Úgy döntöttem, vállalkozásomban felnőttekkel foglalkozom. Azonban ahogy telik az idő, és gyűjtöm a tapasztalatokat, látom, hogy az emberek már jóval korábban, nagyjából az érettségi táján rossz úton indulnak el az életpályájukon. Gyakorlatilag információk hiányában, egy-két benyomás alapján választanak maguknak iskolát és foglalkozást, majd csodálkoznak, hogy eredménytelen, örömtelen, alulfizetett a munkájuk, esetleg lélekölő, stresszes, perspektíva nélküli.

Joó Zsuzsa cikke

Amikor megpróbálom megismerni az ügyfeleimet, mindig kíváncsi vagyok, hogy milyen a döntéshozatali képességük. Azt látom, hogy legtöbbjüknek katasztrofális!

Hogy juthatunk idáig? Pontosabban honnan és mikor tanulhatja meg az ember, hogy kell döntéseket hozni?

Azt hiszem, mint mindent, ezt is kisgyermekkorban.

Óriási felelősség van a szülők vállán, mert ha nem figyelnek oda erre a tényre, eleve belekódolják a gyerekükbe a munkahelyi kudarcok sorozatát.

Másképp neveljük a lányainkat és a fiainkat. Más színű a ruha, a babakocsi, más az ajándék…

De a jövőre való felkészítés nem lehet eltérő a két nem között.

A gyakorlat az, hogy a fiúk rengeteg dolgot el tudnak már kiskorukban dönteni. Hogy miért? Mert a szülők hagyják, sőt, bíztatják is őket, és büszkék rájuk. Ezzel szemben a lányokat óvják, féltik – és inkább megmondják nekik, mit csináljanak. Milyen iskolát válasszanak, milyen szakmát tanuljanak stb.

Pedig fontosabb lenne, hogy a gyermek személyiségét erősítsék meg. Egy tekintélyelvű apa vagy anya, aki kijelöli, vagy megmondja lányának, mi legyen, milyen iskolát válasszon, végzetes módon kettős üzenetet közvetít: egyrészt az közli, hogy nem bízik lánya saját belső, ösztönző erejében. Másrészt azt sugallja, hogy ezt az iskolát vagy vizsgát nem is magának, hanem a szülőnek teszi le, mert ő döntötte el, hogy ez neki jó. A szülő ezzel elmulasztja, hogy lányában fontos tulajdonságokat ébresszen: ítélő erőt, önállóságot, saját késztetést, a döntéshozatali képesség kialakulását.  Ha a lányodnak vagy a lányunokádnak valóban segíteni akarsz, akkor az önmaga tehetségébe vetett hitét erősítsd meg benne, az önálló viselkedést a mindennapokban és a tisztánlátást az előtte álló lehetőségek terén, és hagyd dönteni, még ha tudod is, hogy nagy valószínűséggel szarvashibát követ el.

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot


megszorítások
nélkül, ésszerűen?


Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és


spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!


https://www.hosnok.hu/20ezer/

Nem mindegy, hogy kisgyermekkori alapélményem-e a kompetencia-érzés: azaz tudom, honnan és merre vezet az utam, képes vagyok ellenőrizni saját lépéseimet és az eseményeket, ezért az ismeretlen nem nehezedik mázsás súllyal rám.

Biztosan nem véletlen, hogy amerikai statisztikák szerint a női cégvezetők elsöprő többsége az első gyerek volt a családban. Vele nem értek rá foglalkozni, mert a kisebbekkel kellett, sőt gyakran a nővéreknek kellett a kisebb testvéreik ügyében is eljárni, döntéseket hozni. Így viszont olyan kompetenciára tettek szert – véletlenül, amit később a munkájuk során kamatoztathattak.

Joó Zsuzsa

www.karriertanacsado.hu

17 thoughts on “Lóci óriás lesz. És a lányod?”

  1. Ezt még sosem hallottam így: kompetencia-érzés 🙂 De nagyon találó!
    Engem a lányom mindig ledöbbentett, hogy mennyire kompetens 🙂 Én sokkal bizonytalanabb, visszahúzódóbb, gyámoltalanabb voltam mondjuk 6-7 évesen (nem mertem köszönni az embereknek, mert mit fognak rólam gondolni, ha azt mondom, hogy “csókolom”, de ők meg azt várják, hogy “jónapot”, meg efféle butaságok).
    De aztán megtanultam a gyerekemet, hogy ő ilyen, és bízhatok benne, mert ő bízik magában. Nagyon fura felismerés volt, óriási félelmek omlottak össze bennem, úgyhogy sokat köszönhetek a lányomnak 🙂

  2. Kedves Zsuzsa!
    Nagyon jó ez a cikk, szerintem is fontos, hogy hagyjuk dönteni a lányainkat (nekem 2 van), bár azt gondolom, hogy ez csak az érem egyik oldala. Pont a pályaválasztásnál maradva, az én szüleim engedtek dönteni, magam választani. Sikerült is. Mármint teljességgel melléfognom, amit csak hosszú, hosszú idő múlva sikerült csak kijavítanom.
    A gond azzal volt, hogy nem voltam döntési helyzetben, nem tudtam mit választok, nem ismertem a lehetőségeimet. Nekem úgy kerek az egész, ha előbb döntési helyzetbe hozom, majd hagyom hogy döntsön.

  3. Szíven ütöttek ezek a sorok… Gyerekkoromban kertész akartam lenni. Nagypapám az volt, édesapám örökölte a tudását, tehetségét, szeretetét a növények iránt, ezért vonzott engem is ez a pálya. Csakhogy anyu eldöntötte helyettem, hogy márpedig én eladó leszek, mert a kertészkedésből nem lehet megélni. Én meg szófogadó jó kislány voltam és nem lázadtam. Akkor még…
    Most van egy 14 hónapos kisfiam. Már most látom, hogy szakács lesz, mert folyton az unokanővére babakonyhájával játszik, meg az én “felnőtt” edényeimmel. 🙂 Vagy villanyszerelő. Vagy ékszerész. Vagy lakberendező. Esetleg kormányszóvivő. :)))
    Egy azonban biztos: ha rajtam múlik, akkor boldog, kiegyensúlyozott felnőtt!

  4. Nekem is nagyon tetszik ez a cikk. Köszönöm! Frappáns az a megközelítés is, hogy döntési helyzetbe hozzuk a gyereket, és hagyjuk, hogy döntsön.
    Azért a gyereknek is van valamennyi felelőssége, sőt nem is kevés, hogy ha félresiklott az élete, akkor irányt változtasson, miután kiszabadult a szülői házból. Hogy lerázza a tekintélyelvű szülei által rákényszerített választást. Bár ez nagyon-nagyon nehéz szokott lenni, mert a szülők elismerése vagy lekicsinylése alapvető az önbizalmunk definiálásában. Energetikailag is össze vagyunk velük kapcsolódva. Ha a szüleink nem képesek elfogadni az igazi arcunkat, akár azzal a hatalmas áldozattal is járhat nekünk, hogy megromlik a viszonyunk a szüleinkkel. Cserébe viszont javul a kapcsolatunk önmagunkkal. Ki-ki eldöntheti, hogy mi éri meg jobban.
    Én is első gyerek voltam, de talán nem ezen múlott, hogy nagyjából azért használható pályát választottam magamnak, hanem azon, hogy hajlandó voltam érte akár konfliktusokat és leminősítéseket is felvállalni. Azaz a pimasz önfejűségem. 🙂
    Nálunk is van a családban olyan, aki például óvónő akart lenni, és könyvelői iskolába küldték. Azóta ugyan egy kisegítő iskolában könyvelő, tehát gyerekek közelében dolgozik, mégis eléggé elkeseredetten él, és arra már nincs energiája, hogy bepótolja, amit szeretett volna, hogy mondjuk elmenjen egy babysitter képzőbe. A gyerekeivel sem bánik valami szépen szerintem, pedig rajtuk kiélhetné az anyáskodó hajlamait… Remélem egyszer felébred és elkezdi fontosnak tartani az álmait!

  5. Igen, nagyon jó a cikk. Én is sok ilyen férfit-nőt ismerek, akik nem birtokolják saját sorsukat. Mert bizony a férfiak között is van, aki hagyja sodortatni magát, képtelen kiállni az igazáért, elvárja, hogy mások oldják meg problémáikat. Bizony, emberekről és nem lányokról és fiúkról szól ez a történet.
    Az én lányaim okosak, szépek, önállóak. céltudatosak, és a probléma sok esetben pont ebből adódnak. A párjuk nem tudja-nem akarja elfogadni, hogy bizony képesek a döntéseiket meghozni, és nem várják el, a férfiaktól az egyetlen és megdönthetetlenül igaznek kikiáltott “ítéletek” meghozatalát. Ezeknek a fiúknak, fiatal férfiaknak viszont meg kellene tanítani, hogy ma már nem szolgálatkész háziasszony a lányok többsége, hanem bizony TÁRS szeretne lenni, egyenrangú jogokkal és lehetőségekkel.
    Bizony, az emberi kapcsolatokat kell megtanulni, az elfogadást és toleranciát: lány a fiú iránt, fiú a lány iránt. És akkor mindenki szabadon dönthet, vállalhatja álmait.

  6. Nem értek egyet a cikkel több ponton sem. Szerintem nem a lámyainkat-fiainkat neveljük (vagy az előző generációk nevelték) másként és bánunk velük másként.
    Vannak autokrata szülők, akik nem hagyják dönteni a gyereküket és vannak elfogadó szülők, akik örülnek a gyereküknek, akármilyen, és akármit választ. Kár ezt félresiklatni egy ál-feminista kijelentéssel. 40-50 éve még, nem kétlem, igaz lehetett.
    Sokkal inkább az iskolarendszerünkben látom a hibát. Már idejekorán letörik bennünk az érdeklődést, a kérdezni tudást.
    Belegondoltatok, hogy elvégezzük az iskoláinkat úgy, hogy mindig csak egyedként kell nyomulni, de SOHA nincs olyan feladat, amiben mondjuk egymásnak kellene SEGÍTENI?!

  7. Kedves Joó Zsuzsanna,Vidi Rita, Titi, Márti, Irén, Marci Anyu, s Mindannyian!
    Azt hiszem életem fordulópontot vett egy ideje, mert egyre inkább azt érzékelem magamon, azon témák állnak legszorosabban hozzám, s nyerik el tetszésem, hol ilyen Tündéri Anyukák okfejtésiből tanulhatok, ill. visszaigazolnak.
    Imádom a komoly témák boncolgatását, s azt hiszem fenti sorok is azt bizonyítják, elég fejtörést okoz alkalmanként Családunkban a kicsi, s a nagy gyermek, kinek sorsa cseppet sem elhanyagolható.
    Mélyen egyetértek Mindnyájatok levelében fogalmazottakkal, magam sem tudtam volna kiválóbban megfogalmazni e téma lényegét.
    Ám: ma az RTL Klub Reggeli Műsorában Geszti Péter szavai is megegyeztek fent leírtakkal, miszerint arra törekszik:” Gyermeke boldog legyen!! A foglalkozása kevésbé fontos! ”
    Bár Ő még 8 hónapos picijéről fogalmazta ezt meg, s az idő múlásával lettem jó magam is “tervcentrikusabb” , talán komolyan gondolja majd 10 év múlva is !!???!
    Amiatt említettem meg e véletlenül egybecsengő véleményt, mert azon morfondíroztam magamban Őt hallva is: ezt mondani sokkal könnyebb, mint megvalósítani.
    Hisz mindnyájunk törekszik a boldogságra, épp tudatossággal próbálunk mindent elkövetni azért, hogy az Élet különböző területein minél kevesebb hibát kövessünk el. De, hogy egy határozott akarattal, s tőlünk különböző személyiséggel rendelkező fiúnk, lányunk majd pontosan mitől lesz boldog, talán onnan indul el, hogy megismerjük és elfogadni tudjuk valódi énjét, s olyan irányba terelgessük, ami felnőtt értékrendünkben nagy valószínűséggel helyesen állja meg a helyét.
    Ha visszahúzódó, határozatlan,: irányítgassuk Őt szolídan, s fordítva.
    Utolsó mondatként a szeretett idézetem, mely ide épp klappol:
    “Az élvezet is jó dolog,
    A munka is jó dolog,
    A munka akkor jó,
    ha egyben élvezet is ! ”
    Kívánom, legyen részetek élvezetben munkáitok során, s Lányaitok, Fiaitok, Családotok körében!

  8. Koszonom a cikket 🙂

    Magamra ismertem a kislany szemelyeben 🙂 En nagyon szeretem es tisztelem a szuleimet, de sajnos engem sem tanitottak meg donteni. Soha nem kellett dontest hoznom semmiben sem. Igy ma itt allok 28 evesen, tovabbra sem vagyok jo donteshozo a sajateletemben, minden helyzetben hatterbe helyezem magam. Ma annyibol jobb mint pl 5 eve, hogy tudom, hogy mit kell megtanulnom, es igyekszem. Csak hat neha nehez 🙂

    Szep estet Mindenkinek.

  9. A szüleim egyszerűen eldöntötték, hogy külkereskedelmet kell tanulnom, mert az olyan jó szakma, ha vezetői pozícióba kerülök, majd sokat utazhatok. Engem meg a divat érdekelt, a szép ruhák. Elvégeztem a külkert, majd az első adandó alkalommal beiratkoztam egy ruhaipari suliba, még a tv-ben is szerepeltem, mint egy új szakmát tanuló felnőtt. És mi a helyzet most? A külkerben egy percet sem dolgoztam, a ruhaipart azon a szinten, ahol én dolgoztam, tönkre tette a kínai gagyi. Lehet, hogy a szülő nem hoz jó döntést, bár jó szándék vezeti, eredményes életet szeretne a gyerekének, és lehet, hogy a kis felnőtt sem hoz jó döntést, mert még tapasztalatlan, bár a kínai ruha térhódítását nem lehetett előre látni. Van két lányom, nehéz lesz nem döntenem helyettük, ha azt látom, hogy fejjel mennek a falnak.

  10. Az én lányom 2 és fél évesen kijelentette: “Anya, én főnök leszek” és közben tologatta a szőnyegen a brümbrüm kisautót. 🙂
    Mondtam, oké, minden megvan Benned hozzá.

    Közben eszembe jutott az én álmom, amit elnyomtak gyerekkoromban, és csak kerülő úton, nagyon sokára tudtam elérni, benne gyakorlatot és elismerést szerezni. Addigra viszont már más utak izgatták a fantáziámat és most azzal foglalkozom.
    De nem bántam meg, hogy elvégeztem azt a képzést, felnőtt fejjel 🙂

    Mindenkit biztatok a tanulásra, ismeretszerzésre, ha valamilyen vágya lett volna gyermekként, amit aztán a szülei elnyomtak benne. Nem fogja megbánni akkor sem, ha egy percet sem dolgozik a szakmában, csak a maga örömére szerez ismereteket.

  11. Sziasztok!
    Úgy örülök, hogy ennyien írtatok e témáról! Lehetőséget adtatok nekem ahhoz, hogy e téma kapcsán megkérhessem Ritát, legyenek kedvesek foglalkozni mélyrehatóbban azzal: elég-e ha csak magunk örömére a sokadik tanfolyamot, tréninget,kurzust,sulit végezzük el, s e közben mégis munkanélküliséggel küzdünk.
    Egészen egyszerű gondolkodásmódom alapján egy ideig vallottam a nézetet, ha Valaki dolgozni akar, talál munkát. S azt is, ha fizetési kötelezettségek terhelik, nem fog feltétlen ahhoz a végzettséghez ragaszkodni, s elvégez szinte bármilyen munkát.
    (Ma már tudom, hiába vállalna, ha sok-sok felvételi szempontból nem épp Ő a munkáltató által előre elképzelt alany eredeti “példánya”.)

    Bár,valóban minden munka fajtának meg lehet találni a szépségét, s ha szükséges, nem merülhet fel bennünk a kérdés, kedveljük-e.
    Engem inkább az a kérdés izgat:
    meddig vállaljuk fel újabb, s újabb témákban, a hozzánk közel érzett, s a világban hasznosnak ítélt iskolák “kijárását” ??? – remélve, könnyebb lehet általuk az elhelyezkedés, ill. másik, kedvezőbb munkafeltételeket biztosító munkahely megpályázása, elnyerése.
    Mert Joó Zsuzsanna által boncolgattuk -bocs!- gyermekkorban a helyes pályaválasztás útját-módját, de, ha engeditek, kicsit továbblépve megkérlek Benneteket, erősítsetek meg benne : a végtelenségig, folyamatosan, 50 évesen is – bár izgalmas élményeket nyújt és nyilván hasznos több szempontból a tanulás,de – munkahelyváltáshoz,teremtéshez az e megoldás, hogy újra meg újra bővítjük palettánkat , azaz végzettségeink körét??
    Univerzális emberként szimpatikusak lehetünk munkáltató szemében, de gyakorlat is kell mindhez,s akkor az is megvan?? S mit kezdjek a mondással? “Ki mindenhez ért, az semmihez igazán !? ”
    Ha számotokra is jelentett ez már fejtörést, írjatok véleményt nekem minderről, légyszives.
    Mert, tudjátok, ez nagyon komoly kérdés és döntés sokunk életében még felnőtt fejjel is, nemcsak gyermek korban.
    Ha annyit írhatok magamról: 14-42 éves koromig igazi felújulást és reményeket hozott a jövő tervezésre számomra a közgazdasági, számítástechnikai, családgondozói, kereskedelmi, bróker, virágkötészet, kereskedelem,ingatlanpiaci és munkavédelem tanulása,(s jövő héttől az angolt tervezem). Gondolhatjátok, nekem semmi sem volt jó?!
    Költözés után kis faluban, majd Gyes után, újra meg újra ötletekkel, befektetéssel próbáltunk úrrá lenni a munkahelypiac “korlátain” úgy, hogy a személyiségemhez közel álló témában vállaltam a tanulást, vállalkozás kezdését, s ma már megfordul fejemben, bármily kellemes új padtársakkal beülni, s csengőszóra nosztalgiázni,- nem elég lenne már a váltásokból?
    Kitartó próbáltam mindeddig lenni, s nem hamar kiszállni bármiből, ám megszűnt mhely, deficites vállalkozás, Gyesről visszajött kolléga újabb fejtörést okozott az évek során , mi legyen a folytatás?!
    Igyekeztem nyitott lenni.
    Oltári szerencsém volt abban, még mindig a szívemhez közel álló tevékenységi formának képzését vállaltam fel, de ma már csak reménykedem: ha mindent elkövetek nap mint nap tanácsadói cégünk érdekében, nem lesz szükség újabb váltásra.
    Teli vannak pályázókkal a leírt szakmákban Csinos Fiatal Hölgyek személyében a várakozó termek 1-1 állásinterjú alkalmakor, ez megerősít abban, már nem olyan szívesen , s nem akkora bizakodással indulok újabb ötlet megtalálása és kivitelezése ügyében.
    Kérlek, előlegezzetek meg nekem annyi bizalmat, nem a munka kerülése miatt tűnik hányattatottnak e sors.
    Egyszerűen hibát követtem volna el, mikor újra meg újra alkalmazkodni próbáltam 1 szitu kapcsán? A régi, meglévő végzettséghez kellett volna ragaszkodni, mégha elégtelennek tűnt is az ?
    “Jó pap is holtig tanul” vagy “Járt utat a járatlanért el ne hagyj”?
    Tudj továbblépni, váltani! vagy “Ne csapongj ide-oda, nem vesznek komolyan!”
    Bocsánat a hosszas fejtegetésemért, köszönöm megértéstek, s türelmeteket!
    Számomra fontos válaszotok.
    Ritát újra arra invitálom, ha érdeklődést talál e témában, legyen szíves erről bővebben írni.
    Nem vagyok pesszimista, s örök jó “macska nőként” 9 életemet élem, s újra meg újra talpra állok, ha elbuktam, de nem tudom, így kell-e továbbra is, vagy ????
    Igazi kellemes Őszi Napsütést Kívánok !

  12. Sziasztok!
    Valóban lehet eltérés a fiúk és a lányok nevelés között, de egyetértek “andreajankával” abban, hogy sok múlik a szülő nevelési stílusán is, illetve azon, hogy a szülő mennyire fogadja el a gyerek egyéniségét, temperamentumát.
    Hiába lenne belsőleg határozott és talpraesett a gyerek, ha a szülőt íritálja ez, és nem a döntőképességet látja benne, hanem az ellentmondást, a szülői tekintély megkérdőjelezését.Autokratikusságától függően – tudatosan vagy tudattalanul – kisebb vagy nagyobb mértékben nyesegeti a gyermek szárnyait. Ha a gyerek elég sokszor hallja “Ne! Ne csináld (ezt vagy azt)! Ehhez még kicsi vagy! Nem értesz te ehhez!”, akkor előbb – utóbb felhagy a döntéshozással.
    Sokat segít önmagunk és döntésképességünk, és döntésképtelenségünk okának megismerésében, ha végiggondoljuk, milyen üzeneteket, engedélyeket és tiltásokat kaptunk kiskorunkban. Persze, ettől nem leszünkrögtön határozott és a legjobb döntéshozók, de tudjuk, hol a hiba a “programban” és el lehet indulni, kijavítani, felülírni azt.

  13. Sziasztok!
    Nekem is nagyon tetszett a cikk! Igazából még nem is gondoltam, hogy én is emiatt lettem ilyen kis elveszett.
    Bár első gyerek, első unoka voltam (vagyok), mégsem hagytak dönteni. Én valami rajzos, képzőművészeti szerűségbe szerettem volna menni, de nem engedték, abból nem lehet megélni! Jó matekos is voltam, így eldöntötték: nyolcadik után menjek közgébe. Fogalmam nem volt, mi is az. Utána meg más miatt nem tanultam tovább.
    Na és hol kötöttem ki? Kötök, horgolok, ötletelek, alkotok. És roppant sajnálom, hogy nem tanultam rajzolni, mert így nem tudom a hirtelen ötleteimet papírra vetni.
    Nekem fiam is lányom is van, remélem, nem leszek ilyen irányító típusú anyuka!

  14. Kedves Zsutta!

    Szomorú, de a mai munkaerőpiacnak nincs szüksége “reneszánsz emberekre”, azaz olyanokra, akik sok mindenben mélyen járatosak.
    Sőt, az automatizálásnak köszönhetően — amely nem csak gépeket jelenthet, de rendszereket, folyamatokat, szoftvereket is — egyre kevésbé van szükség tanult, gondolkodni és dönteni akaró és tudó munkavállalókra. Ez talán elgondolkodtat mindenkit, érdemes-e ennyit tanulni? Persze nem csak ezért tanulunk, hanem az ismeretek elsajátításának intellektuális öröméért, az új megismeréséért, a készségfejlesztésért, az önismeret elmélyítéséért stb.
    Innen a távolból nem tudom eldönteni, hogy érdemes volt-e ennyit tanulnod. Elméletben a válaszom: nem. És ezt, már megbocsáss, a munkanélküliséged igazolja. Hogy mi a megoldás, ahhoz jobban meg kellene, hogy ismerjelek.
    Üdvözlettel: Joó Zsuzsa

  15. Kedves Mindnyájatok!

    Engedjétek meg, hogy először Joó Zsuzsannának köszönjem meg hozzám idézett levelét.
    S hogy vettem a bátorságot, s e cikk kapcsán magam pályaválasztási tortúráját megírtam, megírhattam, ezért hálás vagyok!!!

    Bocsánat, hogy elkanyarodtam önző módon picit a témától, de azon tanakodtam magamban, ha a saját lányom azt látja, mit össze bénázom évek alatt a világban tanulások és munka terén, azzal nem leszek jó példa előtte.
    Persze, ez csak egy momentum, ami fontos ebben.
    Mint Zsuzsanna is írta, s mélyen egyetértek ezzel, “magunknak tanulunk”, az sosem lehet baj!sőt!

    Igen, a bibi akkor van, mikor elvileg nem kellene szégyellnem amiatt magam, hogy sorsom Családommal így alakult – férjem miatt nem költözhetünk városba, /persze, Ő ott dolgozik, diplomái ezt lehetővé tették/ s gyermekem ott tanul, mert a 6 osztályos iskola megalapozhatja ott jövőjét,s imádja a város adta plusszokat-
    Nincs szó sebem nyalogatásáról – bocs a kifejezésért-, s nem mártírnak tartom magam, de házasságunk előtt én kértem, ne maradjunk falun,aztán mégis én lettem “rabja”.
    Nem itt alapoztam meg kapcsolataim – ebben hibáztam !?- , mert törekedtem a közeli városunkba bekerülésre, mely aztán a férjem megvalósíthatónak tűnő vállalkozási ötletei és kutyatenyészet kialakítása miatt mégis ide “kötött”.
    Nem vagyok áldozat – a madárcsicsergés gyönyörű, s futkározó kutyáink az udvaron itt megvalósítható lett falun nekünk- de fáj, ha mindazt fel kell vállaljam, ami az elmúlt évek alatt így történtek velem, s jó magam mondhatni alkalmazkodásból, a Család érdekeit nézve, s reménykedve a helyes út megtalálásában fogadtam el.
    Határozott elképzeléseink vannak,-nekünk Nőknek- olvasom soraitokat, s szégyellem magam, mert Zsuzsannának azt kellett írnia nekem,hogy miért is nem találtam meg a megfelelő munkahelyet ezidáig, ha már ilyen “univerzális csaj” lett belőlem.

    Talán büszke is lehetnék, s ha elég bátor is , akkor azt mondanám: mindazon csalódások és saját akarat átformáslása mellett tenni mindezt nem volt egyszerű, de ha megéri , cseppet sem bánom.

    Kimondta Ő a lényeget: már tovább kutyagolni más irányba hiába való volna tanulás terén- bocs a magam nyelvére lefordítva ezt olvastam ki soraidból- .
    Tehát, fogadalmam igyekszem megtartani ,azaz: mostani vállalkozásunkért mindent megteszek, s ha ez nem hozna kellő sikereket (nem nyújt megélhetési problémáinkon segítséget) akkor már nem keresem az újabb ágazatot a tanfolyamok palettáján.

    Egyenlőre hinni szeretnék abban, nem is lesz erre szükség.

    Nem tudom jól szavakba önteni, mennyire köszönöm, hogy engedtétek megosztani bizonytalanságomat.
    A megerősítés és szakmai javaslat Zsuzsannától nagyon hasznos és elgondolkodtató volt!!!!
    A Ti véleményeitek is sokat számít nekem!!
    Kívánom, ne hozzon Sorsotok hasonló bugyrokat Nektek! ( bár állítólag mindnyájunk magunk sorsunk kovácsai vagyunk = magamnak köszönhetek mindent!?! )

    Ha munkanélküliségben van részetek, akkor talán jobban megértetek,de kívánom sose magatokat emésszétek, s ha az én példám jó volt Nektek, ezt Ti ne kövessétek!

    Puszi, Szép Napot Nektek!!!

  16. Zsutta!!
    Megfogott a leveled…mindenkinek vannak problémái és mindenkinek a sajátja a legnagyobb..szerintem a kérdés az:HOGYAN ÁLLSZ HOZZÁ AZ ADOTT SZITUHOZ-“ISTENCSAPÁSHOZ”-elnézést..
    Szedd össze magad,foglalkozz a MÁVAL,mert abból lesz a HOLNAPOD.
    MA döntsd el,hogy nem sajnálod tovább magad!
    Szép napot

Comments are closed.