Születésünk óta – sőt, már a születésünk előtt! – a rendszer tagjai vagyunk. Fejlődési görbe, életkori sajátosságok, rendszeres vizsgálatok, megfelelés az elvárásoknak, ovi, iskola, korosztálynak megfelelő élethelyzetek, tanulási folyamat, fejlődés.
Aztán kikerülünk az életbe (pontosabban Életbe), és kihúzzák a talpunk alól a rendszer biztonságát. Onnantól kezdve rajtunk áll – vagy bukik -, hogyan haladunk tovább és milyen úton.
Persze marad még alattunk védőháló, hiszen a törvények, szabályok, az erkölcs (vallás) elég élesen behatárolják az életünket, ezzel valamiféle biztonságot, viszonyítási rendszert biztosítva. Ami a leginkább szembetűnő változás, az az, hogy a felnőtt életben mi vagyunk a felelősei mindennek. Annak is amit teszünk és annak is, amit nem teszünk, és erre maximum az készített fel minket gyerekkorunkban, hogy a szüleink megengedték, hogy macskánk legyen – mert az tudvalevően nehezen pusztul éhen ;).
Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot
megszorítások
nélkül, ésszerűen?
Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és
spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!
https://www.hosnok.hu/20ezer/
A felelősség nem néhány begyakorolt praktika, vagy szüleinktől ellesett bevált, öröklődő családi szokás. A felelősség sokkal inkább gondolkodásmód. Nagyon leegyszerűsítve és elsőre kicsit furán megfogalmazva úgy is mondhatnám, hogy a felelős gondolkodásmód nem szól semmi másról, mint arról, hogy: „csak én lehetek a hibás”.
Muszáj így fogalmaznom, mert a felelősség szót sokan nem értik. Nincs kultúrája nálunk. Nem viccelek: ha megnézed a magyar történelmet, rádöbbensz, hogy ezzel az országgal alig történtek nagy horderejű pozitív végkimenetelű dolgok (ezért is borzasztóan alacsony a magyarok önbizalma például), amiket meg lehetne ünnepelni, amikre mosolyogva lehetne gondolni, ugyanakkor a rajtunk kívüli felelős keresésben meg nagyon ott vagyunk ám a szeren. (Nem idézek semmit, mert az már politizálás szintjére degradálná le az írásomat…)
Meg kell tanulnunk, el kell fogadnunk: csak mi lehetünk a hibásak, a dolgok alakulásáról csak mi tehetünk. Nem a szomszéd, nem a beosztottunk, nem a főnökünk, nem az állam, nem a kormány, nem az időjárás…
Igen ám, de a hibáztatás – saját magunk „hibáztatása” – egy negatív, romboló hatású érzelmet kiváltó cselekedet. Ezt nem engedheti meg magának egy HősNő, igaz? Mi hát akkor a jó módszer a felelősség felvállalására?
A legjobb módszer az, hogy ha a hibák elkövetését tanulási folyamatunk fontos részének tudjuk be. Hibák nélkül nem is tanulnánk semmit! Buborékban élnénk, ami nem csak védene, hanem korlátozna is a végletekig.
Tehát a felelősség egy nagyon összetett dolog, és nem merül ki önmagunk ostorozásában, sőt, köze sincs ilyesmihez. Az, aki önmagát vádolja, szapulja, az nem felelős, hanem mártír, a szó legkevésbé nemes értelmében.
A felelősség egy körforgás: hiszek abban, hogy minden hibám tesz hozzám, nem pedig elvesz belőlem, és minden, amit hibaként lehet felróni számomra, az épít engem. Ebből kifolyólag saját magamat „hibáztatni”, a hibáinkat felvállalni nem fáj, hanem kimondottan öröm.
Csak azok a nők tudják vállalni a felelősséget, akik tudják, érzik, értik, hogy a hibáink építenek minket, nem pedig a másokra való mutogatás, és az elmenekülés!
Kétség kívül a felelősség a legjobb dolog a felnőtt életünkben, enélkül nem fejlődnénk, nem jutnánk sehova, csak tengődnénk, frusztráltak lennénk mindentől, még a jó dolgoktól is…
Ismersz ilyen embereket ugye? Te nem tartozol közéjük ugye? 🙂
Kapcsolódó cikkek:
19 thoughts on “Te vagy a felelős, és ezt szereted!”
Comments are closed.
Szerintem a felelősség azt jelenti, hogy ha hibázunk, nekünk kell tanulni belőle és kijavítani. És ha valakinek kárt okoztunk, akkor kompenzálni az illetőt.
Itt van egy nagyon fontos tényező, a bátorság, hogy bevalljuk, hogy hibáztunk. Ez sztem nagyon hiányzik a magyar kultúrából.
És az önostorozásnak tényleg nincs helye, mert nem visz sehova.
Mind addig, míg nem olvastam könyveket magáról a vonzás törvényéről és az ezzel kapcsolatos dolgokról, (na ezt jól leírtam) addig én is mindig mást okoltam a velem történt dolgokért. Sajnos nem vettem a figyelmeztetéseket, hogy változtatnom kellene. Na a legutolsó az elég durva is volt, de legalább észbe kaptam, hogy nem az az utam, amit eddig jártam. Ezért nagy árat fizettem, amit még most is viselek. A lényeg az, hogy mindig az államot, mindig a körülményeket okoltam, amiért nem ment a vállalkozásom. Utólag gondoltam végig az egészet, hát nem is akartam, hogy menjen. UTÁLTAM az egészet, ezért csődbe is ment. Mindig panaszkodtam, hogy nem megy stb. Hát kérd és megadatik, ennyi. Most már tudom, hogy én vagyok felelős az életemért senki, de senki más. A körülményeimért pedig saját magamat tartom felelősnek. Nem könnyű ezeket az embernek megemészteni, de én tudom, hogy ez egyre több emberben fog tudatosulni.
Ez jó! Én is azt gondolom hogy felelősségel kell saját magunkra tekinteni, az hogy hogyan nézünk ki vagy hogyan érezzük éppen magunkat az a saját felelősségünk, és ez kihat a körülöttünk élőkre is.
De talán a legfontosabb az egészségünkre való oda figyelésünk, mert még a rosszabb dolgokat is könnyebb átvészelni, akkor ha legalább azt tudom mondani. Jól vagyok!
Én ebben hiszek, és próbálok segíteni a hitetleneknek.
Sokkal jobban felelősséget kell vállalnunk, mint azt gondolnánk. Minden áldott nap felelősségem van pl. abban, hogy milyenné lesznek a gyerekeim.
Egyébként már az iskolarendszer tönkreteszi a felelősségvállalási ,,kedvet”. Mert nem arra kíváncsi, mit tud a gyerek, hanem hogy mit nem. Kvázi a hibát keresi a gyerekben. Az meg -mint egy menekülésképp – igyekszik elkerülni az ilyen helyzeteket, és egyre kevéssé vállal felelősséget a tetteiért.
Azon vagyok, hogy az én gyerekeim már ne így nőjenek fel 🙂
Hát sajnos vannak olyan emberek, akik a felelősség nem vállalását, az erőszakot tanítják meg a gyermekeiknek is, ezáltal a következő generációnál is felmerülnek ezek a súlyos gondok. Sajnos azt is tapasztaltam már, hogy ha bevallottam egy hibámat, tévedésemet, akkor másét is rám akarták kenni, hogy „na majd ő vállalja”.
Ahhoz is hozzátennék amit Zsuzska leírt. Az iskola: anno általánosban nem azt nézték, hogy miben vagyok jó, kiemelkedő, hanem azt amiben nem. Vagyis: hibás volt a szekrényugrás: „tornából is meg lehet bukni”.
A foci, kézilabda, gimnasztika, mozgás érdekelt, de a kötélmászás meg a szekrényugrás, tigrisbukfenc nem ment, ezért meg lettem dorgálva, hogy lehet bukni, na el is ment a kedvem az egész iskolai testneveléstől.
Ennek ellenére ma is lételemem a mozgás szerencsére.
Az érem másik oldala a hibáztatás.
Tudomásul kell venni, hogy
1. senkit nem lehet megtanítani semmire.
Ez, ugye, vadul hangzik? Pedig így van. Meg lehet teremteni a tanulás körülményeit, fel lehet ébreszteni a tanulás iránti vágyat, de valakit akarata ellenére nem lehet megtanítani semmire.
2. senkit nem lehet megváltoztatni. A pszichoterapeuták erről azt tartják, hogy egy ember csak akkor kér tőlük segítséget, ha elég nagy rajta a „szenvedésnyomás”, azaz, a változás szükséglete.
A népdal ezt így mondja: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. És ez sokszor így is van, mert roppant kínos tud lenni, amikor az ember tudatosítja magában, hogy miért viselkedik így, vagy úgy.
Ami nekem legjobban fáj, hogy elég reménytelennek látom, hogy a magyar mentalitás megváltozzék. Kiskorunktról azt sulykolják belénk, hogy „megbűnhödtünk”, vagyis bűnösök vagyunk, és hogy „itt élned, s halnod kell”, vagyis rajtunk kívül álló erők kezében vagyunk. Mindezt ünnepélyesen, áhítatosan, zenével égetik a lelkünkbe. Prózaibban: hipnotikus szuggesztió keretében tanuljuk meg azt, hogy ki vagyunk szolgáltatva ismeretlen erőknek, és nem rajtunk múlik a sorsunk.
Minél több ilyen „pokolra menő” körre volna szükség, hogy javuljon a helyzet, és Rita, nagyszerű, hogy segítesz sokaknak a változásban. Gratulálok!
Nagyon jól látod a helyzetet Ida! Kérdezhetek? Ehhez hozzájárul az is, hogy távol élsz? Szerinted olyan ember, aki valaha kicsit távol kerül fizikailag az óhazától, az másképp tudja látni a dolgokat?
Rita,sztem igen!!!!!
Aki kicsit kilép az „óhazából” – ahogy Te hívod – az hazajövetelekor, és már odakint is rádöbben…..én sok-sok ilyen történetet hallottam. A más országban élő ember örül!!! a másik ember sikerének – mi meg a kudarcnak örülünk. (Imádjuk olvasni a Best, Blikk magazinokat – vajon miért? – egy kimutatás szerint ezekből fogy a legtöbb a napilapok közül.) A sikeres emberről azt gondoljuk, hogy csal, hazudik – apukám szavai szerint – maffia…..ha már gazdag, jómenő: honnan van neki? Vagy ha boldog: tuti van vmi, amiről nem beszél, megjátssza magát….
Panaszkodunk, ahelyett, hogy a boldogságainkról beszélnénk – sztem mindenki körül sok apró élmény van nap, mint nap, csak nem vesszük észre – sajnos. Nem kellene nagy boldogságokról beszélni…elég lenne csak arról, hogy milyen szépen süt a nap, a madarak csicsergéséről, a gyermekünk mosolyáról….öleléséről, puszijáról. Ezek a kis apróságok sokkal fontosabbak, mint az, hogy olyan dolgokon rágódjunk, amin nem tudunk változtatni.
Félünk kockázatot vállalni – inkább belesüppedünk a megszokottba, a rosszba – hiszen „dalolva belénk kódolják, hogy itt élned, halnod kell”, arról nagyon kevés helyen hallani, hogy LEHET VÁLTOZTATNI, ÉS NÉHA KELL IS! Néha muszály, néha nincs más megoldás!
Félünk másban megbízni, félünk őszintének lenni, mert kihasználják. Nincs semmi érték a mai világban!!!!!! És ettől sok ember szenved.
Nagyon szomorú szerintem.
Mi lenne a megoldás? Hiszen ez az otthonunk….kimenni külföldre nehéz lenne….
Ez igy van ,csak az nem hibázik,aki nem dolgozik, vagy semmit sem csinál!
De azt hiszem tisztelni kell, abban az emberben azt, ha ő személyesen belátja a hibáját. Hisz ember hiba nélkűl nincsen! Csak sajnos vannak olyan emberek akik azt gondolják ,ha bevalják a hiáikat, vagy a hibázást akkor ő már nem ugyan az az ember.
De nagyon sok olyan emberke is van aki a saját hibáit akarva nem látja ,meg de a másik ember hibáit azonnal kiszúrja,és szóvá teszi gunyosan. Sokat kellene még tanúlni ezekből a hibákból.
Kedves Rita,
„Nagyon jól látod a helyzetet Ida! Kérdezhetek? Ehhez hozzájárul az is, hogy távol élsz? Szerinted olyan ember, aki valaha kicsit távol kerül fizikailag az óhazától, az másképp tudja látni a dolgokat?”
A dolog fordítva igaz.
Otthon sokszor idegenül éreztem magam. És egyre elviselhetetlenebb volt a durva hangnem. Amikor elmentem Angliába fél évre (sajnos, nem maradhattam tovább, családi ügyek miatt), akkora megdöbbenés volt, hogy csoda, holott már 58 éves voltam. Imádtam ott lenni, pedig keményen dolgoztam, gyári munkás voltam, takarító, és éppen sikerült egy szakmába vágó állást találnom, amikor el kellett jönnöm. Most is odavágyom. Ott kellett rádöbbennem, hogy az emberi méltóság nem egy elvont fogalom.
Már babakortól az emberek nagyságrendekkel többször hallják a „nem” szót, mint az „igen”-t, ami borzasztó, ha belegondolunk. Már nem tudom, melyik könyvben olvastam erről.
„Nem, nem , nem és nem! Mindegy mit csinálsz, nem szabad!” Csoda, hogy önállótlanok leszünk? Nem kell felelősséget vállalnunk, mert valaki mindig megmondja, mit nem szabad.
És negatív egy csomó mindenki.
Rita, megvolt a 2 napos kommunikációs tréningem múlt héten, tökjó volt. Kaptunk befejezendő mondatokat, pl: „Az emberek általában….” A férfiak általában…” „A nők általában…”
Azt figyeltem meg, hogy a csoport kb 90%-a negatív dolgokkal fejezte be a mondatot!
Azt tanultam, hogy a sok embernek egy fél élet kell, hogy eljusson az önismeret és a személyiségfejlesztés egy bizonyos szintjére, sokakanak pedig egy élet is kevés. Továbbá, hogy a nők 70%-a 30 éves korára érett felnőtté válik a körülmények és a kényszer hatására, a férfiak 70 %-a pedig soha.
Én elég sokat utaztam küldöldre, EU városokba a fősulival, 30 napos EU körútra haverokkal, és nagyon hasznos szerintem, és máshogy láttunk itthon mindent utána, de mindenhol vannak jobb és rosszabb dolgok is, mint itthon, és itthon is van rengeteg jó dolog, csak meg kell látni. Nincs csak jó vagy csak rossz. Például egy csomó külföldi él nálunk azért, mert itt jobb, mint náluk volt. Nem?
Fontos: nem azért utaztam sokat, mert volt rá pénzem, hanem mert akartam. Sosem volt elég pénzem, sokszor kölcsönből mentem vagy hitelkártyával…
Azt hallottam illetékesektől, hopgy a külföldön élő magyarok egyáltalán nem tartanak össze, lehet, hogy kint jobban megállják a helyüket és felelősségteljesebbek, mivel olyan lehetőséget kaptak, amilyet itthon nem találtak.
Nem írom alá, hogy nincs semmi érték ebben a világban! Lehet, hogy sokan vannak, akik nem értékteremtésből élnek meg (Blikk, Story stb), de itt van máris egy ellenpélda, a HősNők.hu
:-).
Továbbá én az elmúlt évben láttam több ezer embert, akik az értéket és az épülést keresik, és pl azok, akik mostanában körülvesznek, egyáltalán nem néznek tévét :-).
Üdv,
Évi
Ida le a kalappal, hogy te micsoda bátor nő vagy! 🙂
Aki másokkal foglalkozik, azzal egyébként is problémák vannak 😉 Az más durva dolgokra is képes 😉
Persze, kell másokkal foglalkozni, lehet másokról beszélni, de nem az időnk 90%-ában, hanem max 5-10%-ban.
Ez a más szemében a szálkát, magunkéban a gerendát szemléletmód ez sok kapcsolatot és emberéletet keserített már meg.
Éva!
Amikor a fiam elkezdett beszélni, első szava a traktor volt (tjattoj :)), a második meg az, hogy NEM.
Egy könyvben olvastam, vagy egy tévéműsorban láttam talán a spektrum-on, hogy ez a leggyakoribb szó, amit a gyerek hall, naná, hogy az elsők között tanulja meg mondani és az értelmét is.
Akkor ledöbbentem!
Valóban, a féltés és óvás keretében mindenről letiltjuk a gyereket, de nagyon nehéz engedni, mert azért ugye azt is tisztán látjuk, micsoda veszélyek érhetik…
Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de nem lehetetlen, bár biztos ez is helyzetenként és időszakonként ingadozik 🙂
Jó lehetett ez a tréning! Ez hol volt? Ki szervezte?
Sziasztok, a felelosseg nagyon nehez kerdes – mert ilyenkor nincs „bunos vagy bunbak” csak es kizarolag az en dontesem, cselekvesem kovetkezmenye. A negativum sokkal erosebb hatasu mint a pozitiv dolgok, igy mindenki arra figyel, megkulonben is sokkal egyszerubb a masikat „szidni” vagy a masikban keresni a hibat, mint targyilagosan megnezni azt mi is tortent es miert lelkifurdalas nelkul! En 2005-ban hoztam egy dontest amikor azt mondtam eleg es mindent megvaltoztattam – ez az en dontesem is igy az en felelossegem is – elotte azert szornyu 2 evem volt, ezek utan egy mas orszagban, mas nyelven kerultem erdekes helyzetbe, mert amikor nagyon rezgett a lec hogy hol is fogok en aludni, meg a tobbi – akkor 4 magyar ferfi „segitett” megakartak mondani, hogy szerintuk mi a jo es mit kell csinalnom, erre azt mondtam en dontom el mit kell csinalnom ha nem tetszik akkor alszom az utcan – ettol egy kicsit idegesek lettek, igy beken hagytak. Amikor a magam labara alltam, meg tartottuk a kapcsolatot egymassal lazan es kiderult, mindegyiknek az volt a baja, hogy minimalis nyelvtudassal 40 ev felett egyedul csinaltam a dolgaimat es szerintuk megcsinaltam amit en akartam / igen mert tudtam mit akartam es mindig megkaptam az informaciot, mert kerdeztem-kertem es nem volt gond a nyelvtudasom erossege. Utana kerultem kapcsolatba 2 masik magyar ferfival – teljesen mas mentalitassal az egyik azt mondta senki sem itelkezhet felettem, mert nem ismerik a pontos reszleteket, csak segithetnek ugy ahogy nekem jo, a masik mindig azt mondta figyelj a jelekre ez eleg nehez dolgo, viszont ha visszagondolok a multra mi is tortent, a magyarorszagi eletemre ott nemcsak en hibaztam, igy egyedul keves vagyok az ottani dolgok helyretevesehez. Itt pedig minden az en dontesem volt. Valoban nem tartanak ossze a magyarok, mert irigyek es feltekenyek es sokan csak penzert jonnek ide – ami nem is lenne baj, mivel sokfele nemzetbol is csak penzert jonnek ide – viszont nem is akarnak magukra kolteni, mindent ingyen akarnak – ennek ellenere „batran allitom” itt szeretik a magyarokat. Elnezest ha tul szemelyes es hosszu voltam, maskent nem tudtam elmondani. Amugy itt egyaltalan nem nevelik a gyerekeket, mert majd megtanuljak maguktol, innentol kezdve eleg sok erdekes dolog van, 2 iskolaskoru gyereknel tobb nem lehet egyszerre bent egy kisebb uzletben, mert ki van irva a kirakatuvegre, a tomegkozlekedesen valo viselkedes pedig elviselhetetlen kategoriaban van. Susana 🙂
Szia!
Az biztos, hogy nem egyszerű odafigyelni egy szülőnek még erre is.
A tréningre a munkahelyem iskolázott be (Főpolgármesteri Hivatal), a Corvinus Egyetemen volt Budán, van ott külön oktatótermünk. Egy pszichológusnő tartotta, aki örökké képzi magát, már nyugdíjas, és nagyon bölcs.
Én a tárgyalástechnika modulra jelentkeztem, de erre küldtek, biztos betelt a többi hely vezetőkkel… Ez volt az első modul, talán még van remény, h a többire is beiskoláznak, jó lenne nagyon.
Olvastad nemrég, hogy beszélt egy újszülött?
Oroszországban. Mama és papa voltak az első szavai, úgy beszéltek vele a terhesség alatt, mintha már megszületett volna, tudatosan tanították. Neki biztos nem mondták még azt, hogy nem. 🙂
„Sokszor nagyon messze megy az ember olyasmiért, ami a közelében van” – mondja a spanyol közmondás. El lehet menni és lehet más mentalitást is megélni, mint a tipikusan „sírva vigadót”. De ebben az életben már senki sem születik angolnak, spanyolnak vagy kanadai illetőségűnek…!Attól még zsigereidben ott él a föld, a nyelv, ami valaha is dajkált és nevelt és sajnos a saját mentalitást a legnehezebb megváltoztatni.
Régen azt hittem , felelős vagyok a szüleim öröméért, boldogságáért.Nagyon meg szerettem volna felelni nekik. Mondani sem kell, hogyan is sikerült.
Sok év múltán kellett rájönnöm: csak a magam „teremtettéért” felelek. Pl: jelenleg gyermekeim lelki egészségéért.
Ez nagyon jó, tetszik a sztorid!
Én is gondolkoztam már, milyen lenne kint élni, és tutira egyedül mentem volna én is.
Ha másokkal voltam, mindig rájuk hagytam a döntést. A 30 napos körúton 12-en voltunk, persze többször is különváltunk kisebb csoportokra, de sosem voltam egyedül.
Egyedül mindig megtalálom a helyem, és jól is érzem magam, akkor is, ha eltévedek, csapatban pedig másokra hárítom a döntés felelősségét, és csak jól érzem magam. 🙂
Ja, egyszer voltam pár napot egyedül Amszterdamban, mert lekéstem a repcsit, és inkább maradtam, mint tripla árat fizessek azonnali visszarepcsire. Kölcsönöztem biciklit, jól el is tévedtem (térkép nélkül), de kérdezősködtem, és visszataláltam.
Ja, és azért késtem le a repcsit, mert a barátnőm azt mondta, ráérek fél órával előtte odaérni, én meg úgy is tettem… Tanultam belőle sokat. A felelősséget rá hárítottam, de a repcsit nekem kellett kifizetnem.
Hol élsz Susana, hol telnek mindennapjaid?
Elképzelhető, hogy nem a döntéshozó képességeddel, hanem túlzott „önállóságodal „volt a férfiaknak gondja? Vagy ez a jelenség, meglehetősen határozott voltod csak a magyaroknak tűnt fel, szúrt szemet?