórházba hasi fájdalmakkal, ő vitt be reggel aztán elment hozott nekem be ruhákat, aztán elment egyik közös ismerősünkhöz ott még hálálkodott hogy milyen jó hogy én vagyok neki.
Másnap este kikérezkedtem a kórházból hogy elmenjek egy előadásra ahova együtt jártunk, ott éreztem hogy valami baj van, aztán előadás után mikor visszavitt a kórházba megtudtam hogy ő visszament a volt feleségéhez, még én a kórházban voltam. Bennem egy világ omlott össze nem értettem mi történt ő nem adott magyarázatot, aztán azt kérte hogy vettessem el a gyerekünket, de én nemet mondtam, megtartottam aminek nagyon örülök, most volt 6 hónapos a kisfiam ő a legfontosabb az életembe.
Mikor a volt párom elment olyan szinten összeomlottam, hogy nyugtatót adtak be a kórházba azzal a feltétellel engedtek ki hogy elmegyek pszichológushoz, el is mentem de nem segített, aztán találkoztam egy nagyon jó kineziológussal ő volt az aki segített, én semmi mással nem foglalkoztam, csak magammal,elsősorban magamnak akartam megbocsátani, mert utólag kiderült, hogy voltak jelek amiket én nem akartam észrevenni annyira szerettem őt és azt akartam hogy együtt legyünk. Később mikor találkoztam vele hálát adtam neki hogy elment mert megváltoztatta az életem. Azóta megismerkedtem egy sráccal aki terhesen elfogadott és saját fiaként neveli a kisfiamat, pedig nem akartam kapcsolatot de kaptam és nem bántam meg. Nagyon jól megvagyunk a párommal, mégis mikor a volt páromra gondolok összeszorul a gyomrom, nem tudom mit tegyek hogy ez elmúljon nem tartom vele a kapcsolatot nem vesz tudomást a fiáról mintha nem is lenne, én nem zavarom az ő családi életet, én csak azt szeretném ha el tudnám őt engedni teljesen, hogy ne érezzek semmi fájdalmat.
Köszönöm hogy ezt megoszthattam veletek.
Ha van valakinek ötlete hogy hogyan érjem el hogy ne szoruljon össze a gyomrom ha rá gondolok szívesen fogadom.
Szép napot mindenkinek.
Eszter, én most a döbbenettől szinte szólni sem tudok…
Futkározik rajtam a lúdbőr is…
Fantasztikus, hogy megtaláltad a párodat, hiszen egy ilyen trauma után ez szinte csoda. Láttam már belerokkanni ilyesmibe nőket is és férfiakat is. Úgyhogy elsősorban az jutott eszembe, hogy éld meg azt az örömet minden pillanatban, figyelj, hogy semmi ne ronthassa el, ami adatott neked! A kisfiad és a párod csodálatos, az illető úriember meg nem nevezhető apának… Nem az apja a fiadnak (bocsánat, de ezt így gondolom). Az apja a párod, akivel együtt vagytok.
Nagyon sürgősen írd meg azt a levelet! Foglald össze magadnak az egész történetet. Szidd, bántsd a régi párodat, adj ki magadból minden fájdalmat. Azt is, ami önmagaddal kapcsolatos, például, hogy vak voltál bizonyos dolgokra…
Óriási megkönnyebbülést fogsz majd érezni.
Azt meg ne bánd, hogy elment, nem volt helye melletted, ha a baba miatt veled is maradt volna, abban se lenne köszönet. Szerintem a levél végére (a végét már nagyon nehezen fogod megírni, mert el fog szállni minden erőd) már látni fogod, hogy tulajdonképpen, a legjobb, ami történhetett veled-veletek, az az, hogy elment, és új életet kezdhettél, egy boldogabb, lehetőségekkel teli életet.
Eszter, senkinek sem kívánok ilyen csapást, mert ez az, mint amin te átmentél életed legérzékenyebb és legcsodásabb időszakában, de hiszem, hogy te ebből kihozod a maximálisan legtöbb jót! Jó levélírást, ne tarts magadban semmit!
szeretettel,
Rita