Nagyon szeretem a HősNőkön a mostanában megjelent könnyfakasztóan humoros írásokat, most én is egy ilyennel készültem.

Az egyik leginkább nehezményezett félelmem az, amikor az anyukák azt mondogatják a gyerekeiknek, hogy “Jaj, vigyázz, nehogy elessél!” Mégpedig azért nem szeretem az ilyen félelemkeltéseket, mert véleményem szerint nem az eséstől kell félteni a gyerkőcöket, hanem célszerű őket megtanítani arra, hogyan essenek el úgy, hogy a hajuk szála se görbüljön. Nem mondom, hogy kaszkadőröket vagy dzsúdóbajnokokat neveljünk belőlük, de ha a gyerekek tudnak biztonságosan esni testi és lelki szempontból egyaránt, akkor sokkal könnyebben fogják venni az élet viszontagságait.

Mert bizony esni tudni kell!

Ezzel kapcsolatosan két saját élményemet osztanám meg veletek.

Az első körülbelül általános iskolás hetedikes osztályban történt velem. Tél volt, testnevelés órán szánkóztunk. Egészen pontosan szalmával kitömött nejlonzsákokon csúszkáltunk le egy lejtőn. Nagyon jó móka volt. Én is élveztem, egészen addig, amíg balesetet nem szenvedtem. Ugyanis az egyik lecsúszás után túl hamar indult el utánam a következő menet, és nekem nem volt időm kitérni előlük. Leértem, felálltam, megfordultam, és zsuppsz! kivitték a lábamat. Én pedig nem tudtam kitámasztani magamat a kezemmel, arccal cuppantam bele a kemény hóba. Szerencsére nagy bajom nem lett, csak vérzett az ínyem (azzal vigasztaltam magamat, hogy no, megvolt a fogszabályozás…), és lett egy szép seb az államon. Utána, amíg be nem gyógyult, a fiúk az osztályban azzal cukkoltak, hogy biztosan borotválkoztam és akkor sértettem meg magamat. Persze akkor én egy nagyon érzékeny kislány voltam, a szívemre vettem a hülyeségeiket. Nem kellett volna.

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot

megszorítások
nélkül, ésszerűen?

Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és

spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!

https://www.hosnok.hu/20ezer/

A második nevezetes esésem hasonlóan “komoly” tevékenységemhez kötődik, mint a szánkózás. Kb. húsz éves koromban az íróasztal tetején állva foszforeszkálós csillagokat ragasztgattam a plafonra – örök gyerek vagyok, imádom az ilyen mütyüröket. Aztán, amikor le akartam szállni a fellegekből, a forgószék, amelyet lépcsőnek használtam, kifordult a lábam alól. Én meg zuhantam egyet, csak a szőnyeg állított meg benne. De itt már sokkal ügyesebb voltam, mert röptömben el tudtam kapni a fejemet attól, hogy beüssem egy útban levő másik asztal sarkába, így csak a vállammal súroltam azt. Úgyhogy nagy robajjal földet értem, és megúsztam a kalandot a vállamon egy karcolással és némi lila foltokkal a hátsómon.
Viszont soha nem fogom elfelejteni a család reakcióját.
Kint a becsapódásom hallatára minden hirtelen elcsöndesedett. Hallottam az anyum vészjósló hangját: “Mi volt ez?” Rohant be a a húgom hozzám, és fogta a hasát nevettében, ahogyan a földön fekve tapogattam a tagjaimat, hogy mindenem megvan-e. Hogy mi volt ez? “Á, semmi, csak leestem az asztalról. Tízezer forintért újra megcsinálom.

Tanulj meg ügyesen esni! Egy esésnél soha ne legyen nagyobb bajod annál, mint amit például egy csontkovács helyre tud tenni!

Te hogyan gyakorlod az esést?

Szalkai Titi

www.lelkirendrakas.hu

2 thoughts on “Esni tudni kell”

  1. Kaszkadőr módjára… 🙂

    Kedves történeteket írtál, nagyon igaz.

    Őszintén szólva nem tudom megmondani magamról, hogy hogyan gyakorolok, de a fiamat igyekszem edzeni és mindig vidámakat esik.

Comments are closed.