A legelső, amire öntudatlanul megtanítjuk a gyerekeket, az a félelem. Persze, muszáj is, hiszen egészséges félelemérzet nélkül rengeteg baj érné csemetéinket. De nem kell katasztrófának történnie ahhoz, hogy egy gyerek maradandóan félőssé, szorongóvá váljon.
Elnézem néha a 3 éves fiamat, miközben néha bele-bele pillant egy film trailerébe például (mert egyébként csak mesefilmeket néz), és sosem a robbanások, sosem a fegyverek, sosem a szörnyek láttán kezd aggodalom kiülni az arcára, hanem csak és kizárólag akkor, amikor emberek félelmét mutatják! Arc, láthatóan félelemtől elgyötörve.
Ilyenkor mindig mondja: anya, ez nem jó, kapcsold el!
A félelmet, a szorongást ritkán a tévéből tanulja a gyerek, ugyanis mi magunk vagyunk legfőbb tanító mesterei. Az arcunkról olvas, belelát a lelkünkbe, és cselekedeteinket magáénak érzi.
A félelem viszont maga a pokol: a mindenféle kémiai reakciókon túl, hosszú távon rombolja az önértékelésünket, önbizalmunkat.
Beszéltünk már arról, hogy mit kapunk a szüleinktől… Mit kaptunk, vagy épp nem kaptunk. Senki szülei nem voltak és nem lesznek tökéletesek, ugyanakkor mindig, mindenki a saját magának tökéletesen megfelelő szülőket kapja, egyes feltételezések szerint, választja. Ha a választás misztikumánál maradunk, és hiszünk benne, hogy mondjuk az univerzum egy magasabb törvényének engedelmeskedve, mi választottuk saját szüleinket, akkor megnyílik egy másik szempont:
ha én választottam a szüleimet, akkor ezek szerint minden okkal és értelemmel történt a velük való kapcsolatomban.
Sokaknak ez a gondolatmenet nyújt végső vigaszt, sőt, végső feloldozást is a konfliktusok esetén. Jó kis szempont, ha nem is hiszel ilyesmiben, csak játssz el a gondolattal!
Igen ám… De mi van a mi gyerekeinkkel?
Megteszünk mi mindent, hogy 20-30 év múlva ne teherként éljék majd meg a velünk való kapcsolatukat?
Vagyunk mi annyira tökéletesek, jók, kimagaslóan kiválóak, hogy bármilyen gyerek büszke lehetne ránk?
Nem. És nem is lehetünk sosem tökéletesek, nem is kell annak lennünk.
Nincs szükség tökéletesre, mindenre és örökös sikerre
- Nem kell, hogy a hétköznapjainkat folyamatosan a móka-kacagás töltse ki, mert az a mese habbal kategória, a gyerekek úgyis átlátnak a szitán. (A túlzott, látványos boldogság, valaminek a kompenzációjaként van jelen.)
- Nem kell, hogy mindent megadjunk nekik, amit kiejtenek a szájukon, vagy még ki se ejtenek, csak gondolnak rá.
- Nem kell, hogy tökéletes, magas beosztású, sikeres embert neveljünk belőlük, mert nem ez a dolgunk, és nekik sem az a dolguk, hogy kizárólag a munkájuk kapcsán kapjanak elismerést.
Az a dolgunk, hogy szeressük őt-őket, feltétel nélkül.
Akkor is, ha egyest hoz. Akkor is, ha lerúgja a 30ezer forintos cipő orrát, és ezért legszívesebben nyakon vágnánk hirtelen. Akkor is szeretnünk kell, ha mással vagyunk elfoglalva. Persze ennek nem úgy kell megnyilvánulnia, hogy a hátunkra kötözzük őket és még 20 évesen is babusgatjuk. Ez az egyik összetevő, a szeretet.
De nem csak ez a fontos.
Hanem az is, hogy meg kell tanítanunk őket arra, hogy szeressék önmagukat!
Ezt senki nem mondta neked eddig, ugye?
Pedig olyan irányba tart a világ, hogy előbb-utóbb rá fog döbbenni ennek fontosságára, és meg fog fordulni a fejében: anya ezt miért nem mondta soha?
Indítsunk el egy öngerjesztő folyamatot:
Te megtanulod magadat szeretni, és közben megtanítod a gyerekedet is önmagát is szeretni, ugyanakkor megtanítod arra is, hogy majd tanítsa meg a gyerekeinek!
Ettől növekedésnek indul a te önbizalmad, aztán azonnal növekedésnek indul a szülői önbizalmad, a gyerekeid egészséges irányba fejlődő, mindennél sokkalta fontosabb önbizalma pedig szintén növekedni fog.
Összefoglalva: öntudatlanul is félelemre tanítjuk a gyerekeinket, de önmagukat szeretni, meg arra, hogy mit adjanak tovább az unokáinknak, ami igazán fontos, sőt, a legfontosabb, arra nem…
Szerintem itt az ideje ezen változtatni! És szerinted?
Kapcsolódó cikkek:
14 thoughts on “Mit tanítunk meg a gyerekeinknek?”
Comments are closed.
Megint csak a 4 hónapja történt válásommal kapcsolatos emlékeim jutnak eszembe. (Hiába, sajnos nagyon frissek még.)Már írtam más témához hozzászólva, hogy 23 év boldog(nak hitt) házasság után hagyott el a férjem, mint derült égből villámcsapás – a kolléganőjével. Ekkor az én 23 éves lányom, aki aranyos, okos, értelmes nő, és 5 éve jár egy fiúval, ezt mondta: „anya, én nem megyek férjhez soha! Félek, hogy én is így fogok járni, mint te.” Hát, mit mondhattam volna neki? Nem mondtam ki, amit gondoltam, hanem biztattam, hogy az nem törvényszerű, hogy minden férfi „megbolondul” a negyvenes éveiben. De tudom, hogy hiába minden, amit mondunk, csak az számít, amit teszünk. A gyerekeink igenis LÁTJÁK, ÉRZIK, hogy szomorúak vagyunk, még ha próbáljuk is palástolni, látják a kisírt szemünket, az egyedülállóságból fakadó anyagi gondjainkat, és ők bizony ezek alapján értékelik az életet. Volt idő, amikor a lányomon úrrá lett a féltékenység. Nem szerette, ha a barátja más lányokkal is beszélget, mert egyből potenciális ellenfélnek gondolta őket. Akkor én – persze még mit sem sejtve az én párom hűtlenségéről – elkezdtem neki magyarázni, hogy próbáljon megszabadulni a kellemetlen gondolataitól, bízzon önmagában, hiszen ő egy nagyon csinos, okos lány, és legyen biztos abban, hogy a fiú soha nem akarja őt elhagyni. Elmondtam neki, hogy én soha, de soha nem féltékenykedtem az ő édesapjára, mindig megbíztam benne, és TUDOM, hogy soha nem csalna meg, mert érzem, hogy szeret. Na, ehhez képest eltelt pár hónap, és kiderült az igazság!!! Mit gondoljon most az én lányom?
Marcsi, beszélgessetek sokat a lányoddal, de ne aggódj az miatt, hogy az ő életére ez a dolog milyen hatással van. Amint talpraállsz te, azon nyomban könnyebb lesz neki is.
4 évig éltem egyedül a lányommal, 8-12 éves koráig. Még pont az a kor volt, amikor még nem lehetett vele megbeszélni a gondokat, viszont már ráérzett súlyos dolgokra. Én voltam olyan agresszív abban az időben, hogy többet káromkodtam, mint egy kocsis…
Így adtam ki magamból a keserűséget. Az első 1-2 év volt borzasztó, utána beálltunk egy elfogadható szintre, de az egyedüllétből rengeteg problémánk volt. Elmúlt.
A hirtelen felszabadulásról is fogok majd írni, mert az ritka, de borzasztó érdekes dolog, soha nem olvastam róla sehol, viszont megtapasztaltam, átéltem a furcsaságát.
Egyébként, ha vannak benned indulatok, akkor add ki magadból úgy, hogy közben senkit ne bánts vele. Mert az elfolytott érzelmek nagyon rombolóak (na, ezt sikerült jó közhelyesen megfogalmaznom).
Hidd el, te fogsz a legjobban meglepődni, hogy egyszer csak eljön az a nap, hogy már fájdalom és szinte érzelem nélkül tudsz erre az egészre gondolni.
Szia Rita!
Amikor valakinek van olyan szerencséje,hogy egészséges gyereket szül akkor mindenképpen a szülői házból hozott tapasztalatból indul ki,mert ez így természetes.Talán nem annyira alakul ki a küzdelem mint annál az anyánál akinek a gyerekének egészségével gondja van.
DE MINDIG VAN MEGOLDÁS CSAK NAGYON AKARNI KELL!
Az én gyeremekem is hál Istennek egészségesen született ,de sajnos öt éves korában agyhártya gyulladást kapott és elképzelhető,hogy ebből adódóan diszlexiás és diszgráfiás lett.
Minden megváltozott amikor kiderűlt,hogy soha nem tud rendesen megtanulni írni.Olvasni hellyel közzel igen de soha nem tartozik az olvasás a kedvenc időttöltéséhez.Minden évben alsótagozatban félévkor magyarból megbukott.Nekem nem volt mást tenni mint megértetni vele,hogy ő okos és intelligens de nem tudja úgy követni a magyarórákat ahogy a többiek(megjegyzem nem volt könnyű feladat) Ahogy ez általában lenni szokott a diszlexiásoknál magas IQ -val rendelkezett és úgy éreztem,hogy ezt az eredményt az ÖNBIZALOM FEJLESZTÉSRE KELL felhasználnom.Sikerűlt is mert érettségi után marketing tagozaton felsőfokú végzettsége lett!
Ezek után én azt mondom minden szülőnek,hogy legfontosabb a napi egy óra beszélgetés csak úgy kötetlenül mindenről.A gyerek egyet nem tud elvielni ha látja,hogy nem hallgatják meg és nem figyelnek rá.A kölcsönös bizalom így előbb utóbb kialakul a szülő és a gyerek között.A szülönek ha a gyerek kiskorú szerintem mindenről tudni kell.Az a szülő aki meglepődik a gyerekről kapott információn (óvóda iskola stb) az igazából még nem ismeri a gyerekének a belső világát.Az önbizalom fejlesztés a pozitív gondolkodás jön magától csak beszélgetni kell a gyerekkel mikor még kicsi azért, mikor már nagy, de még nem nagykorú akkor azért. Egyszóval szerintem mire egy gyerek már felnőtté válik már kialakult énképpel kell rendelkeznie.Tudnia kell,hogy mit szeretne az élettől és milyen a képessége egyszóval hová tartozik.Kell ,hogy legyen igénye önmagával és barátaival szemben is.A barátokat nem a szülőnek hanem a gyereknek kell kiválasztani és ha kell szelektálni is.Lehet,hogy most”okos tojásnak „tűnök,de úgy érzem,hogy én azért nem vagyok féltékeny a fiam menyasszonyára mint anyós mert mint szülő minden energiámat beleadtam és a gyerek nevelését sikerrel befejeztem.Nekem is vannak mint mindenkinek problémáim a fiammal de azt tudom és érzem ,hogy nagyon szeret engem.A közelségünknek köszönhetően sokszor mondott olyat felnőtt fejjel amivel megbántott engem és rosszul esett nekem de általában amit mondott mindig visszaigazolta az idő és igaza lett.A szülő szerintem soha ne csináljon mártírt magából mert csak rajta múlt,hogy úgy alakult ki a gyerekkel a kapcsolat ahogy kialakult.Az elmúlt évek alatt nagyon nehéz volt nekem egyéb problémák miatt a helyzetem,de biztos voltam benne,hogy a fiam soha nem tenne ellenem semmit.Mostmár komoly férfi sikeres üzletember és boldog vőlegény hamarosan nős ember lesz.A menyasszonya azt mondta,hogy egy kész férjet kapott a fiam személyében.Mondhatom jól esett.
Problémák mindig lesznek ha kicsi a gyerek akkor is ha felnőtt lesz akkor is de BESZÉLGETNI SOHA NE FELEJTSÜNK EL A GYEREKKEL ARRA MINDIG KELL,HOGY SZAKÍTSUNK IDŐT MERT ENNÁL FONTOSABB A VILÁGON NINCS!
Köszönöm,hogy megkérdeztél.
Üdvözlettel Zsuzsa
Hát hogy mit érdemes megtanítani egy gyereknek?
a szép ízléses, de nem a divatot majmoló öltözködést, a jó elkölcsöt, helyes viselkedést, a képzelőerőt, meglássa a szépséget, a játékot, , a zene szeretetét, a táncot, szeressen tanulni, hogyan húzza le a nejlonharisnyáját, ha éppen pisilni megy, anélkül hogy elszakítaná, szeresse az embereketszeresse a szüleit….
Összefoglalva: öntudatlanul is félelemre tanítjuk a gyerekeinket, de önmagukat szeretni, meg arra, hogy mit adjanak tovább az unokáinknak, ami igazán fontos, sőt, a legfontosabb, arra nem…
Miért van ez igy? Miért nem tudjuk az igazi szép, jó dolgokat átadni? Ösztönösen adjuk át a félelmet, a önbizalomhiányt. Amit mi érzünk….Hogy nem tudják magukat szeretni….én most tanulom magamat, a testemet, a belsőmet szeretni….komoly munka. De mindez nagyon hosszú folyamat, ha a szülők nem tanitottak meg rá. Pedig kellene….ha nekem nincs meg, csak most dolgozom rajta, akkor ők is mindezekben fognak „szenvedni”? Nehéz dolog ez az „átadás….”. De szerintem tudtunkon kivül is tanul tőlünk a gyerek. A mozdulatainkat, a tetteinket, a beszédünket, a viselkedésünket, a belső érzéseinket. Olyanok, mint a szeizmográf. Mindent éreznek. Mindent tudnak. Még azt is, amiről mi úgy gondoljuk, hogy nem.
Én nagyon örülök annak, hogy sokat olvastam azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet az önbizalmat növelni a gyerekeknél. A mai napig naponta többször elmondom a gyerekemnek, hogy nagyon okos kisfiú. Ma volt a bizonyítvány osztás és szép eredmények születtek, de Ő sokkal többre képes, és tudja is magáról. Természetesen megdicsértem. Minden nap megpuszilgatom magamhoz ölelem és hangosan mondogatom, hogy mennyire szeretem. Arra is tanítom, hogy nem szabad az osztálytársaira haragudni, ha bármi is történik. Mivel emberek vagyunk és érzelmeink vannak, nem szerethetünk mindenkit feltétel nélkül. Véleményem szerint és a gyerekemet is erre tanítom: ne gyűlölj senkit, ne haragudj senkire, fogadd el és szeresd önmagad. Összefoglalva: a gyerekek önbizalmát növelhetjük azzal, ha naponta megdicsérjük Őket és többször mondogatjuk, hogy mennyire szeretjük.
A gyerekeknek nem lehet csak úgy megtanítani valamit, amit mi nem csinálunk.
Az a szülő nem hiteles, aki bort iszik és vizet prédikál.
Mert ők utánzással, a szülői magatartás másolásával (vagy, ha nem értenek vele egyet, elutasításával) tanulnak.
A legjobb módszer, hogy megtanítsunk nekik valamit, ha mi magunk azt a valamit műveljük, lehetőleg sikeresen.
Szerintem ilyen egyszerű az egész!
Én mindig önmagam adtam a gyerekem felé és azt hiszem ez így van jól. Éltem sodródva, élek tudatatosan de egy dolog nem változott, … önmagam és az őszinteségem. Mindig azt adtam át a környezetemnemnek és természetesen a lányomnak is amit ott és akkor éreztem. Nyilván sok mindent átírnék így utólag, de nem érdemes. Hiszen ők is ugyanúgy, mint mi hozott mintákkal szocializálódnak, majd leszűrik maguknak, hogy mit akarnak megtartani és mit nem. Bármennyire is jót akarunk nekik, nem tudunk az ő szívükkel érezni és az ő agyukkal gondolkodni.
Az első hat-hét évben mi írjuk a szoftverüket, de utánna a környezet, a társadalom is diktál/programoz. Ha megérnek rá, akárcsak mi, átírják az egészet.
A lányom 21 éves, gyermeki őszinteséggel mondja el kisebb-nagyobb örömeit-bánatait. Tudom és látom „szívni fog”, (ő is érzi), de még nem tud lépni.
Bármennyire is fáj nekem, mint anyának hagynom kell, hogy megtapasztalja. Amikor majd lépni fog és segíteni kell akkor ott leszek és ugyanúgy fogom meg a kezét, mint mikor az első lépéseket tanultuk. Nekünk szülőknek ez a feladatunk, ez a hitvallásunk.
És ez így van jól!
Brian Tracy-nél olvastam és megdöbbentő, de valóban így van: sok szülő azért nem mondja el nap mint nap a gyerekének, hogy szereti, mert azt gondolja, a gyerek azt úgyis tudja. Nem, nem tudja. E kell neki mondani minden adandó alkalommal, amikor csak lehet és megölelni, amikor csak alkalom van rá.
Igaza van Ritának, nem vagyunk tökéletesek. És van, hogy rosszul sülnek el a dolgok. De mindig ott a lehetőség egy-egy összekacsintó ölelésre.
Marcival naponta többször is összebújunk, és szeretjük egymást. Ilyenkor ezt mondja: Tudod, hod nadon szejetjet? 🙂
Amire nekem azt illik válaszolni: Én meg imádlak! 🙂
Önbizalmat adni már kicsi gyermekkortól lehet és kell, szeretettel, dicsérettel, ahogyan írtátok.
Kamaszkorban ehhez társul a bizalom. Bízom a fiaimban, bízom abban, hogy jó alapokat kaptak, ami helyes irányban tartja őket.
Lehet, hogy nem értünk mindenben egyet, de bíznom kell abban, hogy értelmes döntéseket tudnak hozni az életükben. Az én dolgom pedig az, hogy segítsem őket a választott úton.
Sokszor rajtakaptam magam, amint öntudatlanul arra készültem, hogy olyasmit ültessek a gyerekeim szívébe, amit valójában nem szeretnék. Az egyik emlékezetes eset ez volt:
Repülőn ültünk, életükben először. 5 éves fiam az apjával, 4 éves lányom velem. Ő ült az ablaknál, a felszállást az ablakon kibámulva élveztük. Néha kimondtunk ezt azt:
– Hű, de gyorsan megyünk!
– Most kezdtünk el emelkedni!
– Nézd, egyre kisebbek az épületek!
Szerencsére leharaptam a nyelvem, mielőtt feltettem volna a toluló kérdést:
– Milyen érzés? Nem félsz?
Nyilvánvalóan nem félt. Eszébe sem jutott. De, ha megkérdeztem volna, talán felkutatja magában a félelem egy apró pontját és felerősíti – feleslegesen.
Néha ilyen apróságokon is múlik.
Azt hiszem egyetlen szulo sincs konnyu helyzetben, mindig azt mondjuk, hogy manapsag, hiszen a jelenben elunk es az van hatassal rank. A manapsag allando, a generaciok valtoznak.
Szemelyes tapasztalatom nekem is, hogy a szuleim legnagyobb igyekezete ellenere is erzem felnott fejjel a hianyossagokat. Nem hibaztatom oket, sosem tennem, hiszen a legcsodalatosabb emberek az eletemben. Csodalatos gyerekkorom volt, sokan csak almodnak rola. A harmonia es a szeretet jellemezte a csaladot es a mai napig is amikor egyutt vagyunk, akkor egy kicsit visszarepulunk az idobe, mintha en es batyam meg mindig gyerekek lennenk. 🙂 Ez nagyon csodalatos erzes.
A hiany: amiert egyetlen szulo sem vonhato felelossegre, mert ok mindenkor a leheto legjobbat akarjak csemeteiknek, azonban amit en erzek igy mar felnott fejjel, hogy a tulzott feltes -abba kell hagynod a lovaglast, mert leesel a lorol es megserulsz; vagy nem tanacsolom, hogy elmenj arra a gyalogturara, mert nem vagy eleg eros hozza.
Mindezek hatasara, vagy talan nelkuluk is ereznem -nem tudom-, van bennem egy bizonytalansag erzes, hogy vajon eleg jo vagyok-e? Van-e eleg erom? Merjek-e belevagni?
Ugy erzem, hogy ha erosen dolgozom „magamon”, a gondolataimon, akkor nem lesz gond, sikerulni fog minden amit elkezdek.
Ugyanakkor mostmar a szulove valas gondolata korul merul fel bennem a kerdes, hogy hogyan neveljem en a gyerekemet, hogy magabiztos legyen es ne feljen megvegedni onmagat.
Keszulok ra szellemileg es testileg, hogy a szeretet feltetlen legyen kis csaladunkban, aztan bizom benne, hogy minden korulmenyek kozott en is, parom is a legjobbat fogjuk nyujtani gyerekeinknek.
Kedves Rita!
Nagyon jó, hogy te más nézőpontból látod a világot, igyekszünk eltanulni tőled.
A megbocsátásról írtok, és én kissé béna eset vagyok.
Mindenkinek meg tudok bocsátani (aki nem rossz szándékkal bánt meg!), mindenkit tudok szeretni és megérteni. De! Saját magamnak SEMMIT se tudok megbocsátani, és NEM TUDOM SZERETNI MAGAMAT, pedig jófej emberke vagyok!
Bármi apró hibáért marcangolom magamat, változtatnék az életemen de nem teszek érte semmit, hiába vannak jó tulajdonságaim nem is veszem észre őket…stb….
Nem tudok kijönni ebből az önszeretethiányos állapotból. Saját magamat nem tudom szeretni, elfogadni! És így fejlődni sem tudok, teljesen beragadtam ebbe az állapotba, nincs ami kirobbantson belőle, gyenge vagyok egyedül kijönni…. Önismeret kéne nekem, de halogatom.
Talán félek, hogy ha már nem fogom utálni magamat, akkor unatkozni fogok? És nem lesz miért panaszkodnom?
Sok sikert kívánok mindenkinek, aki az életében változtatni szeretne- az ilyen emberek nagy kincset érnek !!