Vetélés. A világ legborzalmasabb szava. Rosszabb szó még a halálnál is. Mert a halál lehet gyors, kegyes, fájdalommentes, álomba-szenderülős, megváltást hozó, de a vetélés mindig fájdalmas, kegyetlen, és borzalmasan hosszú.
Valaki, de még inkább valakik, biztosan megszenvedik a vetélés folyamatát akkor is, ha gyors műszeres befejezés a vége, ami egyébként sokak szerint többet árt, mint használ…
Miért fáj ennyire egy icipici, embernek még alig mondható, de már gyerekként aposztrofált kicsi lény elveszítése?
Hiszen sok esetben nem is láttuk még, csak annyi információnk volt a létezéséről, hogy késett a menzesz, esetleg pozitív jel jelent meg egy műanyagdarabon…
Miért fáj esetenként jobban az a veszteség, ami még nem is öltött igazi testet, mint mondjuk egy idős szerettünk elvesztése?
Miért mondjuk azt egy idős, beteg ember halálakor, hogy „Már jobb helyen van.”, és miért nem mondjuk ezt olyan könnyedén egy magzat esetében – még akkor sem, ha nem a miénkről, hanem valaki máséról van szó?
Talán azért, mert minden magzat, minden megtermékenyült petesejt egy ígéret. Olyan, mint a lottó ötös nyereménye, csak még nem költöttük el. Ott van a számlánkon, gyarapszik, bármi lehet belőle.
Aztán eltűnik. Ráadásul nem csak úgy, huss, mintha ott se lett volna. Nem. Végtelen fájdalommal, görcsökkel, vérrel, sokk-kal, szenvedéssel, testi-lelki megrázkódtatással int záporeső-könnyes búcsút nekünk.
Vannak kicsi lelkek, akik visszafordulnak az úton, és sosem találkozhatunk velük szemtől-szemben. Ha tudunk az elmaradt találkozásról, azt végtelen és örökös gyászként ég be a szívünkbe.
A „mi lett volna ha…” évekig tartó gondolatok kitörölhetetlen özöne vár ránk egy vetélés után, és ilyenkor nincs se jó válasz, se jó magyarázat a történtekre.
A vetélések többségét olyan körülmény okozza, ami az Anyatermészet hatáskörébe tartozik: a legtöbb esetben jó, hogy nem születnek meg ezek a gyerekek, mert vélhetően sérültek, betegek lettek volna, vagy ami még rosszabb: időre ugyan, de halva születtek volna. Talán ez a gondolatmenet jelenthet egyetlen mentsvárat egy vetélés után gyászoló anyának és apának. Az, hogy „lehetett volna még rosszabb is…”
Nem tudom, hogy létezik-e még életesemény, ami ennyire tragikus, és rá a megnyugtató magyarázat is ennyire morbid módon választ adó… Lehetett volna rosszabb is… Kösz Anyatermészet…
Sokan vallják, akik keresztülestek a vetélés minden más bánatot túlszárnyaló rémén, hogy akkor lesz csak igazi megnyugvás, mikor végre tényleg megszülethet az utána következő gyermek. De ez sem adatik meg ám mindenkinek.
Van, akinek csak a vetélések jutnak, és ezt végiggondolni bizony alig van ép eszünk…
Mit lehet tenni, ha egy szerettünket, vagy épp bennünket ér ez a tragédia?
Nincsenek okos és mindenki számára használható megoldások. Minden tragédia más, minden folyamat más, mindenki fájdalomtűrése más, ezért univerzális, bárkinél bevethető tuti tippek nincsenek, nem is lehetnek. De vannak alapelvek, amiket érdemes szem előtt tartani:
Mindenekelőtt időt kell hagyni magunknak.
A fájdalom elmúlására, a gyász megélésére, a remény elengedésére, az önvádra, a „mi lett volna ha…” mondatok végigmantrázására, és arra is, hogy a látszólagos megkönnyebbülés után nagyon durva hullámvölgyek törnek ránk. Ez az idő van, akinél nagyon kegyetlen néhány napig, és van, akinél elviselhetőbbnek tűnő, de annál hosszabb hónapokig-évekig tart.
Van, aki azonnal bele tudja vetni magát a gyászba, van, akinél ez csak később jön el.
Vetéléskor nincs a hátrahagyottaknak szóló temetési szertartás, nincsenek beszédek, virágok, énekek. De talán mégiscsak érdemes egy pici, nagyon személyes, elengedési szertartást végigcsinálni, mert a továbblépéshez nagyon fontos, hogy elengedjük a jelenlegi fájdalmunkat.
Írd ki!
Írd ki egy lapra a bánatodat, a fájdalmadat, a dühödet, az önvádadat, a remény elvesztése fölött érzett keserűségedet. Írj ki mindent bátran, mert amit kiteszel a papírra, az utána már kevésbé nyomja a lelkedet.
Aztán ne őrizgesd ezt a papírt! Égesd el, és a hamvait temesd el valahová. A kertbe, egy parkba egy fa alá, vagy a patak partjára. Mindegy hová, de lehetőleg oda, ahol nem jársz minden nap. Az is jó megoldás lehet, ha a papírhamvakat elengeded a szélbe…
Vannak, akik aztán egész életükben számon tartják a meg nem született gyermekük tervezett születésnapját, és vannak, akik aztán már az évszámot sem tudják visszaidézni, amikor történt velük ez a fájdalmas esemény.
Bárhogy is van, ne hagyd, hogy ez határozzon meg téged a továbbiakban!
Te nem egy elvetélt magzat átmeneti hordozója vagy. Hanem egy erős nő, akit egy hatalmas sorscsapás ért, amiből felállsz. Fel fogsz állni. Vagy már fel is álltál, csak még imbolyogsz…
Ahhoz, hogy így tudj erre gondolni, ahhoz természetesen kell az is, hogy a legmélyebb bugyraiban is járj az akut fájdalomnak.
Mert kifelé csak gödörből vezet az út, és a felfelé haladást csak akkor tudjuk a saját javunkra írni, ha tudjuk, hogy hol van a „lenn”.
Sosem feledjük őket. Mindig velünk vannak. És igen, vannak, akik már tényleg újra velünk vannak, későbbi gyermekeink személyében, csak akkor, amikor visszafordultak az úton, akkor még korai volt számukra az indulás.
Mindennek oka van. De ha még ezt nem is látjuk, később visszanézve minden, ami velünk történik, okozójává válik valami másnak, valami jónak, csodásnak, örömtelinek.
Hagyj időt magadnak és szeretteidnek, gyászold meg a babát, és mikor továbblépsz, ő talán ott ül majd a válladon, mint egy kis őrangyal, és vigyáz rád.
Szeretettel,
Vidi Rita