Mióta ilyen „felvilágosult” nő lettem, sokkal nyilvánvalóbban látom MÁSOK problémájának gyökerét. Mostanában sok fiatal nővel kerültem kapcsolatba (25 év körüliek), és szinte fájt ráébrednem, mennyire nem élik az életüket, mennyire mindegy nekik, hogy mi történik velük!
Jelek
Az élet ugyebár egy folyamatos tanulási folyamat, ebből kifolyólag minden ami ránk jellemző, akár cselekedet, akár terv, akár álom, fejlődik velünk együtt. Minden nap.
Mikor találkozom valakivel mondjuk évente egyszer, és azt látom, hogy a problémái ugyanazok hajszál pontosan, mint amik tavaly, meg tavalyelőtt, meg az előtt voltak, akkor úgy érzem, az a nő egy probléma spirálba került, és mindig ugyanúgy vissza fog jutni ugyanoda, hiszen a probléma nincs megoldva, ezáltal nincs igazi fejlődés sem.
Természetesen fejlődik az ember öntudatlanul is, ezért is kapjuk vissza időről-időre a meg nem oldott problémákat, hogy magasabb szintre érve már meg tudjuk azokat oldani. Utána van óriási ugrás a fejlődésben.
Ez a gyerekeken szemmel látható: amikor a kisfiam agya, gondolkodásmódja, lelki világa éppen óriásléptekkel fejlődik, vagyis szintet lép a gyerek, akkor annak kézzel fogható jelei vannak: pörög egész nap, nyugtalanul alszik, érzékenyebb, türelmetlenebb. Ez eltart pár napig, aztán nyugalom következik, amikor az új szintet szokja. Pár hét múlva ez kezdődik elölről.
De ez nem csak gyerekkorban természetes. Ez a szintlépési folyamat, ha nem is néhány hetes ciklusokban, de életünk végéig tart. Mindenkinél egyénenként és életszakaszonként is lehetnek eltérések a ciklusok hosszát és intenzitását tekintve, de az egészen biztos, hogy a 2-3-4 éves vagy még hosszabb ciklusok nem igazán szolgálják az épülésünket.
Gondolj bele, ugyanazon rágódsz 4 évig! Az egy borzalom. Egy kudarcélmény. Egy folyamatos frusztráció és folyamatos stresszforrás. Ez nem normális.
Most nem leszek népszerű, de például 30 évre hitelt felvenni azt jelenti, hogy harminc évre bebetonozod magadnak a problémát, amiből nincs kiszállás. Nem magával a pénzzel van a gond, hanem a probléma súlyával! Óriási teher az egy nőnek, és családjának.
Ebből következik, hogy előre láthatólag fel kell mérni, hogy az egyes lépéseink milyen időtartamra kiterjedő problémát jelentenek. A 2-3 évnél hosszabb nyomás lélekgyilkos elegyet tud alkotni a további hétköznapi problémákkal vegyítve.
Honnan lehet tudni, hogy valaki problémaspirálba került?
A legalapvetőbb jel, hogy bizonyos problémák és szituációk időről-időre visszatérnek, ráadásul egyre „arculcsapósabb” formában. Ilyenkor szokott tipikusan felmerülni az a gondolat, hogy: bezzeg nekem semmi sem sikerül. Ez tévút, mert nem semmi sem sikerül, hanem az az egy valami, de az nagyon nem.
Most feladat következik: beszélgess úgy a barátaiddal, barátnőiddel, ismerősökkel, vagy akár ismeretlenekkel, hogy azt figyeled, vajon milyen problémáik vannak, és azok mennyi ideje állnak fenn!
Én ilyeneket találtam: fiatalember minden évben milliós nagyságrendű adósságokat halmoz fel, amiket aztán a szülei csendben kifizetnek. Ez évek óta tart. Az anya szerint mindent meg kell tenniük a gyerekért, igaz, hogy már kölcsönt kérnek másoktól és rettegnek, mikor áll elő a gyerekük újra valamivel, ami számukra milliók kiadását jelenti. Az összes problémájuk a gyerekük lépéseire vezethető vissza.
Fiatal nő nem talál magának párt. Egy-két randi, aztán se szó, se beszéd, a pasik elpárolognak. Szerinte őbenne van a hiba, de neki nem is kell pasi tulajdonképpen. Ez most már évek óta tart. A problémát én abban látom, hogy egyszerűen azt sem tudja, milyen férfi való hozzá, milyen férfit szeretne. (Párválasztásról fogunk még beszélni, mert ez az egyik legalapvetőbb dolog, ami akár egy életre meghatározza a jövőképünket…) Céltalannak, egyik napról a másikra élőnek látom.
Szintén fiatal nő évente szakmát és munkahelyet vált, de semmi nem hozza meg számára a várt sikert. Vállalkozóként veszteséges, alkalmazottként pedig szabad szellemű, zabolátlan :). A fő problémáját a pénzhez való viszonyában látom: vállalkozóként szinte pénzügyi zsonglőrnek kellene lennie, de ő összekeveri a vállalkozás pénzét a sajátjával. Alapvető dolgok nincsenek rendben, és újra és újra visszaköszönnek az ebből eredő problémák. (Aki pedig egyszer már a maga ura volt, természetes, hogy adminisztratív alkalmazottként nem találja meg a helyét.)Az sem egy előre mutató tény, hogy bár nagy tervei vannak és nagyon talpraesett, fogalma sincs, hogy a nagy álmait hogyan fogja elérni.
Szintén fiatal nő, évek óta szeretne kisbabát, de a párja feltételekhez köti. A férj megszabta, milyen anyagi szintet és vagyoni helyzetet kell elérniük, amikor már bátran vállalhatnak gyereket. Az előre tervezés dicséretes dolog, de 10 évig tervezni a gyerekvállalást már burleszkbe illő. A nő közben azt érzi, hogy kifut az időből, egyre jobban fél a terhesség veszélyeitől, önmagára és a gyerekre nézve.Az anyagi helyzetük a nagy céltól függetlenül semmit nem változott a 10 év alatt. Tehát olyan, mintha lenne egy cél, amit nem akarnak elérni... Ez évről évre viták, másfelé kacsintgatás és szakítás kilátásba helyezésének forrása.
Tudom, könnyű más hibáit pellengérre állítani, lássuk az én probléma spirálomat… Természetesen nekem is van. A lényeg, hogy lássuk, tudjunk róla, és ha akarunk, változtathatunk rajta. (Én akarok.)
Nem először köszön vissza a mások megmentésére, védelmezésére irányuló törekvéseim negatív visszacsengése. Ez évről-évre, szinte mindig ilyenkor késő ősszel bukkan elő. Oké, hogy harcos amazon vagyok, és a nagy szám és bizonyos helyzetekben felbukkan bennem a megmentő hősnő, de aztán mindig kiderül, hogy:
-
Az illetőnek vagy nincs szüksége megmentésre, ezáltal én, a pajzsos, lándzsás angyalka kerülök nevetséges helyzetbe.
-
Vagy a megmentésével másokat, számomra fontosabb embereket veszíthetek el.
Erről vagy sürgősen le kell szoknom, vagy azonnal le kell szoknom.
Furcsa gondolat, mert zsigerből jön a megmentős énem, de a legközelebbi szituációnál kipróbálom, hogy a segítségkérés kapcsán nem azt mondom, hogy: persze, segítek, hanem azt, hogy: edd meg amit főztél, ne velem etesd meg. 🙂
Neked milyen problémaspirálod van?
(Írhatod nyugodtan becenévvel is, hogy ne ismerjenek rád :)).
Kapcsolódó cikkek:
39 thoughts on “A problémaspirál karjaiban”
Comments are closed.
– nincs türelmem
– utálok várni
– egyszerre akarok mindent csinálni
– rossz az időbeosztásom
Na, ebből generálódnak a problémáim ált.
De mi ennek a türelmetlenségnek a mozgatórugója?
Ügyfélszolgálati vezetőként dolgoztsm egy cégnék 1 évig, nem jöttem ki a főnökömmel, ezért váltottam fél év után találtam végre hasonló pozíciót. Itt minden ok. a főnökkel és az emberekkel, de a feladatomban nem találok kihívást, nem fejlődöm, unatkozom. Még csak 7 hónapja vagyok itt, de már gondolkodom a váltáson. Miért van ez?
Zsuzsi, leírtad!
„a feladatomban nem találok kihívást, nem fejlődöm, unatkozom”
Ez az egyik legrosszabb, ami egy jó munkahelyen elérheti az embert: az unalom.
Előző helyen miért nem jöttél ki a főnököddel?
Felületes vagyok fontos dolgokon átsiklok. Elég komoly gondokat okoz. Még plussz lehet hogy e miatt és ezért állandóan stresszes vagyok ha dolgozom. Már kezdem elfogadni, hogy ilyen vagyok de jó lenne rajta változtatni.
Rita,
Tetszik a problémaspirál, mint kifejezés.
A szívemből szóltál, amikor azt mondtad, hogy pajzsos, lándzsás angyalka vagy. 🙂
Én hasonlóképpen.
A gyökere nálam szinte tutira abban van, hogy a szüleim eléggé beleragadtak a problémáikba, és én látom, mit kellene tenniük a megoldásra, és megpróbálom nekik megtanítani. Jókislánysági reflex. Így aztán szépen szerepet cserélünk, magamra veszem a szülői felelősségét.
Pedig ez senkinek sem jó…
Szia Rita!
Egy hete olvasom minden nap a cikkeket és megmondom őszintén napról napra egyre jobban várom a következőt.
Minden cikknél gondolkodtam, hogy bekapcsolódom a beszélgetésbe, de valami visszatartott és mégsem tettem.
Ez a cikk viszont megtörte a jeget.
Az én állandóan visszatérő problémám a másoknak való megfelelési kényszerem. E problémám miatt már kétszer kerültem kórházba és folyamatosan produkálok mindenféle betegséget ami stresszből ered (vastagbélgyulladás, reflux, fekély).
Nem tudom még a megoldást, de küzdöm, hogy megtaláljam.
Zsanett
Sziasztok!
Zsanett hozzászólásáig csak rágódtam, mi a problémaspirálom alapja…
Nekem is megfelelési és teljesítménykényszerem van, ami a gyerekkoromból ered.
Erre ráépült egy minden irányba szétágazódó maximalizmus igény,
aminek ha nem tudok megfelelni valamilyen (sokszor rajtam kívülálló okból), iszonyatos stressz a vége.
A legrosszabb, hogy látom mi a baj, de mintha egy üvegfal lenne előttem, nem találok hozzá utat…
Most eszembe jutott valami, ahogy olvasom Zsanett, Elisa, Titi és Rozi hozzászólását.
Lányok, gondoljatok bele: megfogalmaztatok önmagatokkal kapcsolatban olyan gondolatokat, amivel máris haladtatok valamennyit előre a jó úton.
Az emberek 98%-ának abszolúte mindegy, mi történik vele. Egyszerűen az emberek többségét semmi nem érdekli. Eltelik a nap, és kész. Felnőnek a gyerekek. És kész. Nem gondolkodnak, nem terveznek, csak úgy vannak.
Zombiként néznek ki a fejükből.
Ezzel szemben nektek egy csodálatos kincs van a birtokotokban: a megoldást kereső problématudat.
Enélkül nincs változás. Változás nélkül nincs fejlődés. Fejlődés nélkül nincs élet.
Zsanett, jó is, hogy említetted a betegségeket, már régóta írni akarok erről, most előre veszem a témák között!
Én senki és semmi miatt nem vagyok hajlandó stresszelni magam, mert az semmin sem segít, viszont nekem sokat árt. Szóval haszontalan dolog. Hozzá kell tenni, hogy szerintem nem csak akaraterő kérdése, NAGYON sok múlik azon is, hogy hogyan táplálkozik az ember. A szervezet elsavasodása a közérzetünkre is kihat, ezt tapasztalatból mondom, mert tavaly pár hónapig ettem lúgosítást elősegítő cuccot, és olyan jól még sosem éreztem magam, mint akkor. Hihetetlen, de igaz: az utálatos emberekkel is jobban kijöttem, teljesen ellenálló lettem a lelki nyugalmamat megzavarni szándékozó külső hatásokkal szemben éppúgy, mint a betegségek, járványok, vírusok ellen, amik a környezetemben mindenkit sorra döntöttek le a lábukról.
Az sem hozott ki a sodromból, amikor a saját előszobámból ellopták a táskámat, magyarul kiraboltak. Amin nem tudsz változtatni, azon ne rágódj sokat.
Nekem az idő a problémám, mert ha sok van, akkor sok időt is el tudok linkeskedni, és a saját otthoni vállalkozásom építésének lépéseit is képes vagyok halogatni, nem is kicsit…
Évi
Rita, a 98% azért elég durva arány. Szerinted ennyire rossz a helyzet?
Én szoktam azon filózni, hogy ezek az emberek eleve zombinak születtek-e, vagy annyira degeneráló környezetben vannak, hogy már észre sem veszik, hogy zombivá váltak?
Egyébként most rájöttem arra is, hogy ha valakit sírni látok, az gyengít engem. Ez valami extra érzékenység? Pedig az Univerzum rajta is segít(ene), ha hagyja, nekem nem feltétlenül kell.
Nem lehet, hogy félelemből segítünk nekik?
Szerencsére én nem voltam beteg a túlzott önzetlenségtől, csak átmeneti tüneteket produkáltam… 🙂
Én is hozzáteszem a többiek véleményéhez a magam kis megfelelési kényszerét 🙂 Mára már múlóban van. Már írtam többször a hozzászólásaimban, hogy 23 év házasság után tudtam meg, hogy 5 (!) éve csal a férjem egy kolléganőjével (most csak az újak miatt írtam le még egyszer), és most, hogy eltelt a válásunk óta 5 hónap, kezdek ráérezni, hogy nem kell mindenkinek megfelelnem.Mert ugye, amikor azt csináltam, akkor sem voltam „elég jó”. Hát akkor meg minek? nekem is lett betegségem, IBS, és egyebek, de túl leszek rajta. Nem szállok be a probléma spirálba!!! Még egyszer nem akarom azt a hibát elkövetni, hogy mindent és mindenkit magam elé sorolok.
ÉN vagyok az első! Jó, ezt most itt leírtam, de azért nem megy ám olyan könnyen! 🙂
Lányok, félelmetes problémaspirál az Ödipusz-komplexus is. Freud és Dr. Csernus kuncoghat. Sok, rengeteg nő kerül ebbe a spirálba életében legalább egyszer. A lényege, hogy öntudattalanul az apa-modell szerint választunk párt, noha épphogy menekülnénk az apánktól, ki ezért, ki azért…
Szerencséje van annak, aki keresi és megtalálja a kiutat ebből. Az első és legfontosabb a felismerés, hogy: beleestem ebbe a hibába! Utána jöhet, hogy tudatosan keresem azt a férfi-típust, aki hozzám való, akire valóban szükségem van, méghozzá a jövőmhöz! Nem a múltam feldolgozásának (apa-kapcsolat) lehetőségét keresem, az =zsákutca (mármint párkapcsolati feldolgozása). Hanem olyan társat tudok választani (önismeret!), aki a jövőm, nem a múltam.
Ez a probléma spirál egy ördögi kör.Lehetséges, h valakinek több ilyen spirálja van?
Olyan érzésem van: igen.
Ahogy felvetődött ez a téma, bele gondoltam és
valóban.
Köszönöm. Látom mit kell tennem.Remélem sikerülni
fog.
Generálják egymást a spiráljaid?
Akkor ha az egyiket megszünteted, omlik a többi is.
Sziasztok.
Elisa, nálam is pont az üvegfal esete áll fenn és nálam is gyerekkorban kezdődtek a problémák, azt veszem észre, hogy évek óta u.oda térek vissza, 0 fejlődéssel, holott azért évközben úgy érzem sok minden változott. Nem tudom értitek-e mit akarok ezzel mondani… Ugyanúgy visszaköszön a probléma, holott hónapokig abban a tudatban vagyok, hogy megoldottam.
Marcsi, hihetetlen erős vagy, hogy így talpra álltál. Igazi Hősnő vagy! 🙂
Zsarnok volt és nem tolerálta, hogy van egy kislányom aki néha beteg.
A másoknak való megfelelési kényszerrel leginkább ott a baj, hogy valójában nem is annak felelünk meg, akinek szánjuk. Nem a párunknak, gyerekünknek, szüleinknek, hanem annak a képnek, amit mi valójában a jó felleségről, jó anyáról, jó gyermekről él bennünk. Pedig ha tényleg a férjünknek, gyerekünknek, szüleinknek felelnénk meg, lehet hogy kevesebb bajunk lenne?
Hát Lányok,hogy mi milyen egyformák vagyunk….Olvasva hozzászólásaitokat az volt az érzésem,hogy mindnyájan UGYANABBAN a probléma spirálba vergődünk…Mert:mindent és mindenkit megakarok menteni,türelmetlen vagyok,erőmön felül be vállalok mindent,többnyire azt hiszem,hogy az igazságot egyedül én látom,szeretném ha minden és mindenki tökéletes lenne,kötelességemnek érzem,hogy mindenkinek őszintén el mondjam a véleményemet,-ha valamibe belefogok muszáj befejeznem bármi is van körülöttem,irtózom a tehetetlenségtől,-és a nyavalygó, unatkozó emberektől,-mindent azonnal meg akarok oldani,öntörvényü vagyok és elfogult gyerekeim,állataim,virágaim és saját teljesitményeim iránt…Folytassam?Ha belegondolok én egy „spirál labirintusban”mozgok…Szeretnék osztodással szaporodni és, hogy a nap,minimum 72 órából álljon.!!A legszörnyűbb,hogy talán nem is igazán akarok ezen változtatni…Bár már én is rájöttem a legtöbben nem akarják,hogy „megmentsék”őket,és nem azért panaszkodnak,hogy tanácsot,segítséget kapjanak…Dió héjban ennyit a spiráljaimról,de akár „Gordiuszi csomónak”is nevezhetném….
Na, akkor most jövök én! 🙂
Mindenkinek szól lányok, akik úgy érzik, hogy ugyanabba a probléma spirálba kerültek – megfelelési, bizonyítási kényszer – és oké-oké, hogy ezt tudatosítottuk, de hogyan tovább?
Ajánlok 2 órányi hallgatni valót, aki már hallotta, annak ismétlésül, aki még nem, annak újdonságként:
https://www.hosnok.hu/a-mennyei-profecia-1-resz/
Különös tekintettel ajánlom figyelmetekbe az első rész elejét, az első felismerésről szóló néhány percet! Aztán persze lehet továbbmenni 🙂
Jó hallgatózást, aztán várom a reakciókat:)
Úgy látszik ez a megfelelési kényszer mindenkinél probléma. Hát persze nálam is az volt, de már nem. Az apámnak akartam megfelelni, de egy jó ideje tudom, hogy úgy nem élhetem le az életemet, ha nem azt csinálom amit szeretek. Amit én szeretek csinálni azt az apám nem munkának nevezi, ezért soha nem is tudok és most már nem is akarok megfelelni, sem neki sem másnak. Az utóbbi egy évben nagyon sokat fejlődtem, mind a személyiség terén, mind a spiritualitás terén és ezek a tanulmányok adtak nekem erőt, hogy soha ne adjam fel.Tudom, hogy a gondolataimmal irányítom az életemet, és bármit elérhetek, ha képes vagyok hinni benne, előre megtervezve az életemet. Egyszerűen írtam egy új forgatókönyvet ennyi. Minden nap pozitív gondolataim vannak, ha elkalandozok a problémámra gyorsan a „fel állásba” állítom a sorskapcsolómat.
Sziasztok, avval en is egyetertek – amikor mindenkinek megakartam felelni nem voltam eleg jo, akkor most amikor magamnak akarok megfelelni ugyanaz a helyzet, akkor szamomra „teljesen mindegy” mikent is viselkedek, csak az utobbinal magamat helyezem elore. Azt meg kulonosen utalom, ha kritizalnak es ilyenkor helybol tamadok „eleg agressziv” kerdessel vagok vissza: ha tetszik neked ugy is, ha nem tetszik neked ugy is jo – sot meg jobb, mert ilyenkor csak es kizarolag magamra kell koncentralnom. Ekkora szemtelensegen mindig el szoktak csodalkozni az emberek, es kulonben is ha en nem gondolok magamra akkor mas sem gondol ram, es mindenki ugy viselkedik velem – ahogy en megengedem (na ez a nehezebb resze a dolognak) mert van amikor csak az utolso utani pillanatban szolok = viszont mukodik 🙂 Susana
Gaál Évával egyet értek. Mióta vegetáriánus lettem, semmi állati fehérje, semi hús, azóta sokkal „tisztább” vagyok. A gondolkozásom is, a testem is, még a légzésem is! Én is máshogy állok az emberekhez. Nyugodtabb vagyok, boldogabb, kiegyensúlyozottabb. Érdekes…….nem gondoltam volna.
És nem alszom annyit. Frissebben kelek. És nem pszichés, mert nem tudtam, hogy ezt eredményezi. Nincs körülöttem Vegetáriánus. Nem tudtam, hogy ez vár rám. 🙂 De ha előbb tudom….kinevetem, mert hihetetlennek tűnik. Pedig igaz. Saját bőrömön érzem. 🙂
„Az vagy,amit megeszel.”
És a betegségek is adódhatnak sokszor a helytelen táplálkozásból. (fehér kenyér, fehér cukor….)
Sziasztok!
Nekem is van problémaspirálom, nem bízom a férfiakban. Minden pasit egyformának, szemét disznónak tarttok. Nemrég pont ezért veszítettem el egy nagyon kedves fiút és valahol tanultam is belőle, de még mindig attól félek, hogy legközelebb is el fogom ronatni. Tudom, hogy ugyanilyen soha nem lesz, de honnan fogom tudni, hogy nem ugyanazt a hibát követem-e el éppen, amit eddig sokszor?
Néha úgy érzem, sikerülni fog, néha pedig úgy, hogy nem…
Amikor félsz, bevonzod félelmed tárgyát.
A félelemtől megszabadulni pedig önismerettel és önbizalom építéssel lehet.
Mazsolázd ki a napjaidból, amit jól csinálsz pasi ügyben, és erre gondolj vidáman, szeretettel.
Amikor már nem félsz, tudod, hogy akkor is egész ember vagy, ha épp nincsen társad.
Ekkor fog megváltozni a világod kívül-belül.
Sziasztok!
Hosszú az előttem szólók listája, mindenkinek megvan az a puttony a hátán, mit magával „hurcol”, s mégsem cserélne senkivel?!
Bocsi, ezt csak szimbolikusan írtam, szokták volt így emlegetni Sorsunkat.
Persze, nekem is megvan a magam puttonyom, s bár egész halom lehet benne a nem szeretem dolgok száma, azért a cserét 1 okból nem ejteném meg. Azt gondolom, amikor anno elindultunk azon a bizonyos úton, kb. voltak elképzeléseink.
Hogy ebből mi valósult meg egyáltalán, nem biztos érdemes százalékban kifejezni.
A lehetőségek, a feltételek, a hozzánk tartozó emberek alakulása is mind szerepet játszhatnak terveink megvalósításában, s a spirálunk akár kialalkulhat , vagya már meglévő foroghat ettől.
Én abban látom a megoldást (illetve hinni szeretnék abban, hogy ez megoldás ) : ha elég nyitott vagyok, alkalmazkodom a megváltozott helyzetekhez,s egyben be tudom vállalni az örök megújulás (továbblépés) szerepkörét – talán az eredeti terveimet változtatnom kell, de keletkeznek újak, s azok véghezvitele lesz a cél.
Iszonyú ráébredni, szinte mártírként feszt feladni álmaid, terveid?!
Ha érdemes Valakiért, Valamiért, akkor ez persze, nem áldozat.
De a legnagyobb barátot mindig meg kell őrizni e folyamatban az tuti, s Ő: a KITARTÁS ! ( Szálasi mondogatta ezt , talán nem véletlen?!)
Míg újjá tudunk terveinkkel születni, s ennek a spiráljában nem törünk meg, addig nagyon nagy baj nem lehet- szerintem.
Az embert hatalmas alkalmazkodó képességgel áldotta meg az ég (ezt mutatják a betegségek elviselésénél, munkahelyek megszűnésénél, családi tragédiáknál, stb. emberek példái ).
De azt látni kell:kukázók közt is van olyan, ki még nem adta fel teljesen Szégyen ide-szégyen oda, per-pillanat azt teszi,majd továbblép. Ha totál feladná, már kukázás helyett ki tudja hol tartana- kapu alatt feküdve egész nap pityókásan ?! Annál lejjebb úgy sincs?!
Hogy tervünk véghezvitelében vezető utunkon kinek milyen buktatók jönnek, s mennyire képes felállni belőlük ( egyedül vagy segítséggel-ha van), egyedi.
De feladni sosem szabad!!!! Anyukám több évtizedig tartó súlyos betegségéből, s életsorsokból azt vontam le : lelombozódási iőszakunk után meg kell tudnunk újulni, amennyire csak lehet.
A határainkat pedig el kell tudjuk fogadni – ez is nagy feladat.
Én az elmúlt 20-30 évben ezt kellett megtanulnom.( 41 vagyok)
Konkrétumok nélkül írtam, de valóság alapjából építkezem.
Sok sikert Mindenkinek, ha spirálból készül kiszállni.
Saját egyéni akarata, szorgalma, kitartása, belső indíttatása ha hajtja és működésbe lép : Nagy ugrás és menni fog!!! (apró lépéseket is értékelnünk kell magunktól és másoktól a kifelé vezető úton)
Bocsássatok meg, ha úgy írtam mint okos tojás, s bölcseleteket „puffogtatva”, mintha legnagyobb élettapasztalatom nekem volna.
Egyszerüen a magam életútját próbáltam a fentiekben összefoglalni, a saját következtetéseim levonását szerettem volna megosztani,ha engeditek.
Ma is lehetnek,kik talán épp egy hullámvölgyben vannak, de higgyék, ez átmeneti- ha ők is úgy akarják!
Köszönöm a lehetőséget Nektek itt- az Életnek az Életben!
Zsutta, SOHA ne kérj bocsánatot azért, mert megosztod a tapasztalataidat! SOHA!
Amikor belőlem előtör a mondanivaló, akkor bennem nem csak azok vannak, amiket megéltem, hanem azok is, amiket láttam, amiket mások megéltek, ismerőseim, rokonok, vagy akár vadidegenek, akiket felém sodort a szél.
Ezeket vetem össze azzal, amik bennem vannak, amiket megörököltem anyámtól, mamámtól, nőrokonaimtól, lányomtól, és miközben írok, én csak egy csatorna vagyok. Biztosan hallottál már a kollektív tudatalattiról.
Ne becsüld le az „okoskodásodat”, mert szerintem te is ilyen csatorna vagy!
Lehet, hogy ugyanazt mondod, mint más, de MÁSKÉPP, a saját nyelveden, és ez segíthet azoknak megérteni a dolgot, akik mondjuk az én szavaim által nem értették meg.
Ne becsüld le a mondanivalódat, mert nagy kincs! 🙂
Rita !
Boldoggá teszel, ha azt írod, nem okoztam csalódást , s szerinted segíteni vagyok képes másokon.
Talán valóban lakozik bennem egyfajta buzgóság mások iránt.
A párom úgy szokta emlegetni: szociálisan érzékeny vagyok.
Hogy mások nyelvezetére tudom e fordítani mondandómat, s hogy elég-e élettapasztalatom ahhoz, hogy bátorságot vegyek a kinyilatkoztatásra, ezt Ti döntitek el.
Számomra örömet szerez, ha Bárkinek pluszt adhatok, hisz nagyon sokat kapok Tőletek én is!
Ismertem egy nénit a falunkban, kinek egész életét az önzetlenség vezérelte, sokunk emlékeket őriz róla. Neki is volt egy spirálja,s tudta, mit kezdjen vele.
Őszintén kívánom mind megleljük a spirálunk (legyen az megfelelési kényszer, stb.) értelmét, hisz azáltal elcsíphetjük magunk szánk íze szerinti további lépéseinket.
Vagy ha sok értelmet nem lelünk benne, csak engedjük el, ha már fojtogat egy ideje, s HősNős bátorsággal -mert az lakozik minden nőben, hidd el! – változtassunk aprónyit, majd aprónyit,s így tovább.
Én ma Rita kérésére hatalmasat vállaltam be a változtatás terén:
leírtam úgy gondolataim, ahogyan jöttek, s nem kérem, felejtsétek el, ha blődségek.
Azt az egyet osztanám még ma meg Veletek: nem kevés álmatlan éjszakát okozott nekem is a spirálom, de többet szeretnék mindig tenni annál,mint ami bánatot okoz. Hisz nem azt érdemeljük !
Magasabbra téve a mércét magunk elé ösztönöz, sarkall a bennünk rejlő tartás. Ettől néz fel ránk a férjünk, szerelmünk, értékel gyermekünk. Mert tenni akarunk – értük, értünk. Spirális körforgás ez is, de jól működik !
Kedves Rita!
Talán a 98% nem viselkedik Zombiként, de a „60%” biztosan.
Abban sem értek egyet, hogy ezt a százalékot nem érdekli semmi szerintem egyszerűen csak beletörődötten élik az életüket. Most a miértekbe nem tudunk belemenni, de talán nem is szükséges. Érdekes, hogy én is ezzel a szóval fogalmaztam meg magamnak az emberek viselkedését. Ezt az egyik kereskedelemben eltöltött számomra fölöslegesen eltöltött unatkozós munkának nevezett időszakomban figyeltem meg. Bemegy a vásárló néz ki a fejéből egy-két méterre az eladó, átnéz rajta még ha rá is mosolyognak akkor is rendületlenül megy tovább, mintha nem e világon élne. Teszi a dolgát körül néz és ha éppen nem vesz semmit elindul kifelé, „magához tér” rámosolyog az eladóra és Köszön. Mindenki elvan foglalva a saját súlyos gondolataival és nem él kifelé.
Kedves Rita! Sziasztok!
Sajnos én nem vagyok egyszerű, több spirálom is van.
Az első, hogy mindig a legrosszabb fajta pasikkal jövök össze, kihasználnak, megaláznak majd eldobnak. Reménykedek hogy a következő jobb lesz, de nem…persze nem mindegyiknél ugyan az a hiba, de a végeredmény igen. Én meg folyamatosan attól rettegek hogy egyedül halok meg (amúgy még csak 26 vagyok)
A második spirálom a munka, soha nem jo semelyik se, általában nehezen illeszkedek be, de ez azért furcsa mert könnyen ismerkedek, csak hát az igazságtalanságot nehezen viselem. Képzem magam, igazság szerint szociológus kutató szeretnék lenni, de jelenleg ápolóként dolgozok, mert hát a mai világban örül az ember ha munkája van.
A harmadik spirálom a halogatás, és ezzel összefüggésen a pénz, minden tervem halasztom, mert nincs meg a rávaló. Pl. úszás -tanulás. Mindig elfolyik másra a pénzem, és csak kesergek hogy miért??? hogy hova tudom eltüntetni ne kérdezd… a szüleimmel élek, kocsit törlesztek, telefonszáma, főiskolával kapcsolatos költségek, és volt nincs
Szóval van valami ötleted? mert nekem nincs… jelenleg is egy „fura” párkapcsolatban vagyok, minden barátnőm mondja hogy hagyjam el, legyek egyedül kb 1 évig és akkor magától rendeződik minden. Csak az a baj, hogy a fiú nem érti meg hogy az állandó vitáknak nincs értelme. Én meg elgyengülök, mert nincsenek igaz barátai csak rám számíthat… szóval mindig kibékülök
Várom válaszod. Sőt mindenki tanácsát szívesen fogadom..
Az előttem írók közül Zsuttával értek egyet: néha igenis fel kell adni, néha a feladás a bátor döntés. A barátnőm addig bízott magában + a vállakozásában, míg elúszott a házuk fele, és abolton is van mára többmilliós adóssága. Perspektíva ma pedig ugyanúgy nulla mint 5 éve.
Bani! az eladóhoz azért nem megyek oda, mert a legtöbbször ők maguk unottak és undokok.
Nem zombiznám le az emberek többségét – nem puszta elhatározás kérdése hogy valakinek sikerüljenek a dolgai, ld a barátnőm tragédiája 🙁
ja és a barátnőm tele volt/van önbizalomnövelő meg sikersztoris könyvekkel 🙁
kivéve hogy Szálasit azért nem idézném 🙁
Lányok!
Persze, hogy mindenkinek van ilyen spirálja!
Ez maga az élet veljárója.Észrevetted ? Az jó !
Akkor hagyd abba!
Ehez nyújt segítséget a Csendó program.
Ha látni akarod hogy működik az életed ,végezd el az életterápia programot.www. csendó. hu
Szerintem a ‘zombis’ emberek azt hiszik, hogy így egyszerűbb. Valamikor gyerekkorban megtanulták, hogy ha kb egy papírdíszletnek látják a világot, akkor nincs bonyodalom (igaz problémamegoldó képességük sincs épp ezért, de hát zagsón, minek is). Aztán persze van, akinek egész kölökkorában passzírozzák az agyát, hogy legyen ő is ‘élőgép’, és mégse gyepesedik be, de ezek mázlisták.
Nos, amúgy nekem is vannak visszatérő problémáim. Az egyik, hogy elhalnak a kapcsolataim. Ebben benne van az is, hogy régebb volt olyan barátnőm, akit én kellett folyton hajtsak, hogy találkozzunk, és ha már egyszer beindult, jól megvoltunk, csak magától istennek nem mozdult ki. Na, akkor tele lett a hócipőm a pedálozással, úgyhogy bizonyos mértékben én is hagyom bedögleni a témát. De, hogy magától senki nem keres újra, valahol azért az csak nem egyedül ennek a folyománya… ezt én nem értem. Tök mindegy, hogy az illetővel aranyos vagyok-e vagy pokróc, elenyésző a rám reagáló, maguktól megkereső emberek száma:/ ha huzamosabb ideig gondolkozom ezen, elkezd bosszantani és nem látok a fejükbe, hogy vajon mit gondolnak, miért nem hívnak fel… amúgy alapesetben elvagyok azzal az egy-két emberrel vagy magamban is, de szeretnék jobban nyitni, mert így akkor sincsenek körülöttem emberek, ha jó lenne. Meg lehet, hogy valakinek meg pont rám lenne szüksége. Most párkapcsolatot szándékosan nem említek: az már végképp még olyanabb kategória, mint a barátok meg haverok. Olyan, hogy keresem az igazit, nincs… az ember megy, csinálja a dolgát, barátkozik a többi emberrel, tanul, tapasztal, aztán valamikor találkozik a másikkal. De nekem az, hogy egy ideált kergessek vagy lessem, hol jön a másik felem, nem jött be. Régebb nekem is volt ilyenek, volt olyan, hogy évekig voltam ráállva egy emberre, hogy NA Ő. Na ővele annyi lett, hogy alig bírtam vele beszélni, pedig tök jó fej és az eszemmel nagyon jól elfogadtam volna bármi más szerepben is, nem csak partnernek. Egy gyomorgörcs volt a történet, remélem, vége van.
Aztán mi van még. Van egy-két gyári szorongásom, ezeket se lenne rossz tudni, honnan jönnek. Most lovagolok, mert parázom a ló hátán:)
Van egy ilyen megfelelési-szerű bajom is: egész eddig otthon láttam, hogy bár a családom egyáltalán nem nacionalista, a románoktól nagyon idegenkednek. Én meg ellenkezőleg, nagyon tetszik a román világ… egészen eddig csak halvány próbálkozás szintjén tanultam a nyelvet (most kicsit ráugrottam, mert van itt a fősulin is), nem mertem beszélni stb. És főleg: még ma se merem otthon vállalni. Esetleg, ha a román művházba megyek, akkor mondom, hogy oda megyek, de azt is olyan félszegen, hogy ‘én kérek elnézést’.
Amúgy minden nyelvvel így vagyok (lengyel, francia, román), kivéve az angolt. Nem merek beszélni. Angol meg pont ragadt, mint a kosz, mikor tanultam, elkezdtem elsőben, és onnantól ment orrba-szájba, úgyhogy az nem ér:) Ez is egy problémaspirál, álmom, hogy merjek összevissza kotyogni mindenféle nyelveken, de legalább a fentieken.
Kedves Sorstársak!
Már egy ideje motoszkál a gondolat a fejemben, hogy a kitűzött céljaim elé pont magam állítok akadályt-adott esetben pont azzal, hogy olyan célt támasztok magammal szemben, amely előtt tuti lesz legalább egy (vagy több) akadály, amit nem leszek képes megugrani. (Bocs a szóismétlésért.) Aztán persze, lehet sajnálni magamat, hogy nekem miért nem sikerül semmi. (munkáról, hivatásról beszélek.)(Vagy igazából nem is akartam azt a célt??? Jó kifogás sosem rossz:))
Azután így, sikertelenségemben, önfeláldozón megpróbálok segíteni valaki máson (akin NEM nekem kellene). Ezzel elérem, hogy olyan szép spirálba kerülök, mint a szomszéd galaxis. Ugrálhatok a kis ketrecemben, mint a laborpatkány, aki önerőből még egy diót se tud felbontani.(Hülye hasonlat, de sajnos passzol.)
Most már rémlik előttem egy kiút, ami sokkal nehezebb lesz, mintha még időben észbe kaptam volna. 10-15 éves belső szörnyekkel, félelmekkel kell szembenéznem (mi lesz velem ott messze, egyedül leszek, depis leszek-MÁR az vagyok:) ,nem leszek elég talpraesett stb.)
A kis fehér patkányka most eldöntheti, hogy hátralevő életét a ketrec kétes biztonságában tölti (nem tudni, mikor jön egy laborasszisztens egy nagy, hosszú injekciós tűvel), vagy kiszökik a csatornán keresztül, és reményei szerint egy gyönyörű réten köt ki :))
Anna, nagyon szemléletesen írtad le a kis laborpatkány esetét, csak egy a probléma. Te nem laborpatkány vagy.
Te a laborasszisztens kell, hogy legyél minimum.
Ahogy írtad is, ez a szerep hozzád passzol is, hiszen másoknak könnyedén segítesz.
A laborasszisztensnek csak azt kell tudomásul vennie, hogy nagyon sok kis laborpatkány élete múlik rajta, és valóban, nem azokat a célokat kellene kitűznie magának, hanem olyanokat, amik a laborpatkányok életét könnyítik.
Ez a HősNős megközelítés. 🙂
Mit szólsz hozzá?
Kedves Rita!
Megrögzött állatbolondként hoztam föl a kis fehér patkányt 🙂
Volt egy koleszos koromban, és mélyen megérintett az egyébként rendkívül értelmes, tiszta és jól szocializálható állatka kiszolgáltatottsága (több tulajdonostárs közül csak én takarítottam, fürdettem). Emiatt választottam példának. Ellenben a patkány nem választhatott: megszületett, a testvérein kísérleteztek, ő a jó szerencsének köszönhetően társállat lett, de ketrecben élt. A saját „ketrecem” megépítésében viszont-mint ráébredtem- aktívan részt vettem. Álló nap csak hegesztettem, aztán begyulladt szemmel örültem magamnak, hogy milyen jó erős lett 🙂 Sebaj, szereztem reszelőt 🙂
Sziasztok!
Szintén fiatal nő évente szakmát és munkahelyet vált -mintha rólam írtad volna. Annyi különbséggel, hogy én egy helyről mentem szülni, (4 éve, már kétszer) és azóta itthon vagyok. Viszont már harmadik dolgot találtam ki, hogy mivel is tudom megteremteni az anyagi biztonságot családomnak és eddig nem volt kirobbanó sikerem.
Az azonban talán jó, hogy egyiket sem hagytam kútba esni, próbálok egy összegyúrt életet kihozni belőle és más formában hasznosítani a megszerzett tudásom.
A másik: a megmentős én. Én is szeretnék mindenkit megmenteni. Bár az utóbbi időben azt veszem észre, már csak felajánlom, ha kell, segítek, keressen meg. Ha nem teszi, így járt.
És még persze van: kapcsolataim mentek rá, hogy én jobban tudtam valamit és ezt egy ellentmondást nem tűrő, úgymond bunkó stílussal közöltem is. Szerencsére azért van, aki jobban ismert engem nálam és megmaradt. 🙂 🙂
És persze halogatok is, bár egyre kevesebbet! (Rita anyagain „növök fel”) 🙂