A rákenrol az nem egy tánc

A rákenrol az nem egy tánc

Már értem, miért mondják az ősrockerek, amikor bulizni mennek, hogy ez nem szórakozás nekik, hanem kemény meló a kocsmában ülni, ráadásul ott az a másnapi rosszullét…

Azt már az elmúlt pár évben megfigyeltem, hogy már én sem bírom már olyan jól a rocktevékenységet, mint fiatalabb koromban. Manapság egy hétvégi fesztiválon csak egy nap szórakozást tervezhetek be… a második nap már a pihenésé, lábadozásé… hiszen erre nem érnénk rá vasárnap, hétfőn már dolgozni kell.

Két éve a Balaton Bike Weekenden tapasztaltam az első jelet: pénteken végigtáncoltam az éjszakát. Másnap alig tudtam menni, fájt mindenem. A táncpartnerem a buli hevében letaposta a lábam, és összetörte a kézfejem, miközben ebből én semmit nem érzékeltem. Mindenhol kék-zöld foltok virítottak a testemen, mint akit összevertek, és szombaton egész nap magyarázkodhattam, amikor táncolni hívott, hogy: neee, most nincs kedvem. Hát nem nagyon hitte el.

Most egy hete megint elvittek az UFÓk. Két korsó sör után, amit a langymeleg medencében fogyasztottam el, előkerült egy diópálinkás üveg. Csak egy-egy kortyot ittam belőle a társaság kedvéért – nem szeretem a pálinkát, de ez finom édes volt. Másnap reggelre nem hajlott a nyakam, fájt a vállam, és nem volt bőr a könyökömön sem.

Semmi extra nem volt. Ültünk a sörsátorban és beszélgettünk. Igaz, áztunk egy pár órát a medencében, éjszaka is harminc fok körül volt a hőmérséklet, és valószínűleg az éjszakát végig könyököltem. Másnap meg örülhettem, hogy meleg van, és nem kell hosszúujjú pulóvert felvennem.

Rózsaszín motoros