Valamelyik nap arról olvastam egy érdekes cikket, hogy mi nők természetesnek tartjuk, hogy mi kiszolgálunk másokat, miközben a legtöbb nő kellemetlenül érzi magát, ha őt szolgálják ki. Van, akit már az is zavar, ha kinyitják neki az ajtót vagy felsegítik a kabátját, de ismerős a “kellemetlen takarítónőt fogadnom, mert mit gondolnak rólam mások, még takarítani sem tudok?” című dilemma is. Pedig a szolgálatnak és a kiszolgálásnak egyensúlyban kéne lennie.

A család számára természetes, hogy segítünk nekik, eléjük tesszük az ételt, megteremtjük a kellemes környezetet , ami szinte észrevehetetlen a számukra, csak akkor tűnik fel a hiánya, ha néhány napra kidőlünk a sorból. Amikor nagy ritkán 1-2 napig nem vagyok itthon, vagy csak késő este érek haza, ne tudjátok meg, mi fogad a lakásban 🙂 Általában előre megfőzök ilyenkor, kikészítem a gyerekek ruháját, a férjem mégis mindig rákérdez, mit adjon nekik enni és melyik ruhát kéne felvenniük. A nyakig érő rendetlenségről, ami itthon fogad hazatérve, ne is beszéljünk.

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot


megszorítások
nélkül, ésszerűen?


Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és


spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!


https://www.hosnok.hu/20ezer/

Nemrégiben azonban kellemes meglepetés ért. Mielőtt elindultam volna hazafelé, megemlítettem a páromnak a telefonban, hogy “nyugodtan szólj a gyerekeknek, hogy kezdjenek el összepakolni, mert tudnak ám ők maguktól is rendet rakni, ha rájuk szólsz” és láss csodát: mire hazaértem, a gyerekek szépen helyére tették a játékokat 🙂 Egészen meghatódtam… Mi ennek az oka? Leginkább az, hogy te a fejedben tartod, mi mindent kell otthon megcsinálni, miért kell szólni a gyerekeknek, benne vagy a házimunkák, rendrakás, napi teendők folyamatában, míg a férjed már kevésbé, ő legfeljebb a rábízott feladatokat látja el, és ha azzal készen van, letudta a maga penzióját, míg te soha nem teszed le a lantot 🙂 Magad sem tudod néha, mennyi mindent csinálsz, ami már csak úgy zsigerből van benned, nem is kell emlékeztetned rá magad.

---***---

Vállalkoznál, de hemzsegnek a megválaszolatlan kérdések a fejedben?

IRÁNYTŰ - Töltsd le MOST és AZONNAL felkészültebb leszel:

Iránytű 2021 - katt ide most!>>

---***---

De térjünk vissza ahhoz, hogy te sokat szolgálsz, viszont téged nem szolgál ki senki. A tudósok homeosztázisnak nevezik azt az állapotot, ami a kiegyensúlyozott élethez szükséges belső lelki harmóniát jelenti. Ennek megfelelően természetes lelki igényünk az, hogy ne csak kiszolgáljunk másokat, hanem mi is megkapjuk ugyanezt néha. Ahhoz, hogy harmonikus legyen az életed, ennek a két félnek egyensúlyban kell lennie.

Úgy is mondhatnám: merd elfogadni a segítséget azokon a területeken, amihez nem értesz. Hiszen nem érthetsz mindenhez! Ne hidd azt (tipikusan női dolog ez is), hogy képes lehetsz az életed minden területén a maximálisat, tökéleteset nyújtani. Fogadd el, amiben nem tudsz tökéleteset nyújtani és keress valakit, aki megcsinálja helyetted ezeket a dolgokat. Például nem ciki a nagytakarításhoz segítséget igénybe venni, vagy néha 1-1 órára kölcsönadni a gyerekeket a mamának és azt az időt magadra fordítani.

A kényeztetés is ide tartozik. Igenis fogadd el, hogy JÁR neked néha egy masszázs, fodrász, kozmetikus, gyógyfürdő, manikűr, edzés vagy egy szabad óra a kádban. A hétköznapok apró rutinfeladatait is “ki tudod szervezni” néha, hogy egy kicsit kizökkenj a mindennapokból. Én például az esti fürdetést szoktam néha elbliccelni és helyette olvasni egyet 😉

Ahhoz, hogy egyensúlyban legyen az életed és eleget tudj adni magadból, meg kell tanulnod kapni is – és ez így karácsony közeledtével talán még hangsúlyosabb üzenet a számodra.

---***---

Vállalkoznál, de hemzsegnek a megválaszolatlan kérdések a fejedben?

IRÁNYTŰ - Töltsd le MOST és AZONNAL felkészültebb leszel:

Iránytű 2021 instant infócsomag vállalkozásról>>

---***---

6 thoughts on “Ki szolgál kit?”

  1. Egyik éjjel Marci kiküldött kakaóért (este még azzal alszik el), és nagyon morogtam, hogy nekem éjjel járkálnom kell..
    Reggel itt vigyorgott mellettem az ágyban, amikor elkezdtem: kávét, kávét, kávét kérek!
    Marci nézett rám döbbentem, majd komoly arccal bólintott: jólvan, hozok neked kávét!
    És kiment a konyhába, nagyon elszántnak tűnve 😀 Persze Laci csinálta meg a kávémet, és isteni finom volt, félig fekve, félig ülve kortyolgattam, és nagyon jól éreztem magam közben 🙂
    Nagyon nem mindegy, mire tanítjuk a gyerekeinket: arra, hogy egyenlő felek vagyunk, vagy arra, hogy cselédek…
    Mikor Margus kicsi volt, nagyon sokszor kellett szombaton délutánonként dolgozni mennem..
    Egyszer úgy esett, hogy nem kellett mégsem. Erre az akkor 3-4 éves lányom: anya, menj dolgozni!
    Mondom: miért?
    Mire ő: mert mindig dolgozol. Ma is menned kell, mindjárt jön a buszod!

    Megtanulják, amit megtanítunk nekik, csak aztán ne csodálkozzunk 😉

  2. Én középiskolás korom óta külön élek a szüleimtől, akkor koleszos voltam, főiskolán albérletben, mióta dolgozom, szintén. Kiszolgálom magamat. Nekem ez vált természetessé. Talán ha az élet úgy hozza, hogy családot alapítok, ezt az öngondolskodó életmódot kamatoztatni tudom olyan módon, hogy továbbra is kiveszem a részem a házimunkából, mivel hozzá vagyok szokva. Remélem legalábbis! Mindenesetre egyelőre nem tudok ehhez saját oldalról hozzászólni, mivel nincs családom még.

    Viszont a szüleim nagyon jó példák arra, amiről írsz. Leginkább jóanyám. Anyum non-stop robotol otthon. Mikor még több időt töltöttem velük, sokat hallgattam, hogy ő bizony egész nap meg sem áll, neki nincs ideje filmeket nézni, mint nekem, mikor egy-egy hétvégére hazamegyek. Vagy mint apámnak, aki hazajön a munkából és egyből leül a TV elé (megjegyzem nem délután 5-ről beszélünk, estéről, és nem irodai munkáról), az más kérdés, hogy a fáradságtól általában el is alszik a TV-n egyből. Igazából ha az ember akarja, bármikor lehet rágni a csontot, hogy ki dolgozik többet, ki tesz bele többet. Én a magam részéről mindkettőjük előtt megemelem a kalapot és csak remélni tudom, hogy egyszer én is képes leszek ilyen kitartó munkára mint ők. De mint minden éremnek, ennek is van egy másik oldala.
    Én ugyanis ilyenkor azt szoktam mondani anyumnak, hogy “Igen anyu, teljesen igazad van, miért nem dőlsz le ebéd után egy fél órára te is? A mosogatnivaló megvár, nekem elhiheted. Megérdemled te is ugyanúgy a pihenőt, mint mindenki.” A probléma csak az, hogy erre a válasz az, hogy “Ááá, nincs nekem ilyenekre időm..” Nos kérem. Akkor itt nincs miről beszélni. Akinek nem érzi magát méltónak egy ebéd utáni fél órás, órás sziesztára sem, nos akkor robotoljon. De akkor ne mutogassunk a másikra. Ugyanannyira megérdemeljük mind a pihenést. Nekem senki ne mondja, hogy egy óra alatt meg lehet váltani a világot. Maximum valami átkerül másnapra. Én nem szeretném, ha a jövendőbelim ennyire mindennél előbbrehelyezné a robotot. Mert ráütök a kezére! X-/
    Nyilván szüleim esetében benne vana dologban az is, hogy ők még egy másik társadalomban nőttek fel. Ezt nehéz magunk mögött hagyni, ebben biztos vagyok. Még ha a világ már rég meg is változott.
    A történethez hozzátartozik, hogy édesanyámnak egy rák kellett ahhoz, hogy hasonlóan lássa a dolgokat, mint én. Azóta látom, hogy szakít időt magára, a robot ugyan nem állt le, de valahogy hirtelen lett idő hobbikra (tánc, kertészkedés – még a város legszebb kertje címet is megkapták! :)). Pedig nem gondolnám, hogy a házimunka kevesebb lett. Talán ha hamarabb észrevette volna a saját értékeit, megspórolhatott volna egy műtétet és egy kemoterápiát. De az ember ugye legtöbbször jobb szeret a saját kárán tanulni sajnos 🙁
    Mindenki mindig csak azt kapja az élettől, amire befogadó tud lenni.
    (Bocsi, kicsit hosszú lett 🙂

  3. Peti,

    Ezt megkérdőjelezném. 🙂 :
    “Nyilván szüleim esetében benne van a dologban az is, hogy ők még egy másik társadalomban nőttek fel. Ezt nehéz magunk mögött hagyni, ebben biztos vagyok. Még ha a világ már rég meg is változott.”

    Az én családom idősebb nőtagjai hasonlóan robotolnak, mint a cikkben és a te hozzászólásodban le van írva. Ők is abban a társadalomban nőttek fel.

    Viszont! A párom családjának idősebb nőtagjai nem robotolnak! Pedig ők is abban a társadalomban nőttek fel! És mégis mindenre jut idejük, amire akarják hogy jusson!

    Amit én észrevettem, hogy különbség köztük, talán a származás. Anyóskám kicsit “feljebbről” jött. Ott a feladatokat egyszerűsítették és megszervezték. Meg kicsit racionálisabban gondolkodtak. Ennyi.

    Titi

  4. Igen Titi, igazad van, most, hogy belegondolok a szüleim (gyerekkori) baráti társaságán belül is óriási eltérések vannak életfelfogásban, értékrendben. Akkor talán az lehet, hogy az ő szüleiktől milyen mintát vettek át?

  5. Én is úgy gondolom, hogy az a jó, ha mindenki segít mindenkinek.
    Mikor kisgyermek voltam, én is azt láttam otthon, hogy a szüleim közösen csináltak szinte mindent, amit lehetett ( bevásárlás, takarítás, gyereknevelés, főzés, mosás, stb. )
    Tiszteletben tartották egymás hobbiját és igyekeztek boldog perceket adni az egész családnak.
    Fontosnak tartották a kettejük kapcsolatát, de igyekeztek nekünk is megadni mindazt ami tőlük tellett (szeretetet, törődést, figyelmet).
    Láthattam, hogy függetlenül attól, milyen kicsi a lakásunk, még is
    anyukám kitett magáért és születésnapi zsúrokat rendezett, a ballagásokra meghívta a rokonságot abba a pici lakásba – de persze, az, hogy mindig mindenki jól érezte magát, csakis annak volt köszönhető, hogy az apukám is sokat segített neki, és minket is bevettek a készülődésbe.
    Megtanították, hogy egymást segítve, közösen sokkal boldogabb az élet.
    Függetlenül attól, hogy ezt láttam és tanultam otthon, mégis mikor elköltöztem, az első kapcsolatomnál, valahogy ösztönösen ( genetikai kód talán ? ) egyedül akartam mindent csinálni ( bevásárlás, főzés, mosás, takarítás, gyereknevelés) a munka mellett.
    Persze, sok volt, olyan fiatalon, és elég sokszor mérlegeltem a helyzetet, de valahogy az erősödött meg bennem, hogy nekem, a nőnek a feladata mindez, és ráadásul még a természetem is olyan, hogy szeretek mások elképzeléseinek megfelelni és szeretek kiszolgálni
    mindenkit, aki úgymond, az én közvetlen közelemben van.
    Sajnos egy idő után besokaltam – rá is ment az egészségem – mert mivel egyoldalú volt a dolog ( igaz, hogy segítséget nem kértem, mert akkor úgy éreztem volna magam, hogy “még ezt sem tudom megcsinálni?”) tönkre is ment a kapcsolatom.
    Valahol magamat hibáztattam bizonyos dolgokért de még akkor is úgy gondoltam, hogy nekem a nőnek a feladata mindez. Nem mertem szólni kérni elég határozottan, ahogy kellett volna, pedig tudtam, hogy meg lehetett volna oldani a dolgokat… De mivel más problémák is felmerültek így inkább magamat hibáztatva, hogy én nem vagyok jó háziasszony, kiléptem a kapcsolatból.
    A második kapcsolatom szintén zátonyra futott. Itt is kialakultak ugyanazok a problémák, más gondokkal együtt, amiből aztán megint úgy léptem ki, hogy magamra vállaltam a szakítás okát.
    Itt sem mertem szólni, kérni segítséget, csak igyekeztem kiszolgálni és megfelelni. ( De nehezen is lehetne nekem segíteni, mert ragaszkodom az elképzeléseimhez és mivel megvannak a rigojáim, szeretem ha minden úgy van körülöttem, ahogy azt én gondolom, és az a jó, amit én csinálok és ahogy csinálom.)
    A jelenlegi kapcsolatomban már másképp van – persze itt is, sok minden más ok miatt is – de tény, hogy most élek úgy, ahogy igazán szeretnék, boldog vagyok, mert olyan társsal élek együtt akire igazán vágytam.
    Először fura volt, hogy mindig mindent pont egyszerre akartunk megcsinálni ( mosogatás, takarítás, mosás,) egyszerre gondoltuk, hogy mikor menjünk vásárolni, stb. De ma már (2 és fél év után) teljesen összeszoktunk és kialakult az, hogy ki, mikor, mit csinál. Bár igaz ugyan, hogy tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy csak akkor fog működni egy kapcsolat, ha őszintén beszélünk, még is úgy gondoltam, hogy ezeket a – női – dolgokat nekem kell megcsinálni, egyedül. Tény, hogy így sokkal jobb, nem vagyok leterhelve, de ez inkább annak köszönhető, hogy megtanultam felhagyni azzal, hogy úgy legyen minden, ahogy azt én gondolom és szeretném. Fura volt amikor először valami miatt, valamit nem tudtam úgy, és akkor megcsinálni, ahogy szerettem volna és nagyon tartottam attól, hogy szó éri a ház elejét, de akkor kellemes meglepetésben volt részem, amiért megcsinálta helyettem, és nem is szólt érte, inkább még ő kért elnézést amiért nem volt ideje megcsinálni, holott szentül meg voltam győződve, hogy ezt nekem kellett volna megcsinálni.
    Persze a környezetünk egy része furának tartja a mi kiegyensúlyozott kapcsolatunkat, mert sajnos a párkapcsolatok többsége, tele van problémákkal….mert többnyire mindenütt ezek a problémák, hogy ki mennyire veszi ki a részét a háztartásban …

  6. Én erre csak azt tudom mondani, amit egy nálam idősebb és bölcsebb asszonytól hallottam: Nagy különbség van a mártíromság és az áldozathozatal között!
    Ezt nem akarom magyarázni, biztos értitek.

Comments are closed.