Ne próbáld a folyót irányítani, magától folyik az!

Egy csodálatos nyári napon elindultam Vancouver Szigeten egy csendes patakon lefelé élettársammal és egy barátunkkal. Csónakunk jól feküdte a vízet, megjártam a viharos tengert is már vele, teljes biztonságban éreztem magam benne. Mikor elindultunk érdekes megjegyzést olvastam egy táblán, magyarra fordítva valahogy így hangzik: Ne próbáld a folyót irányítani, magától folyik az! Mindhárman elolvastuk és ahányan voltunk, annyi féle kép értelmeztük. Csorogtunk vagy fél órát és kedves párom unatkozott és úgy döntött, evezni kell lefelé, mert soha nem érünk haza. Felváltva eveztünk, de véleménye szerint nem haladtunk elég gyorsan, így hamarosan kifejezte nemtetszését és a csendes patakból a verejtékek patakja lett. Barátunk ült a csónak végében és nem szólt semmit, csak időnként megjegyezte, hogy milyen szép a környezetünk és, hogy milyen szépen dalolnak a madarak.

A csendes, lassú folyású patakot időnként csobogók fűszerezték és én nagy élvezettel mentem végig rajtuk. Nagyon tetszett, mikor a hullámok megpörgették és megdobták a csónakot. Kedvesemnek ez is nagy problémát okozott és mikor én irányítottam a csónakot rám ordított, hogy nem jól csinálom, így hát átadtam neki a vezetést és akkor azért ordított, mert nem segítettem eleget és a csónak oldal irányban érkezett a csobogó aljára és nem orral előre, mint ő tervezte. A feszültség egyre nőtt köztünk és a kalandosnak ígérkező útból egy nyomasztó nap lett, amit szinte végig ordítottunk. Úgy döntöttem, hogy az ilyen utakat inkább egyedül teszem meg, így aztán néhány évvel később meg is tettem. Sokat tanultam magamról azon az úton.

Szintén nyár volt, a víz kellemes volt fürdésre, amit ki is használtam, mert mikor melegem volt, megálltam és úsztam. A csobogók előtt megfigyeltem a víz sodrását, miután felmértem a terepet, elterveztem, hol a legtanácsosabb lemenni a csobogón. Időnként fennakadtam csónakostól a kiálló köveken és meg kellett löknöm a csónakot, vagy addig ringattam, amíg a víz lejjebb sodort, de minden helyzetben feltaláltam magam. Ha nem úgy ment a dolog, ahogy terveztem, nem csináltam nagy ügyet belőle, csak mentem tovább. Dunai lány révén mindig is nagy magabiztossággal mozogtam a vízen, ugyanakkor úgy gondolom, megadtam a kellő tiszteletet is a víz erejének.

Azt hiszem, ezen a szóló utamon megtanultam, hogy ha az élet bármely területén megfigyelem a terepet, eltervezem a lépéseket és megteszek minden tőlem telhetőt, de ha sodor az ár, akkor nem ellenkezem az óriási erőknek, hanem elengedem magam és hagyom, hogy vigyen a víz addig, amíg újból tervezhetek és irányíthatok, akkor nem lesznek nagy csalódásaim az életben. Közben kihasználom az adott perc örömeit, lehetőségeit és ha úgy kell, egy másodperc töredéke alatt is képes vagyok dönteni és azzal a döntéssel elégedettnek lenni. Nem érdemes azon filóznom, hogy mit kellett volna tennem két órával ezelőtt, mert az akkor rendelkezésemre álló tudás szerint a legjobban döntöttem. Az, hogy közben újabb tudással rendelkezem, azt a jövőben fel tudom használni, de semmi okom szapulni magam azért, mert akkor nem gondoltam rá. Azt is megtanultam, hogy nem érdemes azzal foglalkoznom, hogy mit tegyek két csobogóval előrébb, mert az még arrébb van és jobb, ha arra figyelek, amin épp most csorgok le. Azt hiszem életem legnagyobb ZEN leckéjét tanultam. Ha módom lenne rá, minden percemet a ZEN Budhhizmus alaptörvénye szerint élném.

Te mit teszel, ha sodor a víz? Tervezel, mielőtt tudod, hogy jön a sodrás? Mit teszel, ha döntéseid nem jól sülnek el? Élvezed az élet adta ajándékokat? Elégedett vagy magaddal (általában)?