Mondd, te kit választanál?

„Az ego sosincs egyedül. Mindig vele vannak legkedvesebb barátai: a frusztráció és a rombolás.”

Farkasok Szövetsége: A múlt hetem a fenti mondat jegyében telt, ezen meditáltam körbenézve abban a közegben, melybe kerültem az elmúlt év során. Ebben az (üzleti) közegben főként férfiak tevékenykednek, ők a mértékadók, erős szövetségeket alkotva és építve egymást. Annak, hogy nő saját rangon bekerüljön, vajmi kevés esélye van, egyébként is, a valamit is elérő nőket ma Magyarországon általában le „karrierista, törtető picsázzák”, – még azok a nők is, akik az említett „sikeres” férfiak háta mögött állnak. A szövetségalkotás mindenképpen dícséretes, a szoros együttműködés is követendő példa, kérdés, hogy nőként ez megvalósítható-e. Mint ahogy az is, hogy nőként egyáltalán van-e értelme férfi példaképeket választani, illetve férfi karriereket, mint reálisan elérhető mintákat (a statisztikák azt mutatják, hogy vajmi kevés esélye van egy nőnek arra, hogy férfiakhoz hasonló karriert építsen – ezt hívjuk vertikális szegregációnak).

Respect building: Rengetegen „építik fel” magukat manapság mint szaktekintélyek, vagy guruk (a body building után a fő sport ma a respect-building). Sokat beszélgettem erről barátaimmal: vajon jó módszer-e az, ha a közönség elismerését nem várva meg önmagunkat kiáltjuk ki gurunak, vagy sem. A mai instant, wash&go, turbógyors és látványkultúrában megengedhetjük-e magunknak az idő luxusát? Azt a luxust, hogy bevárjuk, míg beérik a termés, az elismerés? Vagy a tekintély megszerzésével kapcsolatban is úgy kell eljárni, mint a hazánkba szállított éretlen banánnal: egy kis turbó érlelő gázt fújatunk rá, és már jól is van, guruk is vagyunk? Mi lesz akkor, ha valakiből idő előtt lesz guru? Mielőtt még beérne?

A túlfújt ego veszélyei: Úgy gondolom, hogy a guruság, a hírnév elviseléséhez érett személyiség, és egészséges ego szükséges. Különben, ha valaki éretlenül válik a „hírnév áldozatává”, könnyen „elszállhat”, akárcsak egy jó nagyra felfújt lufi (nem véletlenül van a „felfuvalkodott hólyag” elnevezés sem – a magyar nyelv ugyancsak találó!). A lufik sorsa pedig az, hogy előbb-utóbb kidurrannak.
A személyiségfejlődésnek szerintem egyáltalán nem tesz jót, ha valaki túl korán lesz Valaki. A Valakiséget megszerezni pedig nem is olyan nehéz, mint gondolnánk, főleg nem celebcivilizációnkban, ahol istenségek helyett celebekhez imádkozunk. Mert szükségünk van rájuk. Mert meg (is) érdemeljük őket.

Kit válasszunk mentornak? Túl korán mondjuk valakire azt, hogy szaktekintély, ebből fakadóan túl korán választunk valakit mentorunkká is, érthető, hiszen túl gyorsan akarunk fejlődni, nincs időnk mindennek és mindenkinek utánanézni. Példaképekre márpedig szükségünk van – hát akkor válasszuk ki a leghangosabbat – nem igaz? Barátainkat alaposan megválogatjuk egy bizonyos kor felett, illene a mentorainkat még alaposabban szelektálni. Ha végiggondolok az eddigi 29 évemen, egy kezemen képes vagyok megszámolni, hogy hány mentorom volt. Tanítani sokan tanítottak, de a mentor, az valami más. A mentor veszélyes szó, mély kapcsolatra, megértésre, tudás és élettapasztalat-átadásra utal. Nem lehet valaki egyszerre 30 embernek a mentora. A mentor arról ismerszik meg, hogy alaposan megválogatja, kit tanít (és mire). A mentor foglalkozik veled, nem él vissza az információval, amit adsz neki, nem kutatja ki a titkaidat, de ha akarod, elmondhatod neki az összeset. A mentor szemében egyéniség vagy, nem futószalagon gyártott tanítvány. Ebből következik, hogy a jó mentor ritka.
Egyetemi éveim alatt voltak utoljára mentoraim. Igaz, ők sosem mondták magukról, hogy mentorok. Példát mutattak és gyökeresen formálták át a világszemléletemet. Pénzt viszont sose kértek érte. Elmúlhatatlan szeretetet érzek feléjük, az ő emlékük, és a kapott kritikai érzék, tudás ad erőt nekem, ha mérges gázzal megtöltött léggömbökbe botlok.
És most rajtad a sor, válaszolj a hozzászólások között:

Neked ki ad erőt?
Van-e mentorod? Nő vagy férfi?
Számít-e egyáltalán a mentor neme?
Nőként van-e női példaképed?
Kerestél-e már egyáltalán?