A rút kiskacsából lett gyönyörű hattyú

Gyermekkorom egyik kedvenc meséje, „A Rút Kiskacsa”, az elmúlt hónapokban folyamatosan velem van. A költözésünkkor előkerült egy gyönyörű kiadása az Andersen mesének, Füzesi Zsuzsa rajzaival. Még édesanyámtól kaptam, és emlékszem imádtam nézegetni a gyönyörű rajzokat. Alig vártam, hogy a mese végén eljöjjön a kislány és bejelentse: „Oh, milyen szép hattyú!” és örültem, hogy a kiskacsa ugyanolyan csodaszép hattyúvá változott, mint akiben a mese egy pontján a tóparton álmodozva gyönyörködött.

Pozsgai Nikoletta cikke

Akkor azt hittem, hogy csak én gondolom azt, hogy más vagyok mint a többiek…aztán kiderült, mindenki azt gondolja más, mint a többiek. …..és valóban mások is vagyunk. Különlegesek, egyediek és megismételhetetlenek.!

A mesében a kiskacsát a „mássága”, csúnyasága miatt nem szeretik, kiközösítik, el kell bujdokoljon, és meg kell , járja a maga útját, hogy önmaga lehessen és önmagáért szeressék.

Egy hónapja már, hogy a kisfiam ajándékba kapta Halász Judit egyik Cd-jét, melyet minden nap hallgatunk… a kocsiban az első kérése…”Rút Kiskacsa”… Az elején szomorkodó arcot vág, majd amikor a mese elérkezik ahhoz a bizonyos ponthoz, amit én is mindig vártam, felnevet és ragyogó arccal bejelenti, „kiskacsa boldog”, „hattyú lett belőle”. Akkor elmesélem, hogy valójában ő mindig is hattyú volt, csak ezt sem ő sem a többiek nem tudták. Akkor lett boldog, amikor rájött, hogy ő már az, aki mindig is szeretett volna lenni.

Ez egyfajta belső tudás, a  „csodaszép hattyú” érzéshez, nem kell külső megerősítés. Ha önazonos tudok lenni, akkor jól érzem magam, ha nem, azt azonnal jelzi a szívem az érzelmek nyelvén keresztül.

Szeretem ezt a mesét, mert nagyon valóságos emberi reakciókat mond el, erőteljesen megérinti a lelkünket és valahogy talán mindannyian azonosulunk a kiskacsával, aki arra vágyik, hogy gyönyörű, szép madár legyen belőle és szabadon szárnyalhasson az égen. Számomra ez egy valódi transzformációs mese, amikor a mesehős rút kiskacsa átalakul, jobban mondva kiteljesedik abban, ami.

Az önmegvalósítás kapcsán is azt gondolom, nem az a dolgunk, hogy valami rajtunk kívül álló ideát megvalósítsunk, hanem az, hogy megtaláljuk azt, akik valójában vagyunk és merjünk azok lenni életünk minden pillanatában.

A rút kiskacsa egy olyan madár története, akit már „tojáskorában” is „másnak” láttak, aki a „mostohamama” jóindulatából születhetett csak meg, de az életösztönének és a kitartásának köszönhetően, egy hosszú kegyetlen és rideg tapasztalássorozat után mégis megtalálja azt a helyet, ahol önmaga mer lenni. Már „felnőtt” madár,  önfeledten úszkál a tóban, azzá vált, amivé mindig is szeretett volna. Bejárta az útját és -„kiteljesedett”. Voltaképpen már mindegy is, hogy a külvilág minek látja, minek gondolja.

A nagymamám annak idején azt mondta, hogy ez nem is jó mese, mert nem kell tennie semmit a kiskacsának azért, hogy aztán csodálják és szeressék.

Mai ésszel vitatkoznék a nagyival. A kiskacsa megedződik mire „hattyú lesz belőle”, miképpen az emberek többsége is hosszabb-rövidebb utat jár be a személyiségfejlődésben. Miként a gyémántot is briliánssá kell csiszolni, hogy megcsillanjon a fényben, úgy nekünk is megvannak a magunk csiszoló-köveink. Ez nem baj, sőt jó is.

Egy dolog fontos, hogy bármilyen visszajelzést is kapunk, belül tudjuk, hogy rendben vagyunk,  hogy erősek vagyunk és különlegesek, megismételhetetlenek. Bennünk rejlik már mindaz, amit ki kell teljesítsünk az életünk során!

Én ezt a mintát láttam gyermekkoromban és úgy gondoltam mindenért meg kell küzdenem, csak úgy önmagamért nem szerethet, becsülhet senki. A szeretet ki kell érdemelnem. Ma már más az igazságom és egy új mintát adok át a kisfiamnak: önmagáért szeretem őt, ami bármit tesz vagy nem tesz, akkor is úgy van. A legfontosabb anyai feladatomnak tartom, hogy az önbizalmát és a pozitív énképét erősítsem.

Tudom, hogy ez nem minden és még előtte áll a személyiségformáló tapasztalatok sora. De azt is tudom, hogy az alapokat én rakom le. Szeretném, ha tudná magáról, hogy „már most hattyú” és egyszer képes lesz szabadon, büszkén szárnyalni az égen. Én már most látom benne a „gyönyörű hattyút”.:)