Ma rövid leszek, három fontos oktatóvideót kell még elkészítenem (igen, vasárnap délelőtt, közben fő az ebéd – ha odateszem végre :)), de mindenképpen szeretnék Veled megosztani néhány dolgot, és nem leszek finom…

Tegnap egész napos tréningen voltam, ahol első elődadóként a vállalkozói önismeretről és a saját, forintban kifejezhető értékünkről beszéltem. A tréninget a rizsanelkul.hu projekt keretében szerveztük, nem női rendezvény volt, hanem vállalkozói.

Az egész nap úgy elrepült, mint egy pillanat. Nem mondom, ebéd után rám tört a fáradtság, de Péter kolléga olyan dolgokról beszélt – rendszerszervezés -, amit félig értettem, és ha valamit már félig értek, akkor szeretném teljesen, úgyhogy magamhoz tértem gyorsan, és úgy figyeltem, mint akitől aztán a végén számon kérik :).

---***---

Vállalkoznál, de hemzsegnek a megválaszolatlan kérdések a fejedben?

IRÁNYTŰ - Töltsd le MOST és AZONNAL felkészültebb leszel:

Iránytű 2021 - katt ide most!>>

---***---
Rita előad
Rita előad

Este, mikor hazajöttem, még két könyvet elolvastam lefekvésig (illetve elalvásig, mert szeretek ágyban olvasni). Két könyv, nem hosszúak, nyilván a Harry Potter utolsó részeit nem olvasom el egy este.

A két könyv abszolút két különböző témát dolgoz fel, és ráadásul két különböző nemzetiségű írótól. Az egyik, Balogh Bélától „A tudatalatti tízparancsolata”, a másik Michael J. Losier: „Így működtesd a Vonzás Törvényét” című.

Tegnap a tréningen egy kedves ismerősöm azt mondta, nekem, hogy: Rita, látszik, hogy nem semmi csaj vagy, olyan vagány vagy!

Na, akkor lassan összekötöm a kettőt: mindkét könyv az önismeretről szól, csak más megközelítésben, ugyanakkor mindkét könyv felhívja a figyelmet a legfontosabb törvényre: felejtsd el azt, hogy: NEM, NE, SEM, NE TEDD, stb!

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot


megszorítások
nélkül, ésszerűen?


Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és


spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!


https://www.hosnok.hu/20ezer/

Mindannyiunknak vannak sok évre visszanyúló fájdalmaink, sérelmeink. Majd egyszer elmesélem gyerekkorom viszontagságait, amelyek miatt gyűlölnöm kellene a saját anyámat, de helyette szeretem… Ugyanakkor azt is tudom, hogy ha azt hajtogatjuk magunknak, hogy: NEM tudok megbocsátani, NEM tudom elfelejteni, akkor tulajdonképpen ez a helyzet:

Meg tudnék bocsátani, de szándékosan megakadályozom magamat ebben. Ezt az érzést megszoktam, tudom kezelni, ismerős. A megbocsátás megfosztana ettől az érzéstől, ráadásul új, eddig még ismeretlen dolgokat vonzana be az életembe, és ezekkel nem tudnék mit kezdeni. Maradok inkább a megszokott fájdalomnál.

Nem kell ebben hinned, nem kell nekem elhinned, elég lesz majd, ha rájössz magadtól. De mikor? Az idő nem visszafelé forog, hanem előre, és piszok gyorsan ráadásul! Hány évet áldozol még a sebeid nyalogatására és a sérelmek felhánytorgatására? Arról már nem is beszélve, hogy körülötted meg él egy csomó olyan ember, akiknek te okoztál sebeket, akik szintén sérelemben élnek, fájdalmat éreznek, és azt hiszik, ebből nincs gyógyulás… És így tovább. Az egész világ meg van sértődve…

---***---

Vállalkoznál, de hemzsegnek a megválaszolatlan kérdések a fejedben?

IRÁNYTŰ - Töltsd le MOST és AZONNAL felkészültebb leszel:

Iránytű 2021 instant infócsomag vállalkozásról>>

---***---

31 thoughts on “Az egész világ meg van sértődve”

  1. Szia Rita!

    Tetszett ez a bejegyzés. Valóban – nagyon-nagyon nehéz megbocsátani, de ha nem bocsátunk meg akkor meg magunkkal szúrunk ki. Az összes fájdalom, tüske bennünk marad.
    Azért kicsit könnyebb lenne, ha mindenki kellő mennyiségű önismerettel rendelkezne, és néha tudna elnézést kérni… 🙂

  2. Viki, szívemből szóltál 🙂 Igen, más szemében a szálkát könnyebb meglátni, mint a magunkéban a gerendát… 🙂

  3. Szia Rita!
    Nagyon tetszik ez a bejegyzés. A fenti kettő könyvet mindenképpen megpróbálom beszerezni és elolvasni. Én mindent megbocsátok (rövidebb-hosszabb idő kell hozzá) csak egyetlen egyet nem, a “bűnt”.

  4. Szia Rita!

    Nekem a problémám éppen az,hogy ha valaki begbánt mindig találok rá magyarázatot,hogy miért tette és gyorsan megbocsátok.
    Mindig beleképzelem magam a helyzetébe és megtalálom a magyarázatot.
    Nem vagyok haragtartó ,mert fonossági sorrendet állítok fel azokkal szemben akikkel kapcsolatban vagyok.
    Kereskedő vagyok ismerem nagyjából az emberek jó és rossz tulajdonságait.
    Egy üzleti partner egy kollega ha meg is sért soha nem veszem a szívemre.
    Amennyiben olyan ember sért meg akit szeretek az nagyon mélyen érint és nagyon bánt.
    Természetesen akit szeretünk annak megbocsátunk,csak el kell az én esetemben telni egy-két napnak,hogy belássam ,hogy megbocsátás nélkül nincs értelme az életnek.
    Nekem alig van olyan ember van az életemben akit közel engedek magamhoz,mert én ezt így látom jónak nekem ez így természetes.
    Ahogy az elején leírtam fontossági sorrendet állítok fel az ismerőseim között.A magánéletem
    soha nem keverem össze az ismerőseimmel a szó legnemesebb értelmében vett barátaimmal sem.
    Mindenkinek meg van a helye az életemben és ha megbántanak akkor figyelembe veszem,hogy mennyire fontos nekem az az ember ,de ha fontos azért ha nem fontos akkor azért de MINDIG MEGBOCSÁTOK.
    Mikor fiatalabb voltam akkor egész más volt a helyzet.Tapasztaltabb és megfontoltabb vagyok már mint régen voltam.

    Nagyon jónak tartom az írásodat.

    Üdvözlettel :Zsuzsa

  5. Köszönöm Zsuzsa, nagyon jót írtál.

    Biztos, hogy folyamatosan nem tudunk úgy élni, hogy mindenkinek, bárkinek, azonnal, tiszta szívből megbocsátunk.

    Kell is, hogy komolyan megérintsenek bizonyos esetek, mert azokból tanulunk, míg feldolgozzuk. Zsuzsa, te nagyon jó nyomon haladsz!

  6. Tényleg jó ez a bejegyzés, bár én sokszor inkább úgy érzem, hogy a ló másik oldalára esek át. Vagyis megbocsájtok, mert átgondolom a másik álláspontját, ennek eredményeképpen, vannak emberek, akik ezt tudják és folyamatosan kihasználják. Valahol kell legyen egy határ ezzel kapcsolatban is, valahol ki kell mondani egyszer azt a nem-et is, hogy mostantól ennek az embernek többé nem adom meg, amit kér (még akkor sem ha nem nagy ügy számomra), mert folyamatosan megbánt, levegőnek néz. Ilyen esetben mit mondasz a megbocsájtásról?

  7. Eszter, te is érzed az anomáliát: valaki folyamatosan megbánt, levegőnek néz, és te mindig megbocsájtasz…

    Kérdésem: mit keres az az ember még mindig az életedben?

    Nem csak a negatív híreket kell kizárnunk (lásd előző bejegyzés), de mindent, ami ránk nézve negatív: embereket is.

    El kell őket is engedni, szépen, békével, észre se vegyék, hogy itt valami változás van, de el kell vágni a negatív dolgok folyamát.

    Nem egyszerű, sőt nehéz!
    Volt egy időszak, amikor apósommal a politika miatt állandóan vitatkoztunk. Egyre több keserűség volt bennem, mert egyre intenzívebb hülyeségeket kevert bele a vitákba…

    Mivel őt nem akartam kizárni, csak a szituációt, ami már hetek óta rendre visszaköszönt, gondoltam egy nagyot, és elkezdtem neki igazat adni! Én is szidtam azokat, akiket ő, és bólogattam nagyokat. Csak nézett, hogy mi van, de van annyira okos, hogy kapcsolt, direkt csináltam 🙂 Azóta sosem volt téma köztünk a politika, pedig ha a közéleten múlna, hát lenne miről vitatkozni még mindig 🙂

    Tehát ha az embert nem lehet, nem akarod kizárni, akkor a szituációt kell valahogy cselesen megoldani, ha más nem jut eszedbe.

    Tudod: okos enged, szamár szenved 🙂

    Velejéig gonosz, mindenkibe belerúgó embereket meg nagy ívben kerülni kell, és minden velük kapcsolatos érzéstől meg kell szabadulni.

  8. Még csak ma, kedden tudtam elolvasni a vasárnapi leveledet( az egész világ meg van sértődve). Én is olvastam már a Vonzás hatalma, illetve a Kérd és megadatik című könyveket. Szerintem mindenkinek el kellene olvasnia, és akkor rájönne, hogy nem is olyan bonyolult az élet, csak mindig a jó irányba kell terelni a gondolatainkat. MERT AMIRE GONDOLUNK NAP MINT NAP, AZ ELŐBB UTÓBB VALÓRA VÁLIK!!!

  9. Az egyik legnagyobb gond az, hogy megbocsátani és “nem ítélkezni” soha, semmilyen közösségben nem tanítanak meg bennünket. Sőt, a körülöttünk működő (?) világ sem sokat segít nekünk ebből… Amikor főműsoridőben folyamatosan ontják ránk a szennyet, az egymásra kiabálást, a sárdobálást, akkor tényleg nem csoda, hogy nehezen hisszük el, hogy máshogy is lehet…
    Szóval tényleg meg kell próbálni kizárni sok mindent az életünkből, ami meggátol és visszahúz…

    Lehet, hogy nem pont ide illik, de nekem a bejegyzés olvasásakor ez a régi indián mondás (nem dakota 😉 ) jutott eszembe:
    “Soha ne ítélj el senkit, amíg legalább egy mérföldet nem tettél meg a cipőjében”

  10. Kedves Rita!

    Az időről írtad, hogy “…előre, és piszok gyorsan ráadásul!”
    Valahol olvastam, hogy ez a tapasztalás mennyire relatív. Egy ötéves gyereknek egy év, az az életének egyötöde. Az ötödik szülinapja után számára örökkévalóságnak tűnik mire hatéves lesz.
    Egy harminc éves embernek egy év, az életének harmincad része. Na, nem folytatom.

    Az idő menedzselése egyre fontosabbá válik az életünkben.
    Bár az idő ingyen van, mégis, teremtenünk kell, hogy legyen. Ha nem teremtünk, akkor fecsérelünk.

    Hogy a témáról is írjak, mentális technikákkal, például NLP-vel megszabadulhatunk sérelmeinktől, tévhiteinktől, képzelt vagy valós negatív beidegződéseinktől.
    Ehhez is IDŐ kell.

  11. Sziasztok!

    Csatlakozom Ritának azon nézetéhez, hogy nem lehet fűnek-fának megbocsájtani.Példa erre egy olyan szülő,(jelen esetben anya) aki állandóan belegázol gyermeke önértékelésébe,maró gúnnyal kritizálja,közben folyamtosan verseng vele és észre sem veszi mit tesz. Sajnos ilyet a közvetlen szomszédban is látok. Most kiskamasz a lány. Mi lesz vele később, hogyan fogja elhinni, hogy képességei vannak és élni velük?

  12. Kedves Rita!

    Te hogy tudsz két könyvet elolvasni egyetlen este alatt?Tanits meg engem is,kérlek 🙂

  13. Flóra, az említett két könyvet kb. 2 óra alatt olvastam el, az “így működtesd a vonzás törvényét” tulajdonképpen nagyon sok gyakorlatot tartalmaz, és sok benne az ebből kifolyólag “töltelék” oldal.

    Ugyanakkor úgy olvasok, mint a villám. De ez nem mindig előny ám, mert az agyam simán átugor bizonyos részeket, illetve a tudatomba nem épül be olyan szinten, mint annak, aki lassan olvas. Viszont lényeget leszűrni kiváló a gyorsolvasás.
    Nem tanultam ezt sosem, ez ilyen velem született, viszont meg lehet tanulni gyorsolvasni, illetve lehet gyakorolni 🙂

  14. Kedves Rita!

    Ami a megbocsájást illeti: lehet, hogy olykor csak azért van szükségünk sérelmeink, sebeink felmutatására, hogy a másik felet lehessen kellőképp bűntudatban tartani?

    Most tanulom, hogyan engedjem el életem mindazon szereplőit, akik szkeptikusan viszonyulnak létezésemhez vagy folyton negatívunaim emlegetik(hánytorgtják). Nem egyszerű…!Rendesen megdolgoztat.

  15. Ágnes!
    Igen, ez kőkemény munka, és csak az tudja átérezni, aki már valaha csinált ilyesmit 🙂
    Egyszer volt egy olyan kolléga a munkahelyemen, akinek mindent megbocsátottam, azt is, amit nem kellett volna, és kihasznált a piszok, sőt, még bunkóságra is vetemedett! Én meg gyenge voltam vele kapcsolatban, mai napig nem értem, hogy miért.
    Azt találtam ki, hogy kiírtam magamnak jól látható helyre, hogy “nem érdekel”. Így amikor jött valami kéréssel, vagy kérdéssel, rámutattam a papírra szó nélkül. Érdekes módon, nagyon gyorsan vette a lapot, nem mondom, hogy nem háborgott. Azért jutottam erre a megoldásra, mert szemtől-szemben egyszerűen lenyűgözött az egyénisége, és nem tudtam neki nemet mondani. Megjegyzem, ez még jócskán a huszas évem elején történt, nagyon nagy tanulság volt számomra ez a dolog. Azóta inkább azonnal a szóbeli őszinteségre törekszem, illetve nem hagyom, hogy kihasználjanak.

  16. Az embernek nincs pénzben kifejezhető értéke. Legalábbis én nem így mérem az értéket, és nagyon utálom azokat, akik igen.
    Jó dolog a megbocsátás, nekem akkor sikerül, ha kellő fájdalmat sikerült okoznom annak, aki velem tetű volt. Akkor a számla ki van egyenlítve, és kész, jöhet a megbocsátás.

  17. A rossz anyák szerintem csak akkor érdemelnek megbocsátást, ha belátták a hibáikat, és bocsánatért esedeznek. Szerintem aki nem szereti feltétel nélkül a gyerekét, az az állatnál is lejjebb van, teljesen természetellenes, hogy egy anya szemét legyen a gyerekével, épp ezért az ilyesmi majdnem a megbocsáthatatlan kategóriába tartozik! Az ilyen “anyák”- ha nem bánják meg bűneiket- totális közönyt érdemelnek, még a gyűlöletet is kár rájuk pocsékolni, mert a szeretet igazi ellentéte a közöny, és az nem is fáj!

  18. Szerintem (bár az alapgondolatot nem én találtam ki, de maximálisan azonosulni tudok vele) mindenki maga választja meg azt a családot, ahová születik, azt a munkahelyet, ahol az ideje nagy részét tölti, azt a helyet, ahol épp lakik… Ezért érdemes többször is megfontolni, hogy milyen emberekkel és milyen tárgyakkal vesszük körül magunkat. Bármilyennek is értékeljük a jelenlegi helyzetünket, azért vagyunk benne, mert bevonzottuk. És azért vonzottuk be, hogy tanuljunk belőle. Ki bosszúállást, ki megbocsátást…

  19. Sziasztok!

    Megbocsátani szükséges és leginkább magunk miatt hiszen ha haragszunk csak magunknak tartogatjuk továbbra is a negatív energiákat, rossz érzéseket.
    Kiváncsi lennék mi van akkor ha valakinek nem is akarsz megbocsátani már régen nincs helye az illetőnek az életedben, de a környezetednek a társadalmi elvárásoknak ez nem felel meg. Tehát elfelejteni sincs lehetőség.

    Az említett két könyvet olvastam, a tudatalatti tízparancsolata c.könyvből a cd-t használtam. Hát nem tudom! Az biztos amíg tele van a fejünk mindenféle zavaros gondolatokkal, kétségekkel addig nehéz a pozítivnak helyt adni. Szerintem a legfontosabb a gondolatainkat kitakarítani. Én sem értem el semmit amíg egy kitűnő technikával kitakarítottam a negatív gondolataim nagy részét.

  20. Sziasztok! 🙂
    Olvastam Rita írását, és megint “rámtört” az érzés, “jéééé, más is hasonlókép gondolkodik?!?!?”…

    Az én filozófiám első fele harag-megbocsátás ügyben az, hogy számomra túl nagy energia ráfordítást jelent a harag, a nem megbocsátás.
    A második fele pedig, hogy mindenki sajátmagához képest a legjobban és leghelyesbben cselekszik és gondolkodik.
    A cselekvés szintjén én is átgondolom, ki tette, mondta és miért azt amit.
    Dialektikus ember vagyok, ikrek/mérleg :-), ebből kifolyólag nagyon jól meg tudom magammal beszélni a külső konfliktusaimat, ezért többnyire, azokat szinte nyom nelkül tudom már magamban kezelni, ha mégsem, marad a face-to-face, ami ugye a legnehezebb, de most már ez is egész tűrhetően megy.
    …hát ezért nem tartok haragot senkivel… :-))
    (legfeljebb elkerülöm…)

    Bocsássátok meg hogy magamról írok, azt hiszem ez is hozzá tartozik az egyéniségemhez, hogy nem kicsit “magamutogató” vagyok. 🙂

    …egy kis OFF…
    Szertelek olvasni Titeket, jó tudni, hogy a gondolataimmal nem vagyok egyedül, nem vagyok valami extrém csodabogár…

    Nagy-nagy ölelés!!
    Gazdagné Tünde

  21. Kedves Cicafijju!
    Lehet hogy nem értesz majd velem egyet, de azért leírom, mert én is anya vagyok.
    Régebben sokmindenért haragudtam az anyámra, mert úgy éreztem nem jól teszi a dolgát.
    Most azonban, négy gyerekes anyaként, lassan nagymamamként, ott tartok, hogy sokszor megfordul a fejemben, jó anya vagyok? Ha csak a tényeket nézem, és nagyon szigorúan, azt kell hogy mondjam ,nem!
    DE, mivel mindenki csak saját magához képest lehet jó vagy rosz, ezért végül is a saját jól felfogott érdekemben, ami ugye a családomé is, azt kell hogy mondjam, sajátmagamhoz képest igen is tűrhető anya vagyok. Hiszen a szülőséget, anyaságot nem tanulhatjuk, csak a saját szüleinktől és azt a belső lehetőségeinkhez mérten tudjuk, vagy nem tudjuk tovább fejleszteni.
    Én azt tartom, hogy bár lehet a szüleinkre haragudni, de egyáltalán nem érdemes, mert ezzel saját magunktól vesszük el a továbblépés lehetőségét. Ami ugyebár csak nekünk rossz.
    …ez az én hozzáállásom, véleményem…
    És nem meggyőzni akarlak, csak egy másik nézőpontból közelítettem ugyan ahoz a témához.

    Szeretettel,
    Gazdagné Tünde

  22. Sokáig én sem értettem drága anyámat..Aztán rájöttem rengeteget tanultam tőle,főleg,hogy milyen NE legyek a gyermekemmel.Nem tudom vele milyen volt az édesanyja,de ha én próbálok változtatni,ő is megpróbálhatta volna…Így csak köszönöm a gondviselésnek,hogy adta nekem a felismerést és az erőt a változtatáshoz.Imádom a szüleimet és semmiképp nem ítélhetem el őket,mert annó hibáztak.Ahogy előttem mondtátok,igen bocsássunk meg.Mégha zárkózottabbá válunk is ezáltal.

  23. Úgy örülök, hogy ti is így látjátok!
    Tünde, annyira jól megfogtad azt, hogy: ha haragszom, az kinek lesz jó? Van annak értelme?
    Nincs.
    Árt nekem, ha haragszom? Igen.
    Hát akkor mi a megoldás?
    Meg kell bocsátani, mert az nem azt jelenti, hogy elnézzük a jövőben is a hibákat, vagy szándékos károkozást, hanem azt jelenti, hogy letesszük önként azt a tonnás súlyt, amit ránkraktak.

    Az ilyen dolgok fölé kell kerekedni, mert ez egy szintlépés. Aki nem tud megbocsátani, annak még van hova fejlődnie, és egy szép cél lehet ez a közeljövőre: megbocsátani mindenkinek, akinek csak lehet 🙂

  24. Igen igazad van vannak emberek akiknek nem akarunk megbocsájtani, de ezzel csak magunknak okozunk gondot és magunkat büntetjük.
    Higgyétek el nem éri meg.

  25. De jó lenne, ha ilyen könnyen menne a megbocsátás! Nálam ez még közel egy év után sem megy, pedig borzasztóan szeretném! Most nem írnám le az Én történetemet, mert igen hosszadalmas lenne, de a lényeg, hogy itt maradtam akkor még 1 hónapos és egy 9 éves kisgyerekkel. A 14 éves fiam az apjával elköltözött. Borzasztóan becsapottnak, megalázottnak érzem magam. Egyszerűen nem megy, hogy felejtsek. Így 9 hónap után is minden nap, minden órájában sokszor eszembe jutnak a sérelmek, pedig igyekszem megszabadulni tőlük. Mikor ránézek a csöppségemre, akit szívemből imádok, akkor elfog a düh, a harag, a bánat. Sokat sírok a mai napig. Könyveket olvasok, mint Éld az életed-et. Egy darabig segített, aztán visszazuhantam. Egyszerűen nem látom a kiútat. A legegyszerűbb az lenne, ha a férjemet soha nem látnám az életben, de a gyerekek miatt ez lehetetlenség.

  26. Ildikó, neked, hogy úgy mondjam, megvan az alapos indokod van a “megbántódásra”. Ez nálad inkább gyász. A gyászt nem lehet csak úgy átlépni, kikerülni, az lezajlik, ha akarjuk, ha nem. Siettetni sem lehet.

    Ugyanakkor, most kemény leszek, nézd el nekem, tényleg a segítő szándék íratja velem ezeket a szavakat: megpróbáltál már szembenézni azzal, hogy te hol rontottad el? Mert ilyen dolgok nagyon ritkán történnek csak úgy villámcsapás szerűen. Egészen biztosan voltak nyilvánvaló előjelek, illetve sajnos, azt kell, hogy mondjam, tevékeny részesen voltál az eseményeknek.

    DE MOST JÖN A JÓ HÍR!
    Ha ezzel szembe tudsz nézni, akkor már kifelé tartasz a dologból. Nem kell, hogy nekiállj marcangolni önmagadat, hogy elkezdd még rosszabbul érezni magadat. Nem! Nem erre van szükség. Hanem arra, hogy abból a helyzetből, amiben megrekedtnek érzed magad, valahogy ki tudj lábalni. Aztán majd jönnek más rossz érzések, de azokon is így kell túllenni: fokozatosan. Lépcsőfokról lépcsőfokra haladva, felfelé.

    Mindannyian követünk el bődületes hibákat. Van, hogy azzal követünk el hibát, hogy becsukjuk a szemünket, és nem vagyunk hajlandóak észrevenni a közelgő veszélyt. Van, hogy azzal követünk el hibát, hogy mást mond a szánk, mint a szívünk. Van, hogy azzal követünk el hibát, hogy elindítjuk az eseményeket hógolyóként, és aztán megdöbbenünk, hogy lavina lett belőle (én így jártam, én ezt a hibát követtem el többször is).

    De ha tisztán látjuk a hibát, tévedést, bakit, akkor abból tudunk tanulni.
    Ne áldozatként nézd magad! Hanem hősként. A hősök ugyanis sokszor születnek úgy, hogy valami csapás éri őket – akár olyan csapás is, amiben még az ő kezük is bennevolt -, és aztán az által a csapás által megerősödve születnek újjá.
    Senki sem lesz hősnő, míg nem éri valamilyen baj…

    9 hónap ilyen események után nagyon rövid idő még. A kicsi még egyfolytában törődést igényel, majd ahogy cseperedik, úgy érzed egyre kevésbé intenzíven a fájdalmat, és úgy tudod egyre hidegebb fejjel szemlélni a dolgokat, és számotvetni magaddal és a dolgaiddal.

    Sírj is sokat, mert az tényleg segít. Aztán közben figyeld magadat, hogy mikor vagy már annyira erős, hogy végigvedd, te hol követted el a magad hibáit… Mert biztosan voltak ilyenek. Ne vádold magad, ne marcangold magad, te is csak olyan ember vagy, mint bárki más: követsz el hibákat. Vannak, akik keveset hibáznak, de annak súlyos következményei vannak. És vannak, akik rengeteget hibáznak, de azok piti dolgok… Lehet, hogy te az elsőbe tartozol. De mindenki hibázik, az tutibiztos.

    Sok erőt kívánok! És kitartást, mert még hosszú lesz ennek az átfutási ideje. Puszi! Rita

  27. Kedves Rita!
    Köszönöm szépen az őszinte véleményedet. Egy kicsit bővíteném a történetemet, hogy lásd miért vagyok nehéz lelki helyzetben. A történet kb. két éve kezdődött. Két gyermek születése után több évig probálkoztunk egy harmadik gyermekkel, sikertelenül, majd már le is mondtunk a harmadik gyermekről. Több éve működő vállalkozás, lassan kialakuló anyagi problémák, majd váratlanul megfogant kisbaba. Érzelmek vegyesek voltak a férjem részéről. Nem igazán értettem a dolgot, mert előtte annyira szerettünk volna egy harmadikat. Mikor rákérdeztem az abortusz lehetőségére, a válasz “azt azért mégsem szeretném”. Még azt is megbeszéltük, hogy egy év után vissza megyek dolgozni, majd Ő lesz a picivel itthon. Részemről nagy volt az öröm. Hetek múlva jöttek a problémák, kisebb füllentések az Ő részéről, amit nehezen tudtam tolerálni. Viták, veszekedések. Idén januárban voltam 8 hónapos terhes, amikor egy veszekedés alkalmával a fejemhez vágta, hogy megsértettem az önérzetét azzal, hogy egyedül döntöttem a gyerek felől, neki tervei voltak, utazás, szórakozás, stb. Most megint el kell hogy kötelezze magát legalább 10 évre. Meg hogy “úristen, negyven évesen már minek gyerek”.
    Hideg zuhanyként ért ez az egész! Aztán persze utána mindent egymás fejéhez vágtunk. Úgy hogy a válás volt számára az egyetlen lehetőség, hogy “élni” tudjon. A picur megszületett, majd a 14 éves fiammal elköltözött egy nőhöz. Azóta többször látogatja a kicsit, imádja, apuci szemefénye, stb. Mai napig is azt állítja, hogy, ha nem született volna meg a kicsi, akkor nem lett volna semmi probéma, boldogan élnénk négyesben, de ugyanakkor meg nagyon büszke a kislányra. Egyszerűen nem tudom megérteni a férjemet. Most akkor hogy is van ez? Itt vagyok egy kislánnyal, aki majd egyszer meg fogja kérdezni Tőlem, hogy “apa miért nincs velünk”. Akkor mit fogok neki mondani? Lelkileg törjem össze, hogy “szeret apád, de nem akart Téged”? A fiaim szinte mindent tudnak, tiltsam meg nekik, hogy el ne szólják magukat? Szóval lelkileg ezért vagyok összetörve, annyira sajnálom ezt a kislányt, hogy a szívem szakad meg. Hogy lehet ezt megbocsátani?

  28. Kedves Ildikó!
    Nagyon együtt érzek veled. Én is egyedül maradtam egy kislánnyal, de ez már több mint 25 éve történt. Az én helyzetem annyival extrémem volt, hogy AZÓTA SEM kaptam rá magyarázatot. Voltak veszekedések, de én nem ítéltem ezeket annyira súlyosnak. Azt hittem belehalok a bánatba. A lányom apja semmilyen formában nem érdeklődött, nem segített. Igaza van Ritának, hogy a 9 hónap kevés ekkora trauma feldolgozására. Igaz viszont az a mondás is, hogy az idő minden sebet begyógyít, de azért a sebhely megmarad, nem tűnik el nyomtalanul.
    Azóta magamban megbocsátottam volt férjemnek, bár továbbra is kíváncsi vagyok, miért történt ez az egész. Sajnos úgy tűnik, sohasem fogok választ kapni rá. A megbocsátására saját nyugalmunk, a továbblépés érdekében van szükségünk, nem a másik félnek a kedvéért kell erre törekedni.

  29. Szép napot Mindenkinek!

    Két szó kattog az agyamban:önismeret,önbecsülés.Azt gondolom,ha tiszátban vagyunk saját értékeinkkel/a kevésbé vonzókkal is/,ha annak tudatában élünk,hogy hibás döntéseket is hozhatunk/hozunk….ha megtudunk magunknak bocsátani,előre tudunk nézni jókedvvel…akkor mások fele is így fordulunk.S külömben is,garantálta valaki,hogy az életünk folyamán minden úgy történik,ahogy mi elképzeltük?Mert ha igen…ahhoz menjünk reklamálni!! Akkor mi is a sértődés,sértettség?

  30. Kedves Ildikó és Mindenki,

    Átérzem a fájdalmad, a dühöd és a tehetetlenség-érzésed, mert ha nem is ugyanígy, de kicsit hasonlóan jártam magam is. Annyi különbséggel, hogy én egy nagyon terhelt, folyamatosan pusztuló házasságból léptem ki – egy új fickó miatt. (A férjemet NEM csaltam meg, csak elköszöntem, amikor rájöttem, hogy szerelmes vagyok.) A pasassal viharos-szenvedélyes kapcsolatunk volt, de NEM szeretetkapcsolat – így hát vége is lett. 2,5 hónap távkapcsolat alatt 6-szor (!!!) szakított velem (MINDIG Ő!), hetedszerre akkor, amikor már VÁRANDÓS voltam a gyermekével.

    Újrakezdtem az életem.

    Egyedül vártam a kisfiam, egyedül szültem, egyedül nevelem – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy fedél alatt élünk az édesanyámmal, aki nagyon sokat segít. De azért ez mégsem ugyanaz, igaz…? Csonka család ez, vagy mi… Elég fájdalmas.

    A pasas (apuka) közben átgondolta kicsit az ügyet, és azóta elég sokat segít, de sajnos idióta húzásai vannak, amik elviselhetetlenné teszik a tartós jelenlétét. És természetesen kizárttá, hogy mi bármikor is úgy legyünk együtt, mint egy “normális” család…

    Hosszú mondandóm fő mondanivalója az, hogy FEL LEHET TÁPÁSZKODNI az elesésből, és szép lassan KI LEHET MÁSZNI A GÖDÖRBŐL.
    És ez CSAK a megbocsátással lehetséges! – ezen a mai napig dolgozom, mert nem könnyű… (főleg magamnak)
    A megbocsátás kizárólag a folyamatos IMÁDKOZÁSSAL sikerül.
    Mindig imádkozom a fickóért is, akkor is, amikor épp “gyűlölöm”. Hát, ez KERESZT, kedveseim. És MINDENKI kap keresztet! De abban biztos vagyok, hogy CSAK AKKORÁT, amit még épp el tud hordozni… Nincsenek véletlenek, csak helyzetek, feladatok, amelyeket meg kell oldanunk, hogy továbbléphessünk.

    Mindenkinek, aki nehéz helyzetben van valami miatt (ki nem??), SOK ERŐT és FELEMELŐ GYÓGYULÁST kívánok!

    Szeretettel,
    Ada

    Ui: elnézést kérek, hogy ilyen hosszan terheltem a listát…

  31. Sziasztok!

    Néhány éve még éretlenül álltam volna e cikk olvasása előtt, s a legnagyobb biztonsággal állítottam volna, hogy ismerem magam. Ma már tudom, hogy mekkora tévedésben éltem le életem mintegy 38 évét. Már kezdett szétesni a házasságom, s egy gyerekkori traumatikus élményem került felszínre, így kezdtem foglalkozni önismerettel. Azóta is, és jelenleg is 12 lépéses programban (www.aca.hu) igyekszem megismeri önmagam és fejleszteni a személyiségemet. Ma már elmondhatom, hogy megbocsátottam az édesanyámnak, s nem hátrafelé tekintek, hanem előre. De tudva, hogy milyen sebeket kaptam, s ezek hogyan befolyásolták az életemet, tudatosan figyelek, hogy én mit adok át a gyermekeimnek, s nagyon jó ez a cikk, hogy felhívja a figyelmet erre, s hogy a változást elsősorban magunkon kell kezdeni!! Mert mindennek a kulcsa a kezünkben van!!!

Comments are closed.