A tudatos életről

A napokban fejeztem be Shakti Gawain Az átalakulás útja című nagyszerű könyvét, amiben kifejezi a tudatossággal kapcsolatos véleményét és sokat gondolkodtam azóta a tudatosságról. Idézem az írónőt: Számomra a tudatos élet azt jelenti, hogy elfogadjuk emberi gyengeségeinket és tökéletlenségeinket, anélkül, hogy élesen elítélnénk magunkat emiatt és hajlandók vagyunk tanulni öntudatlan viselkedési mintáinkból, miután tudatosítottuk őket. ….felelősséget vállalunk (és nem vádaskodunk) gondolatainkért, érzéseinkért és cselekedeteinkért, felismerve, hogy azok hatással vannak másokra. …. a tőlünk telhető legnagyobb mértékben kimondjuk és megéljük az igazságot. Ezek a bölcs, egyszerűnek tűnő szavak nem is olyan egyszerűek. Megdöbbenve olvastam először, mert ebben az évben szinte mantrámmá váltak, mielőtt ezt a könyvet elolvastam. Ilyenkor évvége felé lelki leltárt szoktam csinálni és örömmel gondolok az év fejleményeire. A nem teljesített terveimet pedig szeretem áttervezni kivitelezhető lépésekre.

Az idei évben többek között egy olyan dolgot tanultam meg, ami nagyon fontos és sokan beszélnek róla, de kevesen mondják ki a hogyant, a konkrét megoldást arra, hogy hogyan lehet a régi kedvezőtlen berögződéseket új, kedvezőkkel helyettesíteni. Egy nagyon kedves, tapasztalt jó humorú tanácsadóm végre kimondta és segítségével sok mindent tudatosabban teszek. A tökéletességtől messze vagyok, de sokkal elégedettebb vagyok magammal. Szóval, hogy lehet a régi, jól bejárt utak mellé újakat építeni? Hát csak felépítjük és aztán minden rendben. Nem? Háááát nem egészen! A régi szokások nem cserélődnek újakra egyik napról a másikra! Ha nem figyelünk oda a kocsi visszamegy a régi kocsivágányba. Oké, de akkor mit tehetünk azért, hogy a kocsit az új, bejáratlan útra tereljük?

Mikor minden jól megy és képesek vagyunk odafigyelni a dolgokra, akkor könnyebben engedelmeskedik a kocsi és nem ugrik autopilótába. Mikor az érzelmek lenge szellőt formálnak, nagyobb az esélyünk arra, hogy megállítsuk őket, mint amikor már viharként tombolnak. Akkor már össze-vissza dobál bennünket a vihar és örülhetünk, ha nem törnek össze a csontjaink, mikor földet érünk, menet közben néhány embert lekaszálva. Ahhoz, hogy megállítsuk a vihart, mielőtt elkezdődik, oda kell figyelni és a legkisebb jeleknél megállni, mély levegőt venni és egy kis önszuggesztiót végezni, nem bedőlni a fejlődő viharnak és kezünket STOP tábla módra kitenni és azt mondani: megállj betyár, nem engedlek tovább! Valami ehhez hasonló szöveget mondhatsz, bármit, ami neked szimpatikus. A humor és a játék a legjobb tanár és oldja a feszültséget, ami ilyen helyzetben aranyat ér.

Ha már ezredszer elkapjuk a szellőt, mielőtt pillanatokon belül viharrá fejlődne, akkor előbb-utóbb kialakul az új ösvény, az új szokás, és később már sokkal könnyebb még akkor is tudatosnak lenni, mikor elindult a régi megszokott folyamat. Ha rajtakapjuk magunkat, hogy nem sikerült a nagy terv szerint élni, akkor nem érdemes korbácsolni magunkat, csak megígérni, hogy legközelebb jobban odafigyelünk. Érdemes úgy kezelni, mint egy járni kezdő babát. Annak sem ütünk a fenekére, ha elesik, hanem megdicsérjük, ha néhány lépést sikeresen megtesz. Attól új erőt vesz, és legközelebb még több lépést meg mer tenni és így gyorsan megtanul járni és magabiztosan cselekedni. Kisebbik unokánk egy évesen nem csak járt, de futott. Sokszor hosszú nyelű kocsit tologatva maga előtt, de ment, mint a rakéta. Mi meg ültünk, és megtapsoltuk, mikor sikerrel járt. Ha elesett és sírt, akkor megöleltük, megpusziltuk és hamarosan minden rendben volt, futott tovább. Tanulhatnánk a gyerekektől és magunkat is szerethetnénk úgy, ahogy őket szeretjük.

Talán még magabiztosak és sikeresek lehetnénk. Legközelebb arról írok, hogy mit tanultam az igazságról.

Te mit szeretnél ehhez hozzáfűzni? Nálad hogy működik az új szokások kialakítása és a tudatosság?

Petz Teri

www.lelkitaplalek.com