Mostanában elég sok cikk született az önbizalom témában a HősNők-ön, és nagyon örülök nekik, hogy így körbejárjuk a témát, mert legalább jól megértjük a dolgot minden szinten. Nekem is van még mondanivaló a tarsolyomban, úgyhogy a következő írásom erről a mondanivalóról fog szólni.

Rita a múltkor arról írt, hogy a jelenben mit tudsz tudatos szinten tenni azért, hogy legyen önbizalmad. Én most – jó szokásomhoz híven – a tudat alatti szinten kotorásznék egy kicsit (újra), és rávilágítanék arra, hogy milyen neveltetési mintákat hozhatsz magadban a gyerekkorodból, amelyek a tudatos / tudat alatti önbizalmadat alááshatják.

Ha te is olyan környezetből jössz, amilyenből én is, akkor lehet, hogy teljesen összezavaró, torz visszajelzéseket kaptál az egyéniségeddel és a tevékenységeddel kapcsolatban a környezetedtől. Márpedig az ilyen összezavaró üzenetek nagyon meg tudják ingatni az emberi erődbe vetett hitedet, az önbizalmadat.

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot

megszorítások
nélkül, ésszerűen?

Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és

spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!

https://www.hosnok.hu/20ezer/

Milyen összezavaró üzenetekre gondolok?

Például a szüleid és a környezeted siker-kudarc pároshoz való viszonyulására.

Ha sikert értél el, tehát például jó jegyet hoztál haza az iskolából, akkor szerintem ez a te és a környezeted KÖZÖS érdeme volt. Tehát a szüleid biztosították a feltételeket ahhoz, hogy tudjál tanulni, segítettek a tanulásban ÉS te éltél a lehetőségekkel. Viszont, különösen önbizalomhiányos szülők esetén sokszor előfordul, hogy a szülő a sikert teljes mértékben magának tulajdonítja, azaz a gyerek jó jegye annak köszönhető, hogy “ő neveli, eteti, ruháztatja, stb.”. Mintha a gyerek egyáltalán nem dolgozott volna semmit, mintha ott sem lett volna, mintha nem is ő felelt volna vagy írta volna a jó osztályzatot eredményező dolgozatot. Mondhatjuk úgy is, hogy a szülő idegen tollakkal ékeskedik. Ha a szülő ezt sokszor érezteti is a gyerekével a viselkedésén vagy a kijelentésein át, és a gyerek erre érzékeny alkatilag, akkor a gyerek önbizalma kárt szenvedhet. A jövőben pedig azt érezheti tudat alatt, hogy csak a szülője segítségével képes boldogulni az életben, mert a siker záloga vagy a szerencse műve, (egyáltalán nem az ő munkája vagy képességei), vagy az, hogy a szülője kikaparja neki a gesztenyét a hamuból.

Ha viszont kudarcban volt részed, tehát rossz osztályzatot kaptál, akkor a véleményem megint csak az, hogy ez a kudarc a te és a szüleid KÖZÖS problémája. Tehát a szüleid nem biztosították a feltételeket a tanuláshoz, nem segítettek benne ÉS te sem voltál képes jobb jegyet szerezni. Viszont, megint csak különösen az önbizalomhiányos szülők esetén sokszor az a divat, hogy a szülő a kudarcot a gyerek felelősségének tulajdonítja, az ő nyakába varrja. “Azért kapott rossz jegyet, mert lusta disznó, nem tanul, csak csavarog a haverjaival.” És közben elfelejti az ő felelősségét, hogy neki kellene valahogy vonzóvá tenni a tanulást a gyerek számára, lefoglalnia őt, játékosan tanítani. Mintha a kudarcért teljes mértékben a gyerek egyénisége és tevékenysége lenne felelős. Ha ezt sokszor érezteti is a gyerekével a viselkedésén vagy a kijelentésein keresztül, és a gyerek alkatilag érzékeny rá, akkor a gyerek önbizalma megint csak kárt szenvedhet. A jövőben pedig azt érezheti tudat alatt, hogy minden rossznak ő az oka.

Remélem lúdbőrzik a hátad…

(Persze ezek nem jelentik azt, hogy a gyereknek ne lenne feladata kimásznia az egészségtelen mintáiból.)

Szerinted mi történik akkor, ha a kettő feltétel együtt teljesül? Azaz, ha a szülő a gyerek sikereit önmagának könyveli el ÉS a gyerek kudarcait pedig köszöni szépen, meghagyja a gyereknek?

Szalkai Titi

www.lelkirendrakas.hu

Az önbizalom gyökerei
Tetszett? Adnál egy 5-öst? Köszönjük!

19 thoughts on “Az önbizalom gyökerei”

  1. Az történik, ami velem: 15 év kellett ahhoz, hogy újraépítsem önmagamat…
    Zárójelben megjegyzem, valószínűleg jobban is jártam így, mintha hagytam volna magam sodortatni az Élettel és úgy 90 körül gondolkodtam volna el rajta, hogy miért is nem csináltam másképp… 🙂

  2. Kedves Titi !
    Mára beteg lettem, s gyógyulásképp is soraitokat olvasgatom.
    Az elmúlt 1 hét annyira zsúfolt volt, hogy nem volt sehogy sem alkalmam vélemény formálására egyik cikkhez sem.
    Pedig születtek jók !!
    Most, mivel erőtlennek érzem magam , ezért épp kéz-láb gondolatok nem jönnek elő, de azt szerettem volna Neked jelezni:
    Örülök újabb cikkednek, megint 1 jó témát választottál !
    Jó magam nem hibáztatok (-hatok ) senkit sem a ki nem aknázott “sikereimért”.
    Mindenki maga szerencséjének kovácsa alapon próbálom máig is pótolni azon hiányosságokat, melyekről hiszem, még szükségeltetnek az igazi kiugró, átütő sikereket hozó életcélomként kitűzött vállalkozásomhoz.
    Nem bírok nyugodni, míg a fel tett mércét el nem érem.Mindenképp értelmes dolgot akarok művelni,s hogy igyekezetem mire lesz elég, kiderül hamarosan.
    Nálam ez már kóros?! Vagy így normális az ember?

    Engem nem bántottak meg mélyen a Szüleim, de azt sem írhatom, hogy elhalmoztak volna dícséretekkel, melyek nagyon ösztönzők lettek volna.
    Én már tudatosan törekedtem lányomnál erre pici korától, szerencsére jó úton halad – persze ez nagyon összetett, nemcsak az ösztönzésnek volt ebben szerepe.
    De, hogy visszaigazoló jelzések Mindnyájunknak kellenek, az bizti !
    Bár már számtalanszor mondtátok, fejtettétek ki, hogyan szeressük önmagunk,- mert az az alap- attól én még máig nem tudom a tükörképemnek azt mondani: Te vagy az esetem ! Valamit elrontok-azt hiszem.
    Nem ostorozom magam, meg depi sem vagyok ettől, de míg bezsebelhető konkrét bizonyítékok nincsenek ügyességem elismeréséül, addig képtelen vagyok elismerni magamnak magamat.
    Nyílván ebből az ügyfél semmit nem észlelhet, de tény, várat magára önbizalmam gyökerének “lábvetése”.
    Ha mástól e sorokat olvasnám, azt tanácsolnám, vegye sorra élte pillanatait, s ezer meg egy kisebb- nagyobb ténykedéséről talál bizonyítékot környezetében, s építkezzen azokból nyugodtan.
    Magamnak ezt mondanom nem elég, mert többet várok “én-tőlem”.

    Baj volna, ha magasabbra tesszük a mércét ?
    Azt gondoltam, ez is az ösztönzés egy formája, s indíttatásnak jó lehet.
    Hogy eközben megfeledkezem az apró sikerlépéseknél vállon veregetni magam – az már mellékes ?!
    Írjatok , Nektek sikerül mondanotok magatoknak, hogy: “Szeretlek! Ügyi vagy!”

  3. Zsutta,

    Valahogy úgy működik az agyunk, hogy a tudat alatti hitrendszerünk megszűri azt, amit a tudattalanba beenged. Konkrétabban, ha te az ön-programozási divatnak megfelelően mondogatod magadnak, hogy “Szép vagyok”, “Okos vagyok”, meg hogy “Szeretem magamat”, de ezt NEM HISZED igaznak, akkor a hitrendszered el fogja vetni a próbálkozást. “Á, ez hülyeség, én tudom, hogy ez nem igaz.” Éppen ezért, az igazán hatékony önszeretethez kell némi csavar abban, hogy mit hogyan mondasz magadnak a tükör előtt.
    Mert ha pl. azt mondod, hogy “Bár nem érzem magamat ügyesnek, mégis mélyen szeretem és teljesen elfogadom magamat.” vagy: “Bár nagyon magasra teszem a mércét, mégis mélyen szeretem és teljesen elfogadom magamat.” és hogy “Annak ellenére, hogy nem szeretem magamat, mégis mélyen szeretem és teljesen elfogadom magamat.”

    Ilyenkor a mondat első felét a hitrendszered ellenőrzi, és mivel igaznak találja, a második fele akadálytalanul fogja tudni tenni a dolgát, azaz az érzéseidet megszelídíteni önmagad iránt.

    Titi

  4. Kedves Titi!

    Mostanaban dobbentem ra, hogy a szellemi es lelki erettseg kozt oriasi kulonbseg lehet es a ketto nem biztos, hogy egyutt letezik egy emberben. Szerintem az altalad irt kettosseg oriasi mertekben rombolja a gyerek onbizalmat es teljesen erotlen es fuggo lesz tole, legalabb is lelki teren. Lehet, hogy olyan merteku tettre keszseg alakul ki benne, hogy a vilagon mindent meg tud oldani, de belul orekosen ures es keresi annak a modjat, hogy azt a tatongo urt megtoltse szeretettel, amit tan soha nem fog elerni, hacsak el nem kezd foglalkozni hasonlo modon atprogramozni magat, mint amirol Te is irsz. Az ilyenek nagyanja Louise Hay, akitol nem tudtam eleget olvasni, mikor az on szeretetre volt szuksegem.

    Orulok, hogy minel tobben folytatjak ezt a modellt magyar korokben is, mert oriasi szukseg van ra. En kihagytam az anyasagot es nagymama lettem parom altal. Orommel nezem a gyerekeket, mert mikor valami jot tesznek, megtapsoljuk oket, de naluk az is szokassa valt, hogy sajat magukat megtapsoljak. Ez 3 eves korban nem csak aranyos, de az onbecsules alapjait taplalja bennuk. Latszik rajtuk, hogy egesz mas az onmagukrol alkotott velemenyuk, mint nekunk volt abban a korszakban, amikor a gyereknek lathatatlannak es csendesnek kellett lenni, mert a szulok nem tudtak hogy kezeljek a sajat stresszuket es mindentol kiborultak.

    Most a sok tanulasi leghetoseg es a tudatossag korszakaban bennunk van az ero es a remeny, hogy valtoztassunk a jovo generaciojanak es egy jobb vilagot hozzunk letre. Az elottem levo korosztalynal eszrevettem, hogy hajlamosak voltak ugy nagynak tunni, hogy masokat kicsive tettek. Nekem az a kedvenc modszerem, hogy masokat segitsek naggya tenni. En akkor erzem jol magam. Ezt pedig nem ugy lehet, hogy a hibaira osszpontositok, hanem ugy, hogy kiemelem a jot es arra epitunk. Ugyanezt tehetjuk magunkkal is. Titi szavaival gyenged lelekapolassal!

    Teri

  5. Kedves Teri!

    Ritka tulajdonság a valódi önzetlenség és a mások segítése épülésükben, a rohanó mindennapokban az ilyen gyöngyszemeket meg kell becsülni- szerintem.
    Biztosan vannak még jó néhányan e sorban, nekik is kívánom, ne adjuk fel elképzelésünket, hogy: a jó jót szül.
    “Megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!” Ez már nem gyerek nevelés, de elgondolkodtató, meddig alkalmazható anélkül, hogy minket bántanának.
    Igyekszem jól alkalmazni.
    A sikerérzés a végén egy-egy szituban nagyon jó! Nemde?

  6. Teri,

    Ezt nagyon jól megfogalmaztad: “Lehet, hogy olyan merteku tettre keszseg alakul ki benne, hogy a vilagon mindent meg tud oldani, de belul orekosen ures es keresi annak a modjat, hogy azt a tatongo urt megtoltse szeretettel, amit tan soha nem fog elerni,” Végigfutott a hátamon a hideg, amikor ezt olvastam.

    Zsutta,

    “Megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!” – ebben nem a kenyéren van a hangsúly, hanem azon, hogy “dobd vissza!” Vagyis védekezzél! Hárítsd el! De ne negatív energiával, hanem pozitívval! Ezért tetszik nekem például a Szívek szállodája sorozat, mert az tele van ilyen pozitív energiás védekezéssel. Pl. a főhősnőt az apja ledorongolja valamiért, hogy: “Lehetetlen lány vagy!”, amire a válasz: “Nyilván ez lesz az indián nevem!” 😀

    T

  7. Ez jó ötlet Titi,hogy nem azt próbálom sulykolni magamba amit úgy sem hiszek el és miért is ne szerethetném magamat. Legalább én.

  8. Visszajelzés: propeller
  9. Visszajelzés: linkr.hu
  10. Sziasztok!

    Énis szüleimnek köszönhetem, hogy nincs önbizalmam, már rájöttem, mindent megtettek helyettem, sosem éreztem azt, hogy jó vagyok valamiben is:( Szörnyű érzés, hogy még mindig emiatt szenvedek, valakinek sikerült már változtatni ezen?
    Önbizalomhiány, önsajnálat, sírhatnékom van emiatt mindig, rettenet:(
    még csak 23 éves vagyok és még sosem éreztem azt, hogy jó lenne élni:(
    bocsi, tudom sok így egyben, de hát ez van és jólesik, nagy megnyugvás, hogy vannak bajtársaim..

  11. Bálintka,
    Az első lépés az önbizalomépítéshez az önszeretet megtanulása.
    Mondogass magadnak hasonló mantrákat:
    Annak ellenére, hogy sosem éreztem azt, hogy jó vagyok valamiben is, mégis mélyen szeretem és teljesen elfogadom magamat.
    Annak ellenére, hogy szörnyű érzés, hogy még mindig emiatt szenvedek, mégis mélyen szeretem és teljesen elfogadom magamat.
    Annak ellenére, hogy önbizalomhiány, önsajnálat, sírhatnékom van emiatt mindig, mégis mélyen szeretem és teljesen elfogadom magamat.
    És így tovább.

  12. sziasztok! én is erősen önbizalomhiányos vagyok…örülök, h ráakadtam erre a sit-ra. sok érdekes tanácsot olvastam itt. én ezt az általatok említett “idegen tollakkal ékeskedő” szülő mintát nem tapasztaltam. annál inkább a túlféltést, meg azt, h szinte semmiért nem kellett megdolgoznom. kicsi gyerekként még határozott, akaratos voltam, aztán oviba kerülve mint akit elvágtak. gimibe protkóval jutottam be, fősulira is. apukám szinte szó szerint átadott a mostani férjem kezeibe, ezekkel a szavakkal: eddig én vigyáztam rá, mostmár neked kell! jó mi…? soha nem voltam egyedül, magamra utalva. szülői házból egyből házasságba (najó, először csak kapcsolat volt). most meg szívok: szültem két gyereket, előtte össz-vissz két munkahelyem volt, most meg azt sem tudom, mit akarok magammal kezdeni. szeretnék anyagilag függetlenné válni a férjemtől, mert attól tartok nemsokára vége lesz ennek a házasságnak. szerinte önállótlan vagyok (és szerintem is). szóval szeretném végre megtalálni magam…rajta vagyok a témán. vkinek hasonló nyűgjei?

  13. Szia!

    Na ezt nem szabadott volna a szüleidnek, mindent megtenni helyetted. Az én anyukám is ilyen és számos embert ismerek akiknél szinté hasonló a helyzet, a szüleik azthiszik, hogy csupa jót tesznek gyerekükkel, de a jót is tulzásba lehet vinni szerintem:P Nekem elváltak a szüleim, de elfogok innen költözni az biztos, mert le kell szakadni, önállósodni kell, csak félek, fél az ember, mivel nem saját bőrödön tapasztaltad mega dolgokat. Ráadásul megélni a mai világban a legnehezebb 🙁 NEmtudom milesz…
    Meg kellene találni az embernek amit szívesen dolgozna és jól is keres vele.. 😛 Csak a mai világ erre nem hagy időt:P De te legalább majd kapsz asszonytartást:P

    Üdv!

  14. Szia én önbizalom hiányal küzködök nagyon csunyának tartom magyamat sajnos minden kapcsolatom nagyon rószul végzödöt nem tudom az okát hogy mért mindig azt hiszem hogy csunya vagyok nem birom már eztt:( 🙁

  15. Nagyon érdekes a cikk, mert ha nem is pontosan a leírtakat tapasztaltam, akkor is észrevettem magamon azt a gyökérproblémát, ami okozhatta azt a sok-sok éves önbizalomhiányt és megfelelési kényszert.
    Nálam a következő szituáció volt – és azt hiszem vannak még így mások is, ezért érdemesnek tartom leírni – : gyerekként szigorúan fogtak, kifelé nagyon jól és udvariasan kellett viselkednünk. A legnagyobb és az egyetlen lánygyermekként felnőttes felelősséget kellett vállalnom a testvéreimért, ugyanakkor ezért cserébe a legkevesebb szabadságot kaptam. Jól tanultam, hiszen szeretek tanulni, de elvárás is volt az 5-ös. Ha 4-es lett, akkor megkérdezték, hogy lett-e másnak 5-ös, ha igen, akkor a más gyerekével példálóztak. Ha nem lett 5-ös és másnak sem, akkor nekem miért nem lett 5-ös? Amikor ezesetben felhoztam mentségemre, hogy másnak sem lett kitűnő, akkor a válasz az volt, hogy ők nem foglalkoznak más gyerekével. Tanult, diplomás szüleim vannak, akik racionálisan elmagyaráztak mindent, hogy mit-miért lehet és miért nem lehet, de úgy tűnik – mostmár 20 év távlatából, hogy ezt a részét nagyon elrontották. Fiatal felnőttként keserű éveket töltöttem azzal, hogy ledolgozzam a megfelelési kényszert és bár belátom, hogy “teher alatt nő a pálma” (phuuuj de utáltam ezt a mondatot), attól még nem lettem atomtudós, hogy disszonánsan viszonyultak az eredményeimhez. Inkább csak azt érték el, hogy elfordultam mindentől, amiben nem lehettem ‘a legjobb’ és olyan dolgokat próbáltam magamra erőltetni, amivel kifelé tökéletesnek látszom, belül pedig végül eljutottam odáig, hogy már azt se tudjam, hogy mit akarok és mi értelme van az egésznek. A holtponton már egy ideje átlendültem, de közel a 30-hoz még mindig nyomás alatt érzem magam. Rátermett felnőtt lettem, elintézem egyedül a dolgaimat, bár kicsit magányos vagyok, mert az emberi kapcsolataimat nem tudom rendesen ápolni. A szüleimtől is igen nagy távolságot tartottam évekig. Keresem az út végét, hogy ezt teljesen letehessem, hiszen olyan sok óra meditáció, kezelés, sikerek és dicséretek, jó szavak ellenére is hiányosnak érzem magam. Vajon mit tehetek még az egészséges önbecsülésemért?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.