Tudom, tudom, szerintem se… Egy olimpikon, egy csúcsversenyző nem feltétlenül minta, nem példakép, legalábbis nem a gyarló, köznapi, naponta munkába loholó magamfajta számára.
Halkan kérdem, biztos nem, semmiben, kicsit se?
Egy posztot nekem mindenesetre mégiscsak megér egy-két dolog. Most valahogy két sífutónő került itt egymás mellé.
Nekem senki ne mondja, hogy kicsi sincs bennük Artemiszből. Gyorsak, erősek, koncentráltak, kemények is, ha éppen az kell.
Itt van mindjárt az, aki minden idők téli olimpiáinak legsikeresebb versenyzője, és nőből van. Marit Bjoergen csak most Vancouverben nyert hamarjában három aranyérmet, meg még egy ezüstöt, meg még egy bronzot.
Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot
megszorítások
nélkül, ésszerűen?
Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és
spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!
https://www.hosnok.hu/20ezer/
Tán lehetett volna körülötte nagyobb hírverést is csapni. Talán az volt a bűne, hogy a sífutást az amerikaiak nem nagyon ismerik, olyat nem is mondok, hogy az lenne a gond vele, hogy női sportoló, és így nem olyan érdekes a sajtónak. Ez se mindig igaz. Van egy kutatás erről itt valahol nálam, egyszer tényleg kiásom és elolvasom.
Azt azért hozzáteszem, hogy olyat Egerszegi Krisztina is elkövetett már, hogy egy olimpián három egyéni arany 🙂
A másik, a kedvencem, egy igazi hősnő számomra pedig Petra Majdic, ő is sífutó, innen a szomszédból, Szlovéniából. Akkorát esett verseny előtt, mint az ólajtó, rossz volt nézni, bele az árokba. Édes részlet, hogy őt hibáztatták utána, pedig érdekes módon került kerítés oda másnap. De nem ez most a lényeg.
Kimászott és folytatta. Továbbjutás, majd olimpiai bronzérem lett a vége.
Miért írom ezt? Lehet hogy mégis van benne valami példaszerűség, vagy legalább biztatásszerűség, egy afféle így-is-lehet?
Hogy is kell ezt csinálni? a padlóról fel..? vagy nem is, mert lejjebbről, több méter (!) mély gödörből, kék-zöld foltokkal, repedt bordával, könnyes szemmel, összeszorított foggal, mellettem-fölöttem elfutó versenytársakkal, elúszni látszó reményekkel.
Estem én is már kisebbet-nagyobbat, ugyan nem a sípályán, hanem munkában is, magánéletben is, gyereknevelésben is, sérültem is, hol kicsit, hol nagyon, ahogy ilyenkor szokott az ember lánya. Abban meg egészen biztos vagyok, hogy jön is még pár kanyar az életben, ahol mások nem esnek el, én meg igen, pedig vigyázok.
Arcra esés, kimászás az árokból, felállás, lécet vissza, folytatás, továbbküzdés, nem feladás, nem rinya.
Ez is egy lecke.
Fotók: AP/Elaine Thompson, REUTERS/Mike Segar (CANADA)
Kriszta
Blogomat itt találjátok: Nők Mozgásban
Kapcsolódó cikkek:
4 thoughts on “Küzdeni”
Comments are closed.
Kedves Kriszta,
köszönöm az emlékeztetőt.
Engem leginkább az újra felállás ténye ragad meg ilyenkor. Vajon honnan van bennünk az erő? Illetve, mikor van, és mikor nincs? Kiben van, és kiben nincs? Mitől függ, hogy kitartunk-e valami (valaki) mellett, vagy továbblépünk?
Én néha nagyon elfáradok, és feladom. Ami elsőre nagyon rosszul hangzik, ám megtapasztaltam az előnyét is. Ilyenkor végre kiszáll az egóm a harcból és átadja az irányítást a felsőbb énemnek, aki egy sokkal szélesebb perspektívából látja a dolgokat. Ha ez sikerül, akkor eltölt a béke, minden kitisztul és könnyűvé válik.
Persze nem vagyok sportoló, sem ilyen értelemben vett versenyző. Nem ismerem azt a fajta küzdelmet, amit ők élnek át. Évek óta szeretném hinni – és alkalmanként meg is tapasztalom -, amit Stuart Wilde adott címként egy kis könyvének: Az élet nem küzdelem. Úgy érzem, akkor leszek saját életem hősnője, ha abban egyre több az öröm, a boldogság, a nevetés. És ezért állok fel újra és újra, mert tudom, hogy hová tartok. Amikor „elúszni látszik a remény”, ahogy írtad, akkor is. Még nem vagyok ott, tehát felállok és megyek tovább.
Köszönöm az emlékeztetőt.
Szia! Köszi hogy írtál.
Van amikor fel kell adni – az is egy nehéz lecke, kétségtelenül, ahhoz is kellhet bátorság.
Van amikor hátra kell lépni.. lehet hogy másnak ez a több méteres gödörbe zuhanás (láttam a tévén, tényleg roszs volt nézni!!) azt jelentette volna: „elég, állj meg, ez egy jel arra hogy hagyd abba, lassíts”.
Sziasztok!
Én szeretném ha a lányomnak az olimpikon édesapja lenne a példaképe..Hiszen ahogy apuka meséli,először magunkat kell legyőznünk a nap minden egyes percében,hosszú éveken át ahhoz,hogy elérjünk valamit.És egyáltalán nem a másik legyőzése a fontos…Valahogy pont így van ez a mi normál,melós életünkben is.
Sokszor hallom,hogy az élsport nem egészséges,miközben aki élsportol remekül érzi magát,hisz neki ez az ÉLET!A folytonos küzdelem viszi előre,mert ez van neki „bekódolva”.Azaz ettől boldog,elégedett.
Szerintem az élet mindenkire annyi terhet mér amennyivel boldogulni tud-tudom ez közhely-,de én hiszek ebben,és éppen ezért lazán „küzdök” és nem fogcsikorgatva.
Nagyon tetszett ez a cikk.
Egy olimpikon aztán pontosan tudja, mit jelent a sérülés, a fájdalmak, a vereség, az újrakezdés.. enélkül nem is kerülhetett volna oda hogy az ország legjobbjai közé kerüljön.
Mindannyiunknak vannak céljai amikért képes így küzdeni, csak mások a célok.
Szerintem te is tudsz küzdeni, a magad módján, a magad céljaiért. Ha nem az élsportban, akkor másban.
Mindenkit érnek kudarcok, veszteségek, és azokból fel kell tudni állni.