Néhanapján nagyon elégedetlen az ember lánya az életével, egészen pontosan a múltjával. Talán neked is vannak olyan pontok, amiket inkább eltörölnél, olyan fordulópontok, amikor talán másként is dönthettél volna, olyan lehetőségek, amiket talán ki kellett volna használni – és elmerengsz afelett, mit is értél el az életben. Az eredménnyel pedig nem vagy elégedett.Cseppet sem. Nyolcadik után mégis inkább gimnáziumba kellett volna menni. Érettségi után tovább kellett volna tanulni. Nem lett volna szabad otthagyni az egyetemet. Nem kellett volna olyan hamar férjhez menni vagy épp ellenkezőleg: nem kellett volna olyan sokáig várni a gyerekekkel… Amikor így tűnődsz a múltad előtt, akkor valójában magadat becsmérled. Bizony becsmérled és kritizálod magad, mint egy rossz szülő, amikor nekiáll ócsárolni a gyerek teljesítményét vagy képességeit.
Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot
megszorítások
nélkül, ésszerűen?
Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és
spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!
https://www.hosnok.hu/20ezer/
Ez a fajta önkritika ugyanis a gyermekkorból fakad: hányszor hallottad a szüleidtől, hogy „Na, ezt elrontottad, nem így kellett volna”, „Jaj, rossz nézni, amit csinálsz”, „Normális vagy, fiam?” vagy „Még erre sem vagy képes?!” Ezek a mondatok végigkísérik az életedet, a döntéseidet. Amikor azt mérlegeled, vajon jelentkezz-e az egyetemre, vállalj-e egy másik gyereket, merjél-e elválni, valójában ezek a gyermekkorból hozott kritikák járnak a nyomodban és akkor is, amikor a korábbi döntéseidet értékeled.
Pláne, amikor a teljes eddigi életpályádat próbálod górcső alá venni… Ilyenkor tud az ember végképp kritikus lenni magával szemben! Nőként különösen nehéz ez, mert mi jobban meg akarunk felelni másoknak, mint a férfiak, ezért gyakran sodródunk olyan döntésekbe, döntési helyzetekbe, amikor lemondunk a saját érdekeinkről mások érdekei miatt, áldozatot hozunk és áldozatoknak érezzük is magunkat, ha a döntés méltatlan helyzetbe sodor. Például, amikor a kapcsolatod megmentése érdekében gyereket vállalsz, holott -mint tudjuk- a gyerekek nem mentik meg a kapcsolatokat, vagy amikor lemondasz a tanulmányokról a gyerekek miatt, vagy otthagyod álmaid munkáját a házasság miatt stb.
Az azonban még hagyján, hogy mások elvárásai nekünk, nőknek különösen fontosak, de ráadásul olyan elvárásokat is be akarunk teljesíteni, amik valójában már nincsenek is velünk szemben, csak mi gondoljuk azt: a szüleink elvárásainak. Valójában, amikor döntéseket hozunk, mérlegelünk, a szüleink elvárásainak akarunk öntudatlanul megfelelni és akkor is ezt tesszük, ha valójában elhatároztuk, hogy mi nem akarunk olyanok lenni, mint ők. Mert, amit gyermekként hallottunk, az a kép, amit akkor kialakítottunk magunkról az ő közreműködésükkel, az él bennünk és életünk minden pontjábe beavatkozik.
De ez önmagában nem is lenne gond. A gond az, ha az eddigi életedet rossz döntések sorozatának éled meg és ezen keresztül rosszként ítéled meg magadat. Legközelebb, amikor ezt érzed, végy elő egy papírt és írd le az önéletrajzodat. A-Z-ig, de úgy, mintha valaki más írná rólad, egy külső szemlélő, egyes szám harmadik személyben. Mit csináltál eddig? Milyen döntéseket hoztál? Írj le mindent az iskolától a családon át a munkádig! Vedd végig a fordulópontokat, mintha egy külső szemlélő írná le, mikor mi történt! Meg fogsz lepődni, hogy már maga az írás olyan lesz, mintha egy nagy terhet tennél le a válladról. Hirtelen, mintha megszabadulnál a felesleges önkritikától, hiszen fény derül rá, hogy mindennek értelme volt, minden kudarc vezetett valahová, mindig tanultál valami újat, és mennyi nehézségen kellett keresztülmenned és SIKERÜLT!!! Hiszen itt vagy, túlélted, megoldottad TE, ez pedig nem az életed kudarca, hanem a TE GYŐZELMED 🙂
Kapcsolódó cikkek:
10 thoughts on “Elrontottam az életemet?”
Comments are closed.
Ez a mondat, hogy „Elrontottam az életemet”, úgy hangzik, mintha már múlt időben beszélnék az életemről és mostantól kezdve semmit sem tudnék már változtatni. De ilyen nincs! Hiszen mindig fel lehet úgy is fogni, hogy ma kezdődik életem hátralevő része, amit mostantól fogva úgy alakítok, ahogy most akarom. A baj az, ha nem tudom, hogy mit és hogy akarok alakítani. Ebből a céltalanságból fakad az összes ilyen negatív hangulat.
Nagyon jó kis írás!
Bár én még sosem éreztem úgy, hogy „elrontottam az életemet”, mégis okulok belôle. Ti. felhívtad rá a figyelmem, hogy idônként – pl. egy-egy komolyabb döntés vagy családi „állapotváltozás” idején – nem árt felvértezni magunkat a „dicsô” múlttal, vagy esetleg a pillanatnyilag kevésbé csillogónak tûnô jelennel kapcsolatban.
Ki fogom próbálni mindenképp. Köszönöm a tippet!
Üdv: Mirrrcike
Még valami: írásod utolsó bekezdését már át is küldtem kisebbik fiamnak, aki most éppen erôsen érintett „életelrontásban” – legalábbis errôl van meggyôzodve a maga összes 15 évével egyetemben. Pont jókor jött ez nekünk!
(Mint tudjuk, nincsenek véletlenek.)
Hát igen. Én most pont egy ilyen életszakaszomat élem.
És, ha belegondolok, valóban a szüleim által felállított normáknak akarok megfelelni.
Onnantól kezdve „bűnös” vagyok, hogy elváltam a férjemtől. Akkor rosszalló pillanatásokkal hozták ezt tudomásomra, aztán ma már csak ennek emléke él. Mégis.
Tudom, hogy akkor jól döntöttem, ma mégis nehezen, nagyon nehezen építek kapcsolatokat, hisz én azt tanultam, hogy „egy élet – egy házasság”.
Szerintetek hogyan lehet ebből kitörni? Amikor tényleg nem sikerülnek a kapcsolataim?
Jo iras volt, mindenkeppen erdemes merleget csinalni az elmult evekrol. Nekem pl egeto szuksegem van ra mert az eletem megfeneklett. Nem tudom mas van-e igy vele. A legnagyobb baj az ha az ember nem tud magaval mit kezdeni, innen indul ki minden problema, rossz dontes es az ember csak tekozolja a szep fiatal eveit…Ehhez sulyosan kapcsolodik az onismeret teljes vagy reszleges hianya..egy masik csapda. En pl nagyon human beallitottsagu vagyok, romantikus es almodozo, joszivu, a szocialis erzekenysegem mar-mar koros es elkovettem azt az ordas hibat hogy kozgazdasz diplomat szereztem, 4 evet tekozoltam el az eletembol. Ha az a 4 ev s a negy ev tandija ma a kezemben lenne! Istenem, en ezt tartom majdnem bunnek, amit elkovettem onmagam ellen. Most nem tudok mit kezdeni a diplomammal, sehol nem tudok megmaradni mert nem vagyok asztalveros, aktataskas, harcias uzletasszony tipus, ahogy a diplomam megkivanna….
Ajaj lányok!
Csak semmi önostorozás, mert azzal sehova se jutunk!
Katalin, mi lenne, ha csak egy pillanatra egy másik oldalról néznéd a 4 „elpocsékolt” évedet? Más a karját vágatná le azért, hogy ez megadasson neki!
Ne süllyedjetek bele a „rosszul döntöttem, semmire való vagyok” érzésbe, mert ez totális tévút!
Igazság szerint nem elég észrevenni azt, hogy valami nem úgy történik, mint ahogy elképzeltük. Nem elég rádöbbenni arra, hogy „na, ez egy rossz döntés volt”, mert ez nem ad megoldást.
Az meg főleg nem visz sehova, hogy „én ilyen vagyok, meg olyan vagyok, de amolyan biztosan NEM vagyok”.
December elején találkozni szeretnék veletek a Tisztánlátás Tréningen, mert fontos mondanivalóm van számotokra!
Katalin, én óvónő szerettem volna lenni, de szó szerint erőltettek a közgazdasági szakközép felé.. Pokoli rosszul éreztem magam! Gyerekek között akartam lenni, hetekig sírtam, nagyon sokáig bántam, hogy engedtem a nyomásnak (bár fogalmam sem volt, hogyan lázadhadtam volna mégjobban…)
Most mit vallok?
Hála az égnek, hogy nem lettem óvónő!
A szakközépben mindent utáltam, aztán mégis úgy alakult, hogy a statisztikai folyamatszabályozás (volt ugyebár statisztika tantárgy) lett később a kedvenc „elfoglaltságom” és vesszőparipám a munkahelyemen – abszolút távol állt a közgazdaságtól – és a megelőzési mániámban.
Olyan nincs, hogy elpocsékoljuk az időt. Minden jó valamire.
Ugyanakkor a jövőt tervezve tényleg nagyon fontos, hogy lássunk tisztán! Sajnos az élet nem kategorizálható be az „én humán beállítottságú vagyok, ezért a reál dolgok nem fekszenek nekem” dologra, mert amíg tudatlanok vagyunk, addig hihetjük azt, hogy erről szól az élet, de az, hogy mit hiszünk, még nem egyenlő az igazsággal.
Márti!
Egy élet egy házasság? Ezt tanultad?
Ideje, hogy higgy végre önmagadnak!
Jól döntöttél, de ha nem vigyázol, életed végéig azt érezteted magaddal, hogy rosszul döntöttél. Most választhatsz: fogadd már el végre, hogy jó döntés volt! 🙂
Az meg, hogy nem sikerülnek a kapcsolataid… pff.. nem csak te vagy azokban a kapcsolatokban, igaz?
Miért hisszük mi nők azt, hogy a kapcsolatok minősége csakis rajtunk múlik? Még egyszer meghallom, hogy egy nő önmagát vádolja a kapcsolatai kudarca miatt, hát nem tudom mit mondok… 🙂
Tessék túllépni ezen, leírni, hogy milyen férfira vágysz, és erre koncentrálni! Mindjárt írok erről egy bejegyzést!
Sziasztok én még eléggé fiatal vagyok ˝19˝ de máris úgy érzem elrontotta az életem. Ugyanis minden egy fiú miatt kezdődött. Nem érettségiztem le ezért természetesen a szüleim haragszanak rám de már össze is költöztünk mert szeretem és mindent megtennék érte de ez a baj hogy, mindig őt néztem és az iskolai éveimet nem tudtam megélni mint mások. Pont mikor középiskolába kerültem a szüleim váltak Így ez még jobban arra késztetett hogy, nekem csak a párom van aki mellettem állt ás szerintem ezért is attam fel mindent hogy neki szenteljem az életem.Nagyon szeretem ezzel nincs is baj csak mégsem vagyok teljesen boldog mert tudom hogy nem értem el azt amit a szüleim és én magam szerettem volna. Másnak ez nem olyan nagy tragédia de bennem nyomot hagyott.
Boglárka, próbáld meg úgy nézni, hogy a pillanatnak megfelelő legjobb döntést hoztad. Életed végéig még ezerszer tehetsz érettségit, és lehet még vagy ötven diplomád is, ha úgy akarod.
Minden menni fog amit csak akarsz, ha a háttérországod rendben van, és te magad belül rendben vagy. Teljesen természetes, hogy a belső harmóniádat kerested, ha a jövőben szeretnél tanulni, akkor tanulj, ha meg nem, akkor ne tanulj. De az egész élet egy tanulási folyamat, a papírok megszerzése könnyebb, mint gondolnád :)))
Nekem számtalanszor mondogatták (nem szüóleim, inkább ismerősök és azok szülei, rokonok stb.) hogy
„Nyeld le a békákat, úgyis hozzászoksz majd idővel! + Nem lehet mindig (soha?) az amit szeretnél, fogadd már el azt ami van és ne zsörtölődj állandóan!”
Ennek ugye egyenes következménye hogy minden kudarcot törvényszerűnek állítok be. Mások szerint a viselkedésemmel érdemeltem ezt ki (valójában ők beszélik belém ezt, igen mesterkélt módokon).
Nos én szintén 19 éves vagyok és bár mindenki azt gondolná fiatal vagyok de én mégis öregnek érzem magam úgy mindenhez mert már túl sok mindenen át mentem amin sokan el se képzelnenek… Nekem szintén egy fiú aki felforgatta az eletem és ön onnantól fogva hogy megismertem egyenes út vitt le a lejtőn… Egy iskolát se fejeztem be csak az általánost azt is nagy nehezen most már illő lenne dolgoznom de nem vesznek fel sehova 🙁 baráti korom nincs el vagyok maganyosodva senki se szeret úgy érzem nem vagyok semmire se jó hiába vannak tervek és celjaim erom bátorságom nincs megvalósítani őket… Tehehetelenek érzem magam a saját életem fogjanak kérem valaki aki volt \van ijen vagy hasonló helyzetben az írjon pár sort biztatasul köszönöm előre is