Te miért vagy pesszimista – avagy depressziós nép-e a magyar? (Nők Lapja Cafe)

Te miért vagy pesszimista – avagy depressziós nép-e a magyar? (Nők Lapja Cafe)

A Nők Lapja Cafe-ban találtam ezt a cikket, melynek részletét teszem fel:

„Reménytelen az egész? Sosem lesz jobb? Dögöljön meg a szomszéd tehene is? A magyar borúlátás világhírű, büszkék is vagyunk rá, és semmi pénzért nem cserélnénk el.

Az évszakváltásokhoz ragasztott „állandó jelzőink” már előre borítékolják a domináns kedélyállapotot: az őszi búskomorság, a téli depresszió és a tavaszi fáradtság örök körforgásából a nyári fogyókúrás hisztéria és önértékelési mélypont sem képes kirángatni a magyart, amúgy sincs pénz nyaralni, hideg is volt az idén, az ár- és belvizek pedig nemcsak a maradék jókedvet, de a bőség ígéretét is elvitték. Minek kéne akkor örülni. (Gyanúsan is méregetjük külhoni embertársaink arcán az üdvözült mosolyt, nyilván a pénzük részegíti őket ilyen hurráoptimista-lelkessé, de mindegy is, micsoda, a lényeg, hogy menjenek örülni máshova, itt nem dívik a derű, alászolgája.)

Bűvös számok

Hogy pesszimisták vagyunk, és a negatívumok felnagyításában világelsők, azt évtizedek óta tudjuk számokkal is bizonyítani, mint hivatalos okmányt szokás felmutatni igazoltatáskor. Lássuk be, lényegében mindegy, hogy a KSH vagy a Szonda Ipsos adatbázisát túrjuk fel, a Magatartástudományi Intézet kutatási eredményeit böngésszük, vagy más honi depressziókutatási vizsgálat rezüméjén ásítozunk: bizony sereghajtók vagyunk – többnyire Európa-, de világszerte is –, ha elégedettséget, derűlátást mérnek, vagy ha arra kíváncsiak, hogyan ítéljük meg az életünket, a lehetőségeinket, a családi kapcsolatainkat vagy a kilátásainkat a jövőre nézve. (Nem lehet véletlen, hogy bolygónk első számú szuicidhimnusza is magyar találmány: a Szomorú vasárnap népszerűsége minimum a C-vitaminéval vetekszik.) A válság pedig az örök tamáskodókat igazolta: ugye megmondtuk, a baj csőstül jön, itt a mi életünkben nem lesz már Kánaán – tej és méz is alig.

Érdemes azonban odasandítani az ezekkel párhuzamos mért eredményekre, mert beszédesek azok is, és bizony az össznépi jókedély-emelés ellenében hatnak. Sportolni kifejezetten utálunk, nemcsak a felnőtt lakosság, de a gyerekek harmada is túlsúlyos, 40 százalékunk inkább a tévét bámulja (napi 3-4 órát!) ahelyett, hogy mozogna, kultúrát fogyasztana, vagy baráti társaságban könnyítene a lelkén a napi mókuskerék után (kiderült, szinte nincsenek is barátaink – gyakorlatilag nem bízunk senkiben). Dohányozni és alkoholt fogyasztani viszont szinte kötelező (hogy ez mennyire volt „kanonizálva” vagy népszerűsítve, ahhoz elég a most ismételt Szomszédok teleregény ősrégi epizódjaiba belekukucskálni: gyakorlatilag minden snittben mindenki megállás nélkül iszik), de egyéb addikciókért sem kell a szomszédba mennünk, szerencsére. Sikeres konfliktus-, stressz- és agressziókezelésben azonban csak kövér hiánylistákat tudunk felmutatni (lásd még bűnügyi statisztikák, családon belüli erőszak, elhalálozási ráták, vállalati kommunikációs kultúra stb.) – talán joggal erőltetik egynémely szakemberek, hogy az iskolai tananyagba emeljenek be efféle ismereteket, lehetőleg már a startnál………………………………………………………

………………………………………………………………….

Hol van a kutya elásva?

Ujjal mutogatni tudunk és szeretünk is, és ha felelősöket vagy bűnbakokat akarunk, eleinkre bizton számíthatunk. Mikszáth ugyanazon röhögött, amin Arany kesergett, és amiért Ady bávatag, bús szemei is a semmibe révedtek – kárhoztatják is eleget a hazai irodalmi tananyag gerincét: ennyi bánatot és keserűséget csak a nálunk északabbra születő népeknek sikerült összeírniuk. Csoda-e, ha a keseszőke magyar kisiskolás felnőttkorában csak a statisztikákat erősíti, mikor már a rajtkőnél előre huzalozzák benne a fogékonyságot a sírva vigadásra, a mélabúra? – teszik fel a költői kérdést több fórumon. Hozzátéve, hogy a csinnadrattát és a dicsőséget is szűken mérte a történelem, az utóbbi évszázad és a közelmúlt pedig még annyira sem bővelkedett a nemzeti büszkeségre számot tartó eseményekben, hogy jóízű, örömteli piros betűs ünnepet lehessen fonni köréjük. Mire építkezzen így az identitás, mibe kapaszkodjon, ha melldöngető büszkeségre vágyik?

De van itt persze más is – az ezotéria sem süket az ország közös problémájára. R. Kövér Balázs szakértőnk szerint, ahogy a személyes életünkbe is azt vonzzuk be, amire koncentrálunk, úgy egy ország, egy nép is hasonlóan jár el. Nem ünnepeljük a közös sikereinket, a kollektív fájdalmakat és veszteségeket annál inkább, így belepörgetjük magunkat egy lefelé szánkázó negatív spirálba, alapvetően nincs mit csodálkozni a dolgok jelen állásán. Az ország „horoszkópja” azonban ennél nagyobb feladvány: máig megy a vita, mikorra datálják a születés idejét – ahány asztrológus, annyi megoldás az államalapítástól Vereckéig. R. Kövér Balázs szerint azonban a fejlődés és a megújulás igénye alapvető fontosságú, hiszen a szerencsés csillagállás is kevés, ha csak fásult tétlenségre ragyog.

…én így szeretlek!

A jól csengő szlogen ellenére a kedélyes, nyíltszívű, vendégszerető magyar képe – ha létezett egyáltalán – már csak valami homályos délibábként lebeg a trikolór mellett: Csernus Imrével szólva a mosolytalan emberek országa a miénk, a megkeseredettség ilyen koncentrációban egyedülálló a világon. Mondhatni: levédhető, listázható hungarikum. De hogy mindez mennyire nem a GDP vagy a havi fizetés függvénye, arra talán jó példa lehet a nálunknál jóval cifrább szegénységet felmutató India vagy néhány dél-amerikai ország, ahol valahogy mégiscsak sikerül az anyatejjel némi életörömöt és optimizmust is felszippantani, és a túlélési stratégiák sem parkolnak le a sógor-komaság vagy az alkoholizmus intézményénél.

A honi panaszkultusz – tudjuk – népbetegség, ahogy a szükségből is szappanoperákat megszégyenítően tudunk glóriát faragni.

A saját Oscar-díjas alakításunkon azonban csak akkor éri meg jót röhögni, ha a lelki békénkre nem csak a lottóötöstől várjuk az orvosságot, és a körülményeink hibáztatásán kívül a tükörbe nézve nemcsak a mártírt, de a sorsunk kovácsát is meglátjuk olykor.”

Forrás : Nők Lapja Cafe

Azért én merem remélni, hogy jól látom, és tapasztalom azt a jelenséget, hogy egyre több magyar valóban akar és hajlandó tenni magáért, a pesszimista jelzőt felváltja optimista jelzővel, és ki tud lépni a közösségi borúlátásból.

Mi a véleményetek?

Petőházi Mónika

facebook, twitter

Bátorság az MLM-hez