Eredeti kérdés
Hívtam a liftet, majd amíg vártam, levettem a napszemüvegem, és ösztönösen belenéztem a tükörbe, hogy megnézzem a befele jövet sírás milyen nyomokat hagyott az arcomon.
A tükörbe pillantva hirtelen nem csak önmagam láttam, hanem anyámat, apámat, anyai nagyanyámat egyszerre. Elfelejtettem levegőt venni.
Hogy anyám bennem él, nem túl régóta tudom. Ő kevésbé külső jegyeivel ad nekem jeleket a létezéséről, mint inkább a mozdulataimmal, a reakcióimmal, a beidegződéseimmel, a hangsúlyaimmal, a szemüveggel, amin keresztül a világot nézem, a megoldási sémáimmal, az elhárító mechanizmusaimmal, amiket mind mind tőle tanultam, a világba és önmagamba vetett hitemmel, amit azt hiszem szintén belőle építek fel, és bár mostanában nehezen tartom meg, de mélyen tudom, hogy bennem van. A kényszerességemmel, a kontrollkényszeremmel, a kritikusságommal, az erőszakosságommal, az egoizmusommal, az érzelmeim megélésével. A józanságommal, az erőmmel, a nők erejével. Olyan sok minden van bennem belőle, hogy gyakran érzem úgy, hogy mindez agyonnyom, és kételkedni kezdek, hogy van-e egyáltalán olyan része a személyiségemnek, ami teljesen a sajátom, és tőle független. Azon gondolkodom, hogy ez így normális-e vagy annak idején annyira elnyomták a saját, belőlem fakadó összes impulzust, hogy már nem is tudom ezeket a felszínre engedni. Jó kérdés. Majd rájövök egyszer.
Hogy apám lánya is vagyok, azt régebb óta tudom, hiszen erre nap mint nap erre emlékeztet a tükörképem: az orromtól a számig húzódó két vonal, a szám, a mosolyom, a kezem is, a lábfejemről nem is beszélve). Nagymamám hasonlóképp. Az őhozzá való hasonlóságommal nagyon rég óta dacolok. Borzalmasan nem szívesen ismerem el, hogy mennyire hasonlítok rá, és még erre sem jöttem rá, hogy miért. Nem volt szép, de apám sem az, az mégsem zavar, hogy rá hasonlítok. Az viszont szintén a közelmúlt felismerése, hogy nem csak hogy apám lánya vagyok, de hogy mennyire igaz az, hogy nem élhetünk őseinktől független életet, hogy az ő sorsuk, 2-3 generációra visszamenőleg biztosan meghatározzák a sorsunkat, amit én hiszek, hogy mi irányítunk, de azt is hiszem, hogy ez semmiképp sem független az apáink, nagyapáink, dédanyáink életétől: nem csak a mintákat hozzuk, kapjuk, hanem sorsokat, életszerepeket, bűnöket, kereszteket. Ha már kereszt, akkor itt térek vissza apámra. Azt hiszem nekem ő a kulcsfigura az életemben, de most (tíz éve) biztosan. Talán azt mondhatom, hogy a tanult dolgokban anyámra, az ösztönös területeken pedig apámra hasonlítok. Nagy bajban vagyok viszont, mert apámat hosszú hosszú évek óta nem láttam. Fizikailag sem sokkal gyakrabban, de mára annyira eltávolodott – szerintem – a valódi önmagától, hogy csak az emlékeimre, az anyámtól és ismerősöktől elmondottakra, illetve a sejtjeimben, lelkem mélyén őrzött képekre, érzésekre hagyatkozhatom azt illetően, hogy ki ő, ezzel összefüggésben pedig, hogy ki lehetek én, mit hozok tőle, mit is kaptam tőle (a teljesítménykényszeremen, a függő személyiségemen és az önbizalomhiányomon kívül).
És akkor még vannak a nagyszülők is….. mindegyikük egyesével megérne egy misét. Majd egyszer talán erre is sor kerül.
Vannak tehát a hozott értékeim, amikből táplálkozhatom nap mint nap, amikből erőt, hitet meríthetek, a sok-sok jó, amit most nem részleteztem, de fejben megvannak, amelyekhez tudok nyúlni, vagy mert bennem élnek, vagy mert erőforrásként a közelben csörgedeznek, és bármikor meríthetek belőlük. Rengeteg dolog, amiért mérhetetlenül hálás lehetek.
Kétes ajándékok ezek az élettől, hiszen olyan, mintha minden egyes kapott fogódzóért keményen elszámoltatna az élet, és komoly árat kell értük fizetnem. Minden hozott-kapott értékem, ugyanannyit el is vesz tőlem, és éppen annyira terhet is jelentenek számomra, mint amennyire könnyítik a boldogulásomat.
Azt hiszem, ez a felnőtt élet. Azt hiszem jó helyen keresgélek, jó úton járok. Tudom azt is, hogy semmi olyanra nem jöttem rá, amire eddig mások rengetegen ne jöttek volna már rá, és tudom, hogy nem nagy igazságokat fedeztem fel, mégis úgy érzem, hogy ezeket a lépcsőfokokat mindenkinek saját magának kell fokról-fokra bejárnia, minden ajtó mögé saját maga kell, hogy benézzen, minden titkot egyedül kell megfejtenie, minden fájdalmat magának kell átélnie, minden kérdésre neki maga kell a választ meglelnie, hiába mondták el előtte ezrek. Hát, továbbra is (azt hiszem holtomig) úton vagyok.
A cél, hogy megtaláljam önmagam – ha van ilyen. Rájöjjek, hogy nem
vagyok-e más vagy több, mint az őseim részeinek egyedi konstellációja,
vagy esetleg hordoz ennél több eredetiséget az életem. Eredet és eredetiség ellentmondásához érkeztem. Ezt a kettőt kell egyensúlyba hoznom.
Veled is biztosan megesett már, hogy nem volt valamihez önbizalmad.Vértezd fel magad online videószemináriumunkon, hogy soha többé ne kelljen a padlóról szemlélned a világot. Katt ide>>