Bán Annamari a blogján írt egy érdekes felmérésről, hogy milyen hatása van a helyes és helytelen dícséretnek a gyerekekre. Nagyon tanulságos. Erről jutott eszembe az, hogy a felnőttek is gyerekek ilyen szempontból, furán ingadozó önértékelési szintekkel, aktuális pillanatnak megfelelő dicséretbefogadási hajlandósággal, és a problémáinak megfelelő pillanatnyi világlátással.

Lehet, hogy már unalmas, hogy mindig a régi munkahelyemmel példálózom, de így több év távlatából, mióta eljöttem onnan, jövök rá folyamatosan, hogy micsoda egy jó iskola – az élet iskolája – volt nekem. Hálás vagyok minden ott eltöltött napért!

---***---

Vállalkoznál, de hemzsegnek a megválaszolatlan kérdések a fejedben?

IRÁNYTŰ - Töltsd le MOST és AZONNAL felkészültebb leszel:

Iránytű 2021 - katt ide most!>>

---***---

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot


megszorítások
nélkül, ésszerűen?


Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és


spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!


https://www.hosnok.hu/20ezer/

Először is, megtanultam dolgozni. Megtanultam értékelni a munkát (nem a pénzt!). Megtanultam, hogy ha jól csinálok valamit, és senki nem veszi észre, akkor még mindig ott van valaki, aki megdicsérhet: én magam, magamat.

Aztán azt is megtanultam a 14 év alatt, hogy erre az öndicséretre kevesen képesek, önmagukat motiválni meg pláne: kiválóan teljesítő embereknél is észrevettem azt, hogy addig-addig hergelték magukat amiatt, hogy senki nem veszi észre, mennyire kiválóak, hogy a végén tojtak az egészbe, frusztráltak, kiábrándultak lettek. Ez természetesen a vezetők felelőssége, csakhogy volt olyan eset, amikor egy luxusterepjáróba való alkatrészeket gyártó, a cég életében iszonyatosan nagy presztízs és anyagi értéket képviselő gyártósort és vele 60 embert kaptam meg úgy, hogy tulajdonképpen már csak azt nem értették a feljebbvalóim, hogy mitől is dolgozik még az a részleg, mert a dolgok alakulása a totális anarchia felé vezetett.

Nem megyek bele a több hónapig tartó folyamatszabályozási és javítási procedúrák (harcok) leírásába, talán egy gyártó cég számára érdekes lehet, de el kell mesélnem azt, hogy volt egy pillanat, amikor már annyit javítottunk a technológián, a környezeten, a technikai háttértámogatáson, hogy rohamosan elkezdtek javulni a dolgok, de az nyilvánvalóan érezhető volt, hogy az emberek, a dolgozók  – akiken a legtöbb múlott – ellenállnak. A javulás éppen ezért meg is állt, és ott álltunk, hogy most vagy le kell cserélni ezt a 60 embert, és elindulni a nulláról – óriási veszteséggel – vagy pedig valami csodának kell történnie. A termékek katasztrófális minőségben jöttek le a gyártósorról, de legalább már a mennyiség megvolt. Nagyon nagy csoda kellett ahhoz, hogy ez a kellő mennyiség egyszer csak elkezdjen JÓ is lenni.

A csodafegyver a fekete pont lett.

Fogtam egy flipchart-ot, és felírtam rá az összes dolgozó nevét (keresztnevét), és aki hibázott, kapott a neve mellé egy strigulát, ami a feketepontnak felelt meg. Először nem szóltam, hogy mi lesz ez, csak néztek, hogy vajon mi készül. Amikor szünetre menve elvonultak a tábla mellett, a hangadók hangos röhögésben törtek ki, és gúnyosan vetették oda: Mi van Anyuci? Majd azt hiszed az ovis módszered hatni fog? Muhahaha!

Ezek a hangadók voltak a legjobban megdöbbenve, hogy Anyuci számítása bevált: a hibák újfent drasztikusan csökkenni kezdtek, és a legtöbbet hibázókkal titokban konzultáltam arról, hogy mi okozza a hiba előfordulását, és rengeteg dologra derült fény, ami további technológiai fejlesztéseket hozott.

A fekete pont módszerrel a hibák 80%-a megszűnt, két héten belül. A dolgozók hozzáállása fényévnyire volt a régitől, érzékennyé váltak a problémák megoldása iránt, mert azt látták, hogy ugrál itt valaki körülöttük, aki valóban szeretne javítani a dolgokon. Aminek óriási előnye volt számukra: abbamaradt a nagyfőnökök állandó vizitje, ami nagyon idegesítő tud ám lenni, ezáltal a munkakörülmények sokkal emberibbek, már-már barátságosak lettek.

A fekete pont módszerrel két hét alatt megint holtpontra jutottunk. Voltak még ellenállók a csapatban, akik számára a pellengérre állítás nem hatott, nem lettek érzékenyek a témára, sőt!

Felhívnám a figyelmedet, hogy a történetben eddig a pontig szóba sem került a dicséret. Igaz, azok, akik elkezdtek javulni, azonnal gratulációban részesültek, ami Annamari cikkét is alapul véve, leginkább a vak szerencse kategóriába tartozó sikertörténetet hozott: ugyanis olyasmiért kaptak gratulációt, ami akár véletlen is lehetett. De ezeknek az embereknek ez is jól jött, hiszen hónapok óta csak szidásban volt részük.

A minőségbiztosításban az utolsó lépéseket a legnehezebb megtenni, az utolsó 0.01% már nem is lehetséges tulajdonképpen, vagy hazugság :).

Egy reggel, megint elővettem a táblámat, elkezdtem írni a neveket, aztán lenéztem, és láttam, hogy a fekete toll mellett van ott egy piros is. Fogalmam sincs, hogyan került oda, lehet, hogy mindig ott volt, lehet, hogy valaki így besegített, de isteni sugallatom lett. Hagyjuk a fenébe a fekete pontokat, és adjunk pirosat a jól dolgozóknak, hiszen már eljutottunk arra a szintre, hogy nem hibázott állandóan mindenki.

Az embereim csak susmusoltak egész nap, hogy miért nem kerül a táblára semmi. Nap végén a hibák összesítésekor láttam, hogy bizony a 60 emberből meg lehet dicsérni 8-at! Így aztán egy “szózatot” intéztem hozzájuk, mielőtt haza indultak volna:

Köszönöm szépen a mai munkátokat. Óriási eredményeket értetek el az utóbbi hetekben, nagyon büszke vagyok rátok. Mindannyiótokra! Külön szeretném megköszönni Erzsikének, Balázsnak, Istvánnak……… (és itt még soroltam a neveket), hogy ma teljesen hibátlanul, tökéletes minőségben dolgoztak. Köszönöm! Sziasztok!

Ha hallottál már fülsiketítő csendet, na, akkor tudod mit éltem át. Annyira ledöbbentek, hogy alig akartak hazaindulni :).

Másnap mosolyogva jött az a 8 ember, és teljesen más volt a hangulat. Ezek után soha nem büntettem senkit azzal, hogy kiírtam, mikor mennyit hibázott (egyébként a hibák visszajelzése életbevágóan fontos!), elintéztük diszkréten, segítő szándékomról biztosítva.

Csoda történt. A dicséret, a megalapozott, mások előtt elhangzó elismerés, meghozta azt az utolsó ugrásszerű javulást, ami olyan eredményeket és kerek számokat generált, hogy a nagyfőnökök nem hitték el! Megint elkezdtek vizitelni, de mosolyogva, örömmel, és gratulálva a csapatnak.

Olyan emberekkel álltam szemben a kezdetekkor, akik nem akartak jól dolgozni. És aztán ezek az emberek jól akartak dolgozni, mert rájöttek, hogy az sokkal jobb érzés a közösségnek és az egyénnek is.

Van talán egy ilyen mondás – vagy csak én találtam ki? 🙂 – dicsérj jól, jókor! De sose fukarkodj vele, mert megfosztod a másikat az örömtől, az elismeréstől, az önbecsülése javulásától. De magadat is megfosztod a rád visszasugárzó jótól.

A gyerekeket – Annamari cikke alapján – nem árt néha ésszel is dicsérni, tehát a vele született okosságán, ügyességén, szépségén túl azt is kiemelni, ha valami nehéz dolgot oldott meg, vagy például elért egy fejlődési folyamat egyik fontos állomására (ami akár későbbre is datálódhatott volna, ha kevésbé igyekszik).

De felnőtteknél más a helyzet. Amikor kilóg a lóláb, azt mindenki észreveszi: amikor csak azért kapunk dicséretet, hogy aztán valamit kérjenek érte cserébe. De úgy nagy általánosságban sokkal többet kellene dicsérnünk egymást. Sokkal több elismerést, és ezáltal lelki támogatást kellene nyújtanunk egymásnak, mert ez a figyelem egy formája, és az emberek közti energiaáramlás egyik csatornája.

De sokan, elveszik maguknak az energiát panaszkodással, erőszakoskodással, hallgatással, visszahúzódással. Hát nem sokkal egyszerűbb lenne, ha agyba-főbe dicsérnénk egymást? Az mindenkinek jó! Spontán energiaáramlás, senkinek sem kell “rabolni”, mindenki többnek és jobbnak érezheti magát.

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot


megszorítások
nélkül, ésszerűen?


Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és


spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!


https://www.hosnok.hu/20ezer/

Attól nem kell félni, hogy nem hat a dicséret: a nők többsége nem kap semmiféle elismerést. Sem a munkájáért, sem a házimunkájáért, sem a gyereknevelésért, sem a házastársi kapcsolat ápolásáért, sem semmiért. Az a minimum, igaz?

Dicséret nem jár, csak beszólások, észrevételek, kritikák, amikor valami nem teljesen gömbölyű. Azt bezzeg nem veszi észre senki, hogy ha minden szép és jó… Ismerős gondolatok?

Ritkán kapjuk meg jókor és jól az elismerésünket. Igen ám, de megadjuk vajon? Nekem bevált: kezdd el osztogatni! Akár idegeneknek is. Anyám ebben nagyon nagy mester: elviszem a Tescóba bevásárolni, és beszélget az emberekkel! Én még ilyet nem láttam. Szóba elegyedik fiatal párokkal, idős emberekkel, középkorú asszonyokkal, és mindenki mosolyog. Nem, nem bolond, csak ilyen nyílt. Engem is mindig jókor és jól dicsért meg. Sosem ajnározott. Sosem babusgatott. Csak jókor és jól dicsért.

Nagyon nehéz elkezdeni a dicsérgetést, csak úgy a semmiből, mert sem az adásához, sem a befogadásához nem szoktunk hozzá. De pofon egyszerű! És annyira jó hatásai vannak, hogy rá lehet szokni, mint valami szerre :). Figyeld a gondolataidat. Biztosan vannak olyan átvillanó mondatok az agyadban, mint például: hm, de szépen lefogyott ez a Judit, vajon hogyan csinálta? Mondd neki! Ismerd el az eredményét!

Vagy ilyen: hú, de csinos ma a kolléganőm, biztos fodrásznál volt! Dicsérd meg, minden hátsó szándék nélkül. Legalább mi nők tegyük már meg egymás felé azt a gesztust, hogy barátságosak, kedvesek, és ennyire figyelmesek vagyunk egymás iránt.

Nahát, milyen kitartó vagy, hogy ezt végigolvastad! Köszönöm :).

---***---

Vállalkoznál, de hemzsegnek a megválaszolatlan kérdések a fejedben?

IRÁNYTŰ - Töltsd le MOST és AZONNAL felkészültebb leszel:

Iránytű 2021 instant infócsomag vállalkozásról>>

---***---

5 thoughts on “Dicsérd úgy, mint egy gyereket!”

  1. Annamai! Köszönjük az írást.
    Igen, én is sok emberrel dolgozom együtt nap mint nap. És bizony az értő figyelem, a hátsó szándék nélküli dícséret hihetetlen eredményeket hozhat.
    Aki vezetői pozícióban van, de közös irodában együtt dolgozók is bizonyára tapasztalták már, ha mosolygósan közelítünk valakihez, máris nagyobb a segítőkézség, a munkakedv, a hozzáállás. Bizony, ilyen kis dolgokon IS múlik.
    És pontosan tudnunk kell, mi az érték. Dícsérük az elvégzett munkát, dícsérjük az adott cselekvést, és ne általánosítsunk.

  2. Ez mind szép és jó és valóban működik. A baj ott kezdődik, hogy az első (második, stb) akadály után azonnal elfelejtődik a jó szándék és előkerül egy kritika. És mivel a kritikát nem kell gyakorolni, így szépen visszafészkelődik a jól megmelegített helyére. Talán ha gyakrabban olvasnánk olyan dolgokat, ami emlékeztet rá, hogy a jó szó hatékonyabb hosszabb távon sikerülne fenntartani a jó hangulatot. Addig-addig míg szokássá nem válik. Végülis csak egy döntés kérdése, hogy megtörténjen…

  3. A felvetés, gondolat, ötlet annyira megállja helyét, hogy szerintem, ha most kezdenénk ebben a pillanatban, már késéssel , elmaradással indulnánk.
    Az élet minden területére igaz, ez kismamának a bátorságához, picikének a járáshoz,iskolásnak a tanuláshoz, fiatalasszonynak 1. főztjéhez, gyakorló Apukának 1. fürdetéshez, párkapcsolati viták megoldásához egymás felé,anyósnak a hallgatásaihoz, munkahelyen, az utcán ha leszakadt a szatyor füle, s segítő kezek is vannak, szóval számos terület adódik.

    Én csak szerényen jegyzem azért azt meg: ha Valakit nem erre szoktatnak Szülei, már felnőttkorban a nem ehhez szokott fülek tulajdonosai furán néznek ránk, ha mi a boltban kedvesen fordulunk hozzájuk.
    Ők kicsit morcibbak, s kevésbé nyitottak ilyesmire.

    Kedves Rita!Én gyakorlom azt mit Édesanyád, s sok esetben helyesen veszik kezdeményezésem nekem is.
    Ezt többünknek kellene alkalmazni. Ám tény, viszonylag kevesek kik ezt egymás között -munkahelyen- fontosnak tartják. Pl.:Gyártósor, nő, max. a haját dícséri a másiknak, munkáját nem ismeri el, inkább féltékeny vagy irigykedik.
    Férfiak egymást közt főképp nem tartják fontosnak-szerintem.

    A felvetésed mégis kopogtat az ajtónkon, mert szükség volna egymás kényeztetésére, de még szűk markúan bánunk vele.

    Talán mert egyre “elidegenődött” világunkban magunk burkában végezzük a napi ritust, s az ilyesmi már külön extra idő-, energia ráfordítást jelentene , amiből a legkevesebb van sokaknak.

    Nem lehet csodálkozni az eltávolodáson egymástól, de fennmarad a kérdés, hogyan tudjuk terjeszteni és megvalósítani a helytálló javaslatod, mikor a befogadás helyett az emberek megnyugvást nyújtó csendet várnak tőlünk trolin, metrón,….

    Köszönöm, hogy elülteted bogarat a fülünkbe, s nap mint nap komoly, elgondolkodásra késztető cikkeidből levonva tanulságot sokat tanulhatunk!

    Mindnyájatoknak sikert kívánok mindezek gyakorlásában és eredmények elérésekor ne legyetek szerények az elismerés befogadásakor!
    Tanulom én is a leírtakat, remélem nem hasztalan.

    Legjobbakat mindnyájatoknak !!
    Borús idő ellenére kellemes napot és hétvégét Mindenkinek !!!

  4. Nekem nagyon tetszik az írás, a téma. Akinek a szeretnyelve a dícsérő szó, az egész biztosan szárnyakat kap tőle.

  5. Nem csodálom, hogy felnőtt emberek nehezen fogadták el a pontozást. Én is furcsán néztem volna rád! Fekete pontokat én biztos, hogy nem osztogatnék! Az iskolában pedig egyszerűen betiltanám, ha tehetném.

    Meg vagyok győződve arról, hogy dicsérettel sokkal többet lehet elérni, mint elmarasztalással. A hibákra természetesen én is figyelmet fordítanék, de azt mindig személyesen beszélném meg. Nagyon távol áll tőlem, hogy bárkit is megszégyenítsek nyilvánosan.

    A dicséretről még annyit, hogy ne felejtsük el azt, hogy az is csak akkor ér valamit, hogyha őszinte és szívből jön. Pl: soha ne a ruháját dicsérjük meg valakinek, hanem azt, hogy NEKI milyen jól áll.

    Többnyire az önbizalomhiánnyal rendelkezők nem képesek elfogadni a dicséretet, nem is igazán hiszik el, hogy az nekik szólhat. A legegyszerűbb formája az elfogadásnak az, hogyha csak annyit mondunk, hogy: köszönöm, jól esik, hogy ezt mondod. Azt pedig semmi esetre se kezdjük el megmagyarázni, hogy miért is nem jogos a dicséret, amit kaptunk, mert azzal a dicsérő felet is kellemetlen helyzetbe hozzuk.

Comments are closed.