Mindent betöltő muzsika / Az indiánok nem dadognak

Mindent betöltő muzsika

Suzuki Sinicsi rendhagyó japán tudós, aki olyasmit művel, ami sokak szerint korunk egyik csodája. Néhány hetes csecsemőknek komolyzenét játszik. A bölcső mellett körülbelül harminc napig újra meg újra ugyanaz a hangfelvétel szól, aztán másik darabbal folytatódik az eljárás, egészen a gyermek kétéves koráig. Ekkor Suzuki körülbelül három hónapig zeneórákat ad az anyának, a kisded csak megfigyelőként van jelen, majd miniatűr hegedűt kap a kezébe, hogy megismerkedjék a hangszerrel, és tanulni kezdi a vonótartást. Az első lecke csak két- három percig tart, azután fokozatosan egyórásra hosszabbodik. Mire a gyermek akkorára cseperedik, hogy megérthetné, hogy a hegedülés állítólag bonyolult dolog, már mesterévé válik a hangszernek, és örömét leli a vele való foglalkozásban.

Nemrégiben Suzuki professzor hangversenyt adott mintegy ezerötszáz japán tanítványával. A gyerekek átlagos életkora hét év körül mozgott. Klasszikusokat játszottak: Chopint, Beethovent, Vivaldit. Suzuki hangsúlyozza, hogy ezeknek a gyermekeknek a túlnyomó többsége nem „született” zenei tehetség. Hisz azonban abban, hogy minden gyermek képezhető, ha ugyanazt a módszert alkalmazzuk, amellyel beszélni tanítjuk. A kisbabát nagyok veszik körül, akik állandóan beszélnek, az első lépés tehát az expozíció. Ezután a baba beszélni próbál, ez az utánzás. A rokonok és ismerősök dicsérik az igyekezetét, ez a bátorítás további próbálkozásra ösztönzi a gyermeket, ami nem más, mint ismétlés. A kicsi már szavakat használ, ezeket kifejezésekké, mondatokká fűzi össze. Ez a finomítás. Három-négy éves korban már elég nagy a szókincse, miközben még egy betűt sem tud olvasni.

Suzuki professzor szerint gyakorlatilag bármi megtanulható ezzel a módszerrel.

A következő eset érdekes bizonyság erre:

Az indiánok nem dadognak

Évekkel ezelőtt egy kutató két amerikai indián-törzsnél felfigyelt arra, hogy a törzsek egyetlen tagja sem dadog. Érdekelte, vajon ez véletlen-e, vagy az indiánok sajátossága. Tudományos kíváncsisága arra indította, hogy az Egyesült Államokban élő összes indiántörzset megvizsgálja. Egyetlen dadogó indiánt sem talált, sőt, fölfedezte, hogy az indián nyelvek egyikében sincs szó a dadogásra, de még csak a jelenséget körülíró kifejezés sem akad. Hogy is dadoghatna egy indián, ha egyszer szava sincs a dadogásra! Erre persze mosolyoghatunk, hogy érdekes, érdekes – hát aztán?

Lépjünk eggyel tovább. Tudjuk, hogy a szavak elménkben képeket idéznek fel, az agy képekben gondolkozik. Ha például a „bukás”, „kudarc”, „hazudós”, „ostoba”, szavakat olvassuk vagy halljuk,

elménk kiegészíti az általuk felrajzolt képet. Na már most, ha nem létezik szó a dadogásra, az elme nem tudja vizualizálni, képpé alakítani a dadogást, ennélfogva nincs dadogás.

Az International Paper Company statisztikai adatokkal támasztotta alá az állítását, miszerint minél nagyobb egy személy szókészlete, annál nagyobb a jövedelme. Meggyőződésem, hogy szókincsünk gyarapításával több jövedelemre, élvezetre tehetünk szert, megváltoztathatjuk az egész életünket.

Az eltüntethető és mással pótolható szavak sora gyakorlatilag végtelen – akárcsak az előnyöké, amelyek ezáltal nyerhetők.