Van olyan részed, amitől inkább elfordulsz? Olyan képességeid, amikről úgy gondolod „én arra nem vagyok képes”, olyan szokásaid, amiket kellemetlennek, cikinek, titkolandónak érzel. Például néha magadban beszélsz, vagy furcsa gondolataid vannak, vagy irigy vagy, füllentesz, pletykálsz és a többi. Képes lennél megszeretni az énednek ezt az oldalát is?
Néhány éve olvastam egy könyvet a bennünk élő szégyenkezésről. Végigsírtam (anti-könyvajánló: nem ajánlom senkinek, NE olvassátok el a Szégyenkezés c. könyvet :)). Nagyon rossz dolog az embernek szembesülni azzal, mennyi szégyellnivalója van. Apró dolgok, lényegtelenek. Persze ezeket jó esetben elfojtjuk, beletörődünk az apró „gyári hibákba”, és ez így is van rendjén. Az egészséges önbizalomhoz hozzátartozik az is, hogy nem akarjuk mindenáron „kijavítani” ezeket az oldalainkat, inkább a pozitívumokra koncentrálunk, a bennük rejlő energiát használjuk fel az életben.
Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot
megszorítások
nélkül, ésszerűen?
Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és
spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!
https://www.hosnok.hu/20ezer/
Rengeteg pszichikai probléma alapja az, hogy elkezdesz foglalkozni a hibáiddal. Kinagyítod őket, úgy érzed mások is észreveszik rajtad, mások is tudnak róla, szégyellni kell előttük, titokban tartani.
Ez a szégyenkezés a gyerekkorból ered. A füllentéssel, az „én soha nem mondok igazat” érzésével kapcsolatos „hiba” például onnan ered, hogy a kisgyerekek 4 éves kor körül egyszerre élnek a valóságban és a mesevilágban. Már jól tudnak beszélni, ezért a valóságot mese-szerűen kiszínezve mondják el, vagy saját kitalált történeteket mondanak el valódiként. Ha a szüleik ilyenkor folyton közlik velük, hogy amit mondanak nem igaz, neadjisten még meg is büntetik őket a nagy fantáziájukért, ha ebben a korban rájuksütik a „nem mond igazat” c. bélyegzőt, az az egész életüket árnyként végigkísérheti majd.
Ugyanez vonatkozik a többi árnyékra is. Valamikor megtanultuk, hogy „kétbalkezes vagyok”, „fahangom van”, „rossz a hallásom”, „nem tudok főzni”, „rendetlen vagyok” és hordozzuk magunkkal ezeket az árnyakat. Pedig az árnyak csak azért sötétek, mert nem kapcsoltuk fel nekik a villanyt.
Hány és hány árnyat rejtegetsz a sötétben, ami csak arra vár, hogy végre kijöhessen a napsütésre?! Régi félelmeket a sötéttől, a sporttól (mert a tornatanárod azt mondta, te béna vagy a sporthoz), az írástól (mert a tanárod szerint, te nem tudsz írni), a barkácsolástól (mert az óvónéni a te rajzodat soha nem dicsérte meg) és a többi.
Pedig a hajdani „füllentős” kislány számára az eddig titkolt, lenyirbált, keretek közé szorított nagy fantáziája sikereket hozhat, ha hagyja szabadon szárnyalni.
A „kétbalkezesnek” elkönyvelt felnőttről kiderülhet, hogy szuper számítógépes grafikát tud rajzolni és remek ízlése van – csak eddig nem próbálta.
Mindig is féltem a sötétben, aztán idén nyáron, amikor egyedül voltam otthon megpróbáltam egy teljes estén át a sötétben közlekedni a lakásban és az árnyakban betörők és szörnyek helyett bútorokat és szép éjszakai fényeket látni. Azóta nem félek a sötétben
Kapcsolódó cikkek:
7 thoughts on “Táncolj az árnyékoddal!”
Comments are closed.
@Ági,
Remek poszt egy igazi év és gondolatindító! 😉 Maximálisan egyetértek!
A szégyeneinkről kicsit más megközelítésben: Ezzel foglalkozik Martha Friedman Félelem a sikertől című könyve:
http://morokonyv.hu/F%C3%A9lelem%20a%20sikert%C5%91l/34987/17
Ez így amolyan gyomorszájas tud, lenni de segít átlépni is a magunk építette korlátainkat!
Szerintem ez az egész olyan probléma, hogy akkor szembesülsz vele igazán, amikor felismerted és tenni akarsz ellene. Mint amikor az autódon a világítás leszívja az akksit, az is csak akkor válik problémává amikor épp el akarsz indulni.
A jellemző szégyeneink a halogatás, a füllentéseink, vagy az igazság meg nem mondás, ha nem is hazudunk, ezek min mind lerakódnak, és szívják az akksinkat!
István
Nagyon tetszik! Egy mondás jutott róla eszembe: senki sem az ellenséged, senki sem a barátod, mindenki a tanítód. Az árnyék is tanít, ha megértjük a mondanivalóját. Tapasztalatom szerint a legtöbb tanulnivalónk az árnyékban van, és azért tettük árnyékba, mert nem akarunk vele foglalkozni. Félünk tőle, mert… Miért is? Hiszen a dolgok nem jók és nem rosszak, egyszerűen csak vannak. Jónak vagy rossznak mi érezzük őket. De az érzések változnak, hiszen minden változik. Miért pont ez ne változhatna?
Nem gondoltam, ha elolvasom a cikket, nekem is írni kell.(illik)Jó hogy van ez az oldal, sok embernek segít.
Én nem vagyok félős, megtanultam, ha valamiről nem tudom ,hogy mi az és ez zavar, ismerjem meg.Járjak utána, stb.Félelmeink, ha vannak,abból adódnak, hogy magunkkal szemben,ha szembe találkozunk belső önmagunkkal, megtudunk-e birkózni a valósággal.Küzdj meg magaddal! :)Csak előnyödre válik.Biztos lehetsz benne, hogy amikor a tükörrel szemben állsz, nagyon hasonlót fogsz látni, mint amire vágysz.
Elgondolkodtató. Az a része is, hogy mit kezdek a saját szégyenérzetemmel; és az a része is, hogy milyen mintákat építek a gyerekembe…Köszi. Most gondolkodom. 🙂
Férjem unokahúgát mindenki „fahangúnak” tartotta. Miután elkezdett kisgyerekként hegedülni (ami nem kifejezetten érdekelte), már mindenki biztosra vette, hogy hallása sincs.
Most 16 évesen talált magának egy énektanárt, kiderült, hogy ha motivált, jó a hallása, és gyönyörű koloratur szoprán (!) hangja van… 😉
Akinek van bátorsága szembeszállni a félelmeivel, annak nagyon jó eszköz erre a belső utazás. Akkor, ha a félelemeid valódi okát szeretnéd feltárni. És néha még ez sem elég ahhoz, hogy meg is tudj szabadulni tőlük. Van olyan félelem, ami annyira ősi és mély, hogy nem lehet tőlük megszabadulni. De együtt lehet élni velük, ha tudok róluk és felismerem ugyanezt a másikban is.
A gyerekek füllentései, hazugságai is egy érdekes téma. Pár éve hallottam egy előadást, amiben erről is szó volt. Egy óvodás korú gyereknek fogalma sincs arról, hogy mi az a hazugság. Azt tudja, hogy csúnya dolog. Ezért, ha megkéred, hogy mondjon egy hazugságot, azt fogja mondani például, hogy „Hülye”. (Az én időmben ez még csúnya szó volt, a mostani óvodások ennél valószínűleg cifrábbat mondanának.)
Vagy ha megkérdezed tőle, hogy mi a nagyobb bűn? Ha egy kislány az apukája asztalán rendet akar csinálni és véletlenül kiborítja a tintát, ami jó nagy foltot hagy, vagy ugyanez a kislány direkt ejt egy nagyon pici pacát az apa papírján, jó eséllyel azt fogja mondani, hogy az első. (Kipróbáltam a négyéves fiamon, tényleg ezt mondta.) Mert csak a következményeket látja és a nagy paca rosszabb, mint a kis paca. Az indítékot nem. Ez a fajta szemlélet egyébként – mármint az, hogy egy bűncselekmény megítélésénél az indítékokat, a körülményeket is figyelembe veszik, csak Napóleonnál jelentek meg. Odáig egy 4-5 éves gyerek igazságérzetével működtek a törvények. (Mondja az, aki ért hozzá.)
Szóval, mielőtt ítélkezünk magunk, vagy mások felett, jó tisztázni, hogy mi is van a dolgok hátterében.
Az említett témát és a rá adott részletes kiveséző megoldást tárgyalja Connirae Andreas és Tamara Andreas könyve, a „Mély, belső általakulás”.
Részletesen, gyakorlatiasan le van írva hogy fedezzük fel magunkban azt ami gátol, azonosítsuk a hiba okát, fogadjuk el, aztán engedjük el, pontosabban állítsuk magunk mellé, húzzunk hasznot belőle.
Az elv az, hogy minden olyan dolog, amit rossz tulajdonságként élünk meg magunkban, az is azért van, mert valamilyen jó célt szolgál. Ezt a jó célt kell nekünk megtalálni a könyvben leírt módszer segítségével.
Nem könnyű és minden problémát (problémának gondolt dolgot) külön végigzongorázni is időigényes, de végső soron megéri, hiszen lerombolhatjuk általa a rossz hiedelmeinket saját magunkról.