Konsztnatinosz Kavafisz

„Arisztokratának lenni a görögöknél annyit jelentett, hogy az embernek van egy kávéházi törzshelye valahol Pireuszban” – mondta 19. századi értelmiségi elődeiről a költő.

Nos, Konsztantinosz Kavafisz a nyomdokukba lépett, igaz, nem Hellászban, hanem a hasonlíthatatlan atmoszférájú, kevert kultúrájú, kétezer-kétszáz éves Alexandriában.

Anyai részről múltjára büszke fanarióta családból származott (a kelet-európai történelmekben aktív fanarióta görög famíliák Konstantinápoly „Phana” nevű negyedében laktak, innen kapták a nevüket). Az apa, Petrosz Kavafisz, a sikeres gyapot- és textilkereskedő Konstantinápolyból indult, Alexandriába települt át (itt született 1863-ban Konsztantinosz, a költő), majd Liverpoolba terjesztette ki a családi vállalkozást: kilenc gyermeket és egy virágzó céget hagyott hátra halálakor.

A cég a két legidősebb fiú hozzá nem értése folytán pillanatok alatt tönkremegy, az angol középosztályba integrálódni igyekvő család repatriál Alexandriába. A majdani költőbe olyan mélyen beleégett az angol nyelv, hogy élete végéig enyhe cambridge-i hangsúllyal beszélte a görögöt. Egy ideig harcos anglofil, első verseit is ezen a nyelven írja, ám fiatalemberként mégis görögre változtatja állampolgárságát. Intézményes iskolalátogatást az ifjú Konsztantinosznál csak Alexandriában lehet kimutatni: három évig jár a Hermészről elnevezett kereskedelmi líceumba, de itt is inkább a klasszikus görög szerzőket tanulmányozza. Alexandria egy angolbarát görög család számára nem mindig életbiztosítás: amikor az egyiptomiak 1882-ben lázadást robbantanak ki a brit fennhatóság ellen, az ifjú Kavafisz és családja Konstantinápolyba menekül. Itt tudatosul benne és válik szenvedélyévé az ókori hellenizmus világának és Bizánc nagyságának története. Három év elteltével visz-szatér Alexandriába, hogy néhány utazástól eltekintve sose mozdul-jon ki onnan többé, és „született arisztokrataként” megkeresse a maga kávéházi törzshelyét. Egy ideig családi támogatással literátornak készül, majd őt támogató bátyja elvesztésével megélhetés után néz. Alkalmilag újságíróskodik (pl. cikket ír arról, hogy adják vissza Görögországnak a Parthenon Angliába szállított márvány domborműveit), brókerként néha tetemes nyereségre tesz szert az alexandriai gyapottőzsdén, de a cifra nyomorúságban állandó állást is kénytelen vállalni. A Városi Közművek Minisztériuma Öntö-zési Hivatalának lesz eleinte rosz-szul, később valamivel jobban fizetett tisztviselője harminc éven át, nyugdíjaztatásáig. Anyja halála után pár évvel a költő az elárvult nagy családi lakásból a Rue Lepsiusra költözik. Az utca Alexandria pénzügyi központját kötötte össze a piroslámpás negyeddel. A helybeliek csak Rue Clapsiusnak (claps: tripper) becézték. Itt volt a görög ortodox templom, a görög kórház, abban a házban pedig, amelynek második emeletén Kavafisz a haláláig lakott, a földszinten biszex bordély üzemelt. „Látja, itt helyben van minden – mondogatta látogatóinak a költő. – A földszinten ellátják a testi igényeimet, a szomszédban megbocsátják a bűneimet, a harmadik intézmény is fontos: oda megyek majd meghalni.” A megrögzött agglegény hetve-nedik születésnapján halt meg, gégerák vitte el.

Hosszú, keskeny arca, méretes orra, kissé ferde metszésű szeme, erőteljes ívű, vastag szemöldöke, finom, melankolikus arckifejezése együttvéve olyanok, mintha Stravinsky és Chaplin vonásai kereszteződnének bennük. Fiatal korában pödört bajuszt visel, a szemüveg egy életen át elkíséri, idős korában maga festi a haját. Anyagi helyzetétől függetlenül megjelenésének mindig igyekszik angolos eleganciát kölcsönözni, élete alkonyán azonban szemtanúk elmondása szerint kissé topisan öltöz-ködik már. Zárkózott személyiség, ugyanakkor szíves vendéglátó. Élénk társalgó, nemcsak fennkölt témákban, hanem a városi pletykák terén is otthonosan mozog. Homoerotikus vonzalmait már ifjúkorában fölismeri, de nem veri nagydobra. Csak két igazi kapcsolatról tesz említést, egyik se tart sokáig. A fiatal fiúk (görögül epheboszok) kultuszának az ókorig visszanyúló gyökerei és hatalmas elméleti irodalma van, Alexandria azonban Kavafisz idejében már inkább csak a gyakorlat terepeként jön szóba. Bármennyire mély gyökerű is a mediterráneumban az azonos neműek szexuális élete, Kavafisznak nem lehetett könnyű a dolga: ezt jelzi az is, hogy ilyen témájú versei csak anyja halála után jelennek meg, és az is, hogy sose bocsátkozik erotikájának naturális részleteibe. Ugyanakkor az általa emlegetett szerelmi gyakorlatnak mindig van valami vallási kultusz jellege: a keresztény úrfelmutatást parafrazeálva azt mondhatnám, hogy Kavafisznál meg „epheboszfelmutatás” van. Szerelmei csak ritkán egyénítettek, alig vagy semennyire sincs történetük, csupán

a szépség kinyilatkoztatásai,

rövid, de annál hitelesebb helyszínrajz kíséretében. Erósza kétarcú: felmagasztalás és bűntudat majdnem mindig párban járnak nála. És nem egy versében sikerül neki az a csoda, ami a festészetben nem is annyira a fiúkat festő Caravaggio, inkább az életet fájdalmasan éles, majdhogynem halálon túli fénybe állító Vermeer képeinek sajátja. Valami rejtélyes forrású intenzitással, az élet utolsó pillanatából visszaforduló tekintettel idézi fel a személyes létezés legfontosabb történetének, a testben járt Erósznak egy-egy emlékét. „Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek, / ne csak az ágyakra, ahol hevertél, / de mind a vágyakozásra, mely érted / villámlott a megnyílt szemekben, / és remegett a hangban, s valamely / véletlen gátlás meghiúsítottaÉ” Kavafisz profán ünnepélyessége arra szólít fel, hogy becsüljük meg törpe életünk óriás gazdagságát, azt, hogy auraként ott lebeg körülöttünk állandóan a lehetséges, de meg nem valósuló.

Míg szerelmi lírája többnyire a jelenben játszódik, különös szerepversei a múltba visznek bennünket. Hol egy drámai jelenet csírájával, hol egy sírfelirattal, hol egy antik történész valamely szövegrészletének esztétikus átdolgozásával van dolgunk. Ebből a műfaji különösségből következően a versnyelv is messze kerül a romantikus dagálytól, közel jut a prózához, egyfajta patikamérlegen kimért, lakonikus, még-épp-hogy zenei lejtésű szöveg, rafináltan beépített ironikus felhangokkal. Ez benne a nagy nóvum: a browningi maszkosság, a baudelaire-i élvdráma és a századvég különcködéseinek továbbgondolása. Ugyanakkor Kavafisz nagyon is a görög hagyomány folytatója azzal, hogy mintegy „kivonatolja” a klasszikusokat: Homéroszt, Hérodotoszt, Plutarkhoszt, Lukianoszt. A „kivonatolás” persze belső tudást és észrevehetetlenül finom „anyagmozgatást” jelent. Ithaka című versénél gyönyörűbb Odüsszeia-kommentárt el sem lehet képzelni. Vagy ahogy elénk állítja Mithridatész pontoszi királyt, amint (a számára végzetes) Szinopé felé igyekezvén jóslatot kér tisztje által egy útszéli látnoktól, „megkérdezniÉ, mennyit fog még szerezni, / javakat a jövőben, még mennyi más hatalmat”, és a jós, bár nem látja kristálytisztán a veszélyt, ösztöneire hallgatva figyelmezteti az uralkodót: „menekülj, Mithridatész”- ahogy látjuk vesztébe rohanni a hőst, aki csak mellékszereplője a képnek, ez sokat elárul Kavafisz munkamódszeréről: félre a nagy klasszicista és romantikus klisékkel, a mellékes árulkodik a lényegről. Ugyanezt látjuk abban a pamfletnek is beillő versében (Egy kisázsiai községben), ahol közel-keleti helyi vezetők átfogalmazni készülnek a rómaiaknak előre megírt behódoló nyilatkozatukat, minek-utána kiderült, hogy az actiumi csatát nem az esélyes Antonius, hanem Octavianus nyerte, mond-ván: „Csak a nevet kell átalakítani.” Amúgy: „Az egész szöveg remekül egybevág.” Még ennél is gyilkosabb csavarral él Kavafisz abban az áltörténelmi szerepversben(Megtehették volna), ahol egy állástalan antiochiai értelmiségi áruba szeretné bocsátani szaktudását „szolgálni ezt az államot, / drága hazámat, Szíriát”. Aztán kiderül, hogy ha nem kap állást, akkor gazembereknek (a haza ellenségeinek) lesz kénytelen felajánlani katonai-közigazgatási ismereteit. Ezek egy szír „hazafi” szemével nézve persze mind „tökfejek, hülyék”. „De – így a kisegzisztencia összegzése -, tönkrement ember, mit tehetek erről? / Én, szerencsétlen, csak átvergődni szeretnék. / Megtehették volna a mindenható istenek, / hogy gondoskodnak egy negyedikről, aki tisztességes. / Én boldogan szegődtem volna hozzá.” És még hányféle epizodista vonul fel itt: a végzet siettetői (Theodotosz rétor, az ő javaslatára ölték meg Pompeiust, és ő vitte el a levágott fejet Caesarhoz; később Brutus kegyetlenül meggyilkoltatta), és a végzetet késleltetni akarók: Arte-midórosz, knidoszi görög filozófus, aki figyelmeztetni próbálta Caesart az ellene tervezett merényletre (az erről szóló iratot Caesar állítólag többször is elkezdte olvasni, de a vele beszélni akarók minduntalan megakadályozták ebben). A leghíresebb vers, a Barbárokra várva is olyan, mintha két megfigyelő (lehetnek konstantinápolyi polgárok, de akár „nyugati” követek is) közvetí-tené a megadásra (hiába) készülő város utolsó pillanatait: a barbár betörés elmarad. A „történelmi” versek hatalmas földrajzi teret fognak át: Észak-Indiától Dél-Itáliáig terjednek a helyszínek, időben a trójai háborútól egészen Bizánc bukásáig. Geokulturálisan ez a Nagy Sándor-féle óriásbirodalom területét fedi. Miközben Kavafisz jóformán ki sem mozdult Alexandriából, képzelete a görögök járta térben, a görögök lakta időben akadálytalanul mozgott. Az ő „történelemvallása” a hellenizmus volt. Az európai modernek közül Pessoa, Benn, Mandelstam költői kultúrpesszimizmusa rokonít-ható az övével.

Versei életében magánkiadásban terjedtek, első „gyűjteménye” negyvenegy éves korában jelent meg: vékonyka füzet 14 verssel, majd hat év múlva még egyszer ugyanez, kiegészítve további 12 darabbal. Ezután egylapos exkluzív nyomtatványok formájában küldözgette költeményeit rokonoknak, szűk baráti körnek. Noha már első füzetéről neves kortárs írt méltatást, a görög lírikusok igazából csak az ezerkilencszázhúszas években kezdték felkapni Kavafisz játékosan frivol, enyhén idézőjeles, bizonytalanul bensőséges versvilágát. Igazi „kötete” csak halála után jelent meg. A Nyugat a dekadens esztéticistát ünnepli finoman megmunkált, finoman megszállott, mediterrán gyökerű verseiben. Valóban: Kavafisz szerette végsőkig csiszolgatni sorait, szeretett játszani a fentebb stíl (katharevusza) és a népnyelvi stílus (dimotiki) keverésével, nemegyszer

szándékosan kimódolt,

trükkös rímhatások segítségével. A görög irodalmi stílus ugyanis konzervált egy már rég senki által nem beszélt (csak tanult) költészeti és prózai etalont: a beszélt nyelv az ókortól a középkorig, majd a középkortól az újkorig hangtani változások során ment keresztül, így az életidegen, ám kötelező „antikizálás” azt hozta magával, hogy a szavak írásképe az olvasó agyában jócskán különböző hangtestet idézett fel (pl. a koiné szó, amely a hellenizmus korának köznyelvét jelentette, az újgörögben kiníre módosult), de a klasszikus időmérték is átalakult, és a középkori, majd újkori görögben hangsúlyos verseléssé változott. Kavafisz eljátszhatott azzal, hogy laza jambikus sorainak végén úgy csengetett egybe régies írásmódú szavakat, hogy a tiszta rímhatásba eleve belekombinálta az akkori élő hangzást. (E játék élvezetéből persze minden idegen nyelvű olvasó ki van zárva.)

Kavafisz Vas István és Somlyó György nagyszerű fordításában vált magyarrá. A mostani új kötet szerkesztője, remek utószavának és jegyzeteinek írója, a régi versanyag kibővítője, Déri Balázs következetesen költői prózában adja vissza az eddig nem ismert Kavafiszokat. Világosan, jól érthetően. Bizonyára követendő utat kínál Déri a laza szabadvers átültetéséhez. Ám ha kötött alakzattal van dolga a fordítónak, meggyőződésem szerint ezután is érdemes lesz küzdenie a forma hű visszaadásáért, végtére is a vers nem próza, hanem lényege szerint eltáncolható-elénekelhető zene.

Az „ismeretlen” Kavafisz-versek – egytől-egyig nagy nyereség a magyar olvasónak. A borító óriás csigája kissé túlméretezett.

A cikket Halasi Zoltán írta, a 2006-ban Pozsonyban megjelent Kalligram kiadónál készült kötet megjelenésekor

Forrás

A görög kaland