Mit hozhat az újjászületés?

Előző írásomban igyekeztem felhívni a figyelmet arra, miért nem mindegy, hogyan zajlik saját születésünk illetve gyermekeink megszületésének folyamata. Most pedig, ahogy ígértem, egy személyes példán keresztül igyekszem rávilágítani, hogyan működik a Rebirthing, vagy újjászületés-légzés, milyen változás érhető el életünkben születési élményünk kitisztításával, újrafogalmazásával.

Nem tudom, te mit gondolsz a világról és a sorsodról, de nekem meggyőződésem, hogy a külvilág – valamennyi szereplőjével, eseményével, díszletével együtt – csak tükröződés. Mi magunk írjuk életünk történetét, a forgatókönyvet. Az „élet” pedig tükrözi nekünk találkozások, kapcsolatok, történések segítségével, mit gondolunk önmagunkról, a világról, a többi emberről. Vagyis az jelenik meg színpadon, amit önmagunkról, lehetőségeinkről és korlátainkról gondolunk. Az élet sosem hazudtolja meg elképzeléseinket, de hozza mindazt, amit az életünkbe – tudati szinten – beengedünk.

Miért kell ez a tükör, amelybe sokszor kifejezetten fájdalmas belepillantani?

Azért, hogy magunkra ismerjünk. Felismerjük teremtőerőnk és (legtöbbször öntudatlan) teremtésünk folyamatát, annak érdekében, hogy egyre jobb forgatókönyveket írhassunk önmagunk és szeretteink számára. Sokszor nehéz meglátni a kapcsolatot egy gondolatcsíra és egy, az élet színpadán testet öltő esemény között, mivel az anyagi világban való teremtés időigényes. Vágyak, ötletek, szándékok kelnek életre bennünk, amelyek közül sokat elvetünk, mondván, „nem érdemeljük meg”, vagy „úgysem sikerülne”. Más elképzeléseket érzelmi töltettel, szenvedélyünkkel táplálunk, dédelgetünk, mert hisszük, hogy meg kell tennünk, nekünk való, méltók vagyunk rá. Mivel a sokféle irányú, töltetű szándék gyakran ütközik egymással a gondolati térben, a megvalósulás esetleges lesz. Amikor végül egy új történés kopogtat tudatunk ajtaján, fel sem merül bennünk, hogy annak idején élt bennünk egy szándék vagy kívánság, amely az esemény képében csak testet öltött.

A vivation- és holotrop légzés technikák módosult tudatállapotot eredményeznek és ezen keresztül dolgoznak és hatnak. A módosult tudatállapot, vagy transzállapot szimplán megváltozott tudatállapotot jelent, amit ezek a légzéstechnikák folyamatos, változó intenzitású légzéssel érnek el. A folyamatos légzés, amikor a ki- és belégzés között nincsen szünet, összekapcsolja a tudat – és a tudatalatti különböző rétegeit. (Ezért van az, hogy olyan történések is előhívhatóak, amelyekre nem emlékszünk, amelyek nincsenek a „nappali” tudatunkban.).

Figyelmünket mindvégig a testünkre irányítjuk: annak energetikai állapotát vizsgáljuk, tudatosítjuk. A transzállapot tehát semmiképp sem „elszállást” jelent, sokkal inkább a testtudatosság 100%-os visszanyerését. Semmi gond az elszállással, meneküléssel, de az semmit nem fog megváltoztatni az életünkben. Az oly sokszor leértékelt, megvetett test ugyanis, biológiai funkcióival együtt az „ész feletti” (vagy éppen „ész alatti”: kollektív, ösztönös) tudás beáramlásának eszköze.

Kis felvezetés után létrejön a transz, az éber, de teljesen elengedett, módosult tudatállapot, vagyis az a munka-zóna, ahol dolgozhatunk és változásokat érhetünk el. A sajátos légzés hatására előbb-utóbb változást érzékelünk a testünkben, pl. feszültséget kezdünk érezni valamelyik testrészünkben. Ezzel a feszültséggel kezdünk dolgozni – testünk energetikai állapotát tovább figyelve. Megnézzük, testünk melyik oldalán, melyik részén jelentkezik. Vajon mit jelenthet? Kivel kapcsolatos: édesanyánkkal, édesapánkkal kapcsolatban keletkezett? Igyekszünk megkeresni a gyökeret. Visszafelé haladunk az időben a tudati térben, amíg el nem jutunk addig a pontig, ahol a feszültségben megnyilvánuló problémánk keletkezett. Amikor elérjük ezt a pontot és felismerjük, mi történt és miért, és az milyen következményekkel járt az életünkre nézve, az maga az áttörés, a katarzis, a megkönnyebbülés, a megtisztulás: a biztos tudat, hogy ami volt, elmúlt, és ezzel a rálátással most már minden másképp lesz! Szakmai kifejezéssel szólva, integráltuk a problémát:-) Mi ennek a jele? A testünkben érzékelt energia színe, formája, minősége megváltozik: a feszültség örömben oldódik fel!

Most pedig lássuk egy személyes példán keresztül, milyen analógián keresztül jelentkezhet születésünk mintája életünkben!

Az én alapmintám egyszerű: bár határozottan nőneműnek mondhatom magam, apám első gyermekének fiút várt. Anyám hozzáállása szerencsére elfogadóbb, illetve megengedőbb volt: nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy lány is lehet az első baba. De apám nem ismert tréfát:-). Amikor édesanyám –úton a szülészet felé- feltette a tétova kérdést: mi lesz, ha mégis lány lesz? Mi legyen a neve? Apám ezt vágta rá: Rudolf!

A születésem nagyjából problémamentesen zajlott, de csak akkor derült ki, hogy nem az vagyok, akit várnak (Rudolf…:-), hanem valaki más (…), amikor elhagytam a szülőcsatornát (lásd 4. születési mátrix az előző írásomban). Ezt hallani, neked talán nem egy nagy dráma, de az én életemre erősen rányomta a bélyegét. Kezdettől fogva „zsigeri szinten” rettegtem tőle, hogy ha kiderül, hogy nem az vagyok, akinek lennem kéne, nem hagynak életben. (Megjegyzem évszázadokon át, számos kultúrkörben pusztították a családfenntartás szempontjából haszontalan leánygyermekeket, úgyhogy ennek a félelemnek az eredete túlmutathat személyes történetemen, illetve a szüleimen. A terápia során kollektív, generációs élmények is felbukkanhatnak.) A későbbi szocializációnak köszönhetően a rettegés erős alkalmatlanság érzéssé és a visszautasítástól való félelemmé szelídült. Apám nagyjából fiús értékrend szerint nevelt: „Jól van, fiam”…az élet küzdelem…” -ilyesféle bókokat kaptam tőle, mikor már két egyetemre jártam egyszerre, bizonyításképpen.

A születési mintára aztán újabb tapasztalatok, élmények rakódtak.

Gondolom, nem lep meg, ha elmesélem, hogy középiskolás koromban már én mondogattam magamnak, hogy „szép nem lehetsz, okosnak kell lenned”. Ha mindkét szülőm fiúnak vár, akár a nemi hovatartozásommal, vagy identitásommal is gond lehetett volna, de hogy „csak” az apám nem tekintett nőnek, így a párkapcsolataim nem működtek hosszú ideig. Féltem bárkit közel engedni, nehogy rájöjjön, hogy „nem az vagyok, akit vár”.

A 4. születési mátrix problematikája életem más területén is előkerült. Tipikusan ilyen volt a munkahely, ahol a férfi főnökökön/autoritásokon keresztül újra apámmal szembesültem. Nem általános minta, törvényszerűség, hogy ha egy lánygyermeket fiúnak várnak, gondjai lehetnek a munkahelyi előmenetellel, de az én apám mindig is vezető beosztású volt, így a vele kapcsolatos gondjaimat rávetítettem a férfi feletteseimre is.

Sokáig nem értettem, hogy a lendületes kezdetet miért nem követi előrejutás, „kicsúcsosodás”, miért nincs igazi sikerem, miért szorulok háttérbe. Amikor egy évvel ezelőtt kisebb elszámolási vitába keveredtem a munkahelyemmel, amely pár százezer forintot nem akart kifizetni, már résen voltam:-) Elhatároztam, hogy – „analógiásan” gondolkodva – igyekszem kifejezésre juttatni apámmal kapcsolatban az érzéseimet, elnyomott haragomat (nem a születésem, hanem önálló életem határainak aktuális átlépése miatt). Szinte elég volt csak gondolatban megtenni, a munkaügyi vita 5 percen belül megoldódott a javamra (persze egyidejűleg a cégnek is kifejeztem azért az érzéseimet:-)).

Remélem, az utóbbi példát nem értitek félre. Nem arról van szó, hogy „külső síkon” harcolok valakivel (apámmal, munkáltatóval), hanem inkább arról, hogy „belső síkon” dolgozok saját élményeimen, hiedelmeimen egy probléma gyökér-élményét kutatva. A légzésmunka során a negatív érzések elfogadásba, megértésbe, öröm-és szeretet érzésébe simulnak.

Mindannyian megteszünk minden tőlünk telhetőt, amikor a gyermekeinket neveljük. Mégis sokszor félresiklik a szándék. Némelyikünktől több, másikunktól kevesebb telik. Hisz nem meríthetünk másból, csak abból, amiből gyerekkorunkban nekünk mertek. Ez áll a szüleinkre/nagyszüleinkre is.

A légzésmunka csúcsán, a megértés pillanataiban húsbavágó tapasztalatként érzékeljük szüleink hajdani helyzetét és mozgatórugóit is. A példámnál maradva, érzékelhetővé válik, mitől lett édesapám olyan, amilyen. Miért gondolja, hogy a világ veszélyes és az élet a puszta túlélésért folytatott harc. Apám a II. Világháború utolsó napjaiban született egy dunántúli kis faluban. Az ő édesapja valahol a fronton harcolt. Édesanyja az oroszok elől az ország keleti feléről nyugatra menekült a hadtáppal együtt. Volt, hogy ólba bujtatták a katonák elől. Első gyermekének megszületésénél egy sosem-látott rút öregasszony segítette. Apám sokat nélkülözött az első hónapokban, nem jutott elég táplálékhoz. Belül talán sosem nőtt fel. Örökké folyó Kánaánra, anyai testközelségre vágyó gyermek maradt.

De minden úgy jó, ahogy van. Mindannyiunk tanulni valókkal érkezünk. Megszületésünk körülményei, a családi felállás csak ezt tükrözi. Egyik, vagy másik mátrixban elakadásai mindenkinek vannak. Ezen a szinten nem is számít, hogyan születünk le: akadályok, adottságok, lehetőségek és korlátok mindenképp lesznek az életünkben.

Az élet értékes: ajándék, amit a szüleinknek köszönhetünk. Nélkülük nem lehetnénk életben, nem lehetne testünk, nem tapasztalhatnánk, nem adhatnánk tovább az életet gyermekeinknek. Ezért tisztelet illeti őket. Ezért hálával tartozunk nekik, emberi gyarlóságaikra és emberi gyarlóságainkra tekintet nélkül. Ha ezt belátjuk, ha eddig a pontig eljutunk, őseink támogatását magunk mögött tudhatjuk. Nem leszünk többé gyökértelenek.

Minél inkább „átlélegezzük” a negatív érzéseket, korlátozó élményeket, annál könnyebben felismerjük hétköznapi tudatállapotban is, a díszletek mögött munkáló szeretetet: az életet.

Te meddig jutottál el? Megtalálod (önmagadban) az ismétlődő problémák gyökerét?