A gazdagság receptje
Tetszett? Adnál egy 5-öst? Köszönjük!

Mandala: gyógyít, ha nézed :)
Mandala: gyógyít, ha nézed 🙂

25 éves lehettem éppen, amikor egy nap a munkahelyemen, a lépcsőn felfelé haladva azt vettem észre, hogy a bal csípőmben szúrós-égetős érzést érzek. Fura volt, mert addig soha nem tapasztaltam ilyesmit. Arra gondoltam, hogy biztos az állandó 12 órázás megtette a hatását, és elfáradtam.

Másnap már nem csak lépcsőn felfelé fájt, hanem sima, egyenes talajon is. Kénytelen voltam fájdalom csillapítót bevenni. Azt hittem, rosszul léptem a napokban, vagy túlterheltem. A harmadik napon már az üzemorvos rendelőjében idegeskedtem, aki néhány vizsgálat után közölte, hogy közepesen súlyos porckopás van a bal csípőmben, enyhe a jobb csípőmben, de ami a fő gond és a fájdalmat okozza: be is van gyulladva.

Na, ekkor kezdődött a tortúrám. Orvosok, rendelők, röntgen, gyógytorna, de semmi nem használt. Olyan gyógyszereket szedtem, amiknek kockázati tényezői között a súlyos gyomorvérzés és az stroke ott álltak a toplistán. Fél évig szenvedtem körülbelül, aztán egyszer csak elmúlt a gyulladás. Onnantól kezdve, még éveken keresztül előjött fél évente, és állandóan újra csinálták velem a kivizsgálásokat, röntgent, egész napos rheumatológián való várakozást, és hasonlókat.

A harmadik évben már nem mentem orvoshoz. Untam, hogy rácsodálkoznak, hogy: Jéé, magának gerincferdülése is van! Jéé, maga még csak ennyi idős? Jéé, maga ilyen magas? Az lenne a csoda, ha nem lenne semmi baja!

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot


megszorítások
nélkül, ésszerűen?


Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és


spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!


https://www.hosnok.hu/20ezer/

Lelkileg többszörösen megviselt a dolog. Épphogy elértem életem virágját, máris hanyatlásnak indult a testem. Iszonyatosan bírtam magam sajnálni. Sántikálva jártam, és már fiatalon rokkantnak éreztem magam! A körzeti rheumatológus azzal biztatott, hogy ugyan, ma már szuper protézisek vannak! Aha, az volt minden álmom, hogy szanaszét szabdaljanak!

Komolyan mondom, hogy mai napig nem tudom, mi volt a fordulópont. Talán az, amikor lefogytam 10 kilót és ezáltal kisebb terhelés érte a csípőimet a súlyvesztés miatt? Talán az, amikor 30 évesen helyre tettem egy csomó mindent magamban agyilag és végre benőtt a fejem lágya és elfogadtam a dolgokat magammal kapcsolatban? Mai napig nem jött helyre a csípőm, ugyanúgy ki van kopva, de sosem fáj! Ha elmennék orvoshoz, dobna egy hátast a leleteimtől, viszont én mégsem érzem betegnek magam.

A tudat nem kellemes ilyen esetekben, viszont ahhoz kiváló, hogy vigyázzak magamra. Nem ugrálok le magasról, nem futok, nem csinálok megterhelő mozdulatokat (forgó mozdulatokat főleg nem). Ezek ösztönösen jöttek, és csak olyankor jut eszembe a krónikus betegségem, amikor tulajdonképpen a krónikus betegségek kerülnek szóba: ja, olyanom nekem is van.

Sokan élünk ilyen terhekkel, ugyanakkor én hiszek abban, hogy ezek életünkre gyakorolt negatív, visszahúzó hatása csak akkor érvényesül, ha hagyjuk. Ha a betegségünket hozzánk tartozó dolognak tekintjük, mint például az orrunk formáját vagy a szemünk vonalát, akkor ezek elfogadott szintre emelkednek, és nem az örökös harc forrásai lesznek.


Mi a helyzet, ha kiderül, hogy valamilyen nem súlyos, de krónikus betegségünk van?

Mondhatnám, hogy minél előbb el kell jutni az elfogadás állapotába, de ez egy olyan szakterület, amire én laikusként nem merészkednék. Tapasztalatból ki merem jelenteni ennek fontosságát, de ezen a téren nem oszthatom az észt.

Ugyanakkor mi mást is tehetnél az elfogadáson kívül? Harcolnál a láthatatlan ellenség ellen? Tagadnád? Belesüppednél a bánatba?

Szerintem nem.

Gondolj bele: nekem van egy krónikus betegségem, ugyanakkor mondjuk egy hozzám hasonló korú nő lehet, hogy tökéletesen egészséges testtel él, de tök buta… (Bocsánat, csak ez jut eszembe ellentétpárként :))

Azt is tudjuk már, hogy a problémák esetén nem az a fontos, hogy MI történik velünk, hanem az, hogy hogyan reagálunk. A krónikus betegség olyan, mint a futóhomok: ügyesen lavírozva fenn lehet maradni a felszínen, de kapálózva biztos az elsüllyedés.

Ha lelki bajok okozzák a krónikus betegséget…

Volt olyan ismerősöm, akinek évekig kettős látása volt. Semmi szervi baja nem volt, már szinte hazajárt CT és MR vizsgálatokra. Aztán már a füle is zúgott. Mikor bevallotta végre a párjának, hogy évek óta kettős életet él, vagyis rendszeresen megcsalja a másikat, minden tünete elmúlt. A szervezete már így ellenkezett a felőrlő, hazugságban tartó, félelmet generáló kettős életvitel ellen. (El is költözött végül a másikhoz.)

Egy időben egymás után háromszor volt mandulagyulladásom. Egy ismerősöm nem átallotta viccesen azt mondani, hogy: Rita, te valami fontos dolgot nem mondasz ki… A manduláidon keresztül üzen a szervezeted. Röhögtem egy nagyot erre, de elgondolkodtam, mit nem mondok ki? Aztán rájöttem, kiviláglott két olyan téma, amit tudatosan agyonhallgattam abban az időszakban. Amint lehetőség kínálkozott, kimondtam… A torokgyulladás nyomtalanul eltűnt pár nap alatt (és gyógyszert sem kellett ehhez szednem).

Ezek persze így évek távlatából könnyűnek tűnnek, de gondolom, számodra is egyértelmű, hogy ha lelki okok generálják a testi tüneteket, akkor kezelheted ezeket a tüneteket bárhogyan, újra fognak termelődni. Nagyon nehéz, de meg kell szüntetni az okot. Lehet, hogy elég csak kibeszélni, kezdésnek. Lehet, hogy elég csak leírni kezdésnek. De minél előbb el kell indulni a megoldás felé, mielőtt még halálra gyötröd a testedet!

Van valamilyen krónikus betegséged? Hogyan érint ez a mindennapokban?

15 thoughts on “Betegségektől sújtva, mégis boldogan?”

  1. Megint csak nagyon jó a téma.
    Nekem kb. 19 éves koromban szurkálták meg (érzéstelenítés nélkül) a nyakamat, mintát vettek a pici pajzsmirigy göbömből, majd kijelentették, hogy évente ellenőrzésre kell mennem, gyógyszereket kell szednem, a végén pedig meg kell műttetnem.
    Na persze, hogyne.
    A pajzsmirigyem a testem része, a sejtjei az én sejtjeim, és a jóbarátaim, tényleg jót akarnak nekem. A betegségüggyel ellentétben. Szal ha valami nem OK velük, akkor rájuk fogok hallgatni, és nem a dokira, aki mellesleg azt sem tudja, ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok, milyen előzményei voltak.
    Szal azóta sem voltam. 🙂 Illetve csak természetgyógyásznál jártam a dologgal. És ez már vagy 10 éve. Közben ijesztgettek azzal, hogy ilyen probléma megnehezítheti a gyerekvállalást… OK ezt most mondják a 10 hónapos lányomnak… 🙂 Hehe.

  2. Sziasztok!

    Én a huszas éveim elején szinte hipochonder voltam, minden kis panasszal dokihoz mentem. A mandulámat is kivették, miután 4 hétig szenvedtem vele az egyik vizsgaidőszakban.
    18 éves koromig rendszeresen sportoltam, aztán nagyon ritkán és rendszertelenül, fájt is mindenem.
    25 évesen elkezdem küzdősportolni, 3 évig rendszeresen. Pár héttel a kezdés után a hát- és térdfájásom elmúlt, izomlázon kívül semmi fájdalmam nem volt többé, a tartásom kiegyenesedett, a gerinc melletti izmok hihetetlenül erősek lettek, és lelkileg is sokkal jobb lett minden.
    Az elején majdnem elmentem azért is dokihoz, hogy szabad-e a térdeimmel sportolnom, ja, meg a csípőm is kattogott néha…Amúgy csípőficammal születtem. De nem kellett doki.

    Máig nagyon egészségmániás vagyok, a gyógyszereket és dokikat igyekszem messziről kerülni. A mozgás nagyon fontos mindenkinek, már nem küzdősportolok, hanem kevésbé megterhelő, lassú mozgássorokból álló edzéseken veszek részt, ami szerintem felér egy csontkováccsal+relaxációs terápiával.
    Szerintem is lelkiekből fakad sok minden, de én nem hiszem, hogy csak a lelkünk ápolásával és hozzáállásunkkal túl lehet lépni a testi nyavalyákon. Bár találkoztam már olyannal, aki ezt hiszi és vallja, és jelenleg is boldog idős ember.
    szerintem: a testünkkel minimum annyit kell foglalkoznunk, mint amennyit a szellemünk táplálásával és lelkünk ápolásával foglalkozunk.
    A test a lélek temploma. Ha Te nem foglalkozol vele, más sem fog, ezt biztosan mondhatom. (Még a pasid se, az enyém azt mondta, hogy felőle akár lehetek 100 kilós is, akkor is szeretni fog.)
    Lassan 30 vagyok, és sajna érzem, hogy mennyivel könnyebb elfogadni magam, mint korábban, főleg, hogy így szeretve vagyok :-)… egy 10-es simán feljött az utóbbi 2 év alatt, de csak az zavar, hogy ha nem változok vissza, akkor nagyobb ruhákra kell költenem.:-)

    Saját akaratunkkal és mozgással vissza tudjuk állítani a belső egyensúlyunkat és a csontvázunkat, normál testalkatunkat is, az ízületeket tartó izmok és inak meg tudnak erősödni, de csak ha akarjuk, és csináljuk a megfelelő gyakorlatokat, és megadjuk a sejtjeinknek kívülről is, ami jár nekik.
    Ekkor nem fognak jelezni, hogy baj van, mert nem lehet baj, én hiszem, hogy igenis meg lehet öregedni egészségben, ez mindenkinek a saját döntése, csak nem mindenki tudja, hogy a saját kezében van ez a döntés.

    Sosem késő elkezdeni, én nem vagyok orvos, csak magamat képzem, nem betegségekkel foglalkozom, hanem az egészséggel, és tudom, hogy nem akarok elkerülhető vagy gyógyítható betegségben meghalni. Tudom, hogy ebben a világban nem lehet tökéletesen egészségben élni, de törekedni fogok rá, hogy a gyermekeim se betegeskedjenek majd feleslegesen.

    Mindenkinek meg kell találnia, amiben hisz a saját egyensúlya megőrzése érdekében, és ott elkezdeni, ezáltal talán a többi terület fontossága is világossá válik.
    Bizonyított tény, hogy aki hisz, mindegy, hogy miben, az tovább él, mint aki nem tud hinni.

    Szólj rám, ha túl sokat rizsázok, akkor abbahagyom. 🙂 Vagy elkezdem a saját blogomat. 🙂 Nem tehetek róla, szeretek itt lenni. Nagyon jók a témák. Te tehetsz róla, Rita!

    Amúgy építészként dolgozom egy kórház felújításán, és nagyon nem akarok oda kerülni más minőségben…

  3. Sosem rizsázhatsz eleget Éva, és a többiek sem!
    Itt minden szónak helye van, mint látjátok mégsincs felesleges szöveg sosem 🙂

    Egyébként nekem most pont segítenek a szavaid, mert nagyon nehezen veszem rá magamat a mozgásra… Van, hogy belelendülök és hetekig nyomom, aztán leeresztés következik…
    Mindig a munkára fogom 🙂

  4. Nekem 23 éves koromban diagnoszizálták pánikbetegségemet és akkor természetesen kaptam antidepresszánst,ami kihúzott a gödörből és szépen is alakult az életem,lett egy szerelmem és elindultunk külföldre szerencsét próbálni.Két év múlva azt hiszem előjött rajtam ez a nyavalya,bár akkor a gyógyszert elkezdtem csökkenteni,haza kellett jönnöm és onnastól elindult a lavina lefelé,a vőlegényem elhagyott és képtelen voltam visszamenni,de azóta itthon rosszabb a helyzetem,egyszerűen nem tudok kilábalni a depresszióból,orvosokat járom,gyógyszereket próbálok,és persze uj szerelem sem talált rám.Szeretném ha ezzel a témával is foglalkoznánk,mert szerintem elég sok nő szenved ebben a betegségben és jó lenne ha segitséget tudnánk egymásnak nyújtani ebben.

  5. Én picit vitáznék ezzel a betegség elfogadással, mert az elfogadás sokszor a beletörődés szinonímája, és az csak méginkább rontja a helyzetet. Nemrég én is talákoztam ezzel a problémával, ha nem bánod Rita linkelem inkább – http://webdesigner.blog.hu/2009/04/18/pcos_dieta
    A postban írom, hogy egy könyvet olvastam, ami felrázott. A Titok volt az, amit csak úgy magammal vittem, hogy ne unatkozzam, hisz akkor már többször is olvastam, láttam – nekem nem is volt akkora sláger ez a könyv, mint pl. a Mennyei Prófécia 😉

    Persze azóta rájöttem mi okozza a betegséget odabenn, fejben, lélekben – azt nem mondom, hogy megoldottam, de felismertem, és naponta kicsit gubancolok ezen a gordiuszi csomón. Az írás az egyik legjobb terápia – depi ellen is.

  6. Zsuzsanna, az elfogad és a beletörődik valóban szinonímák, mint szavak, de lelkileg egészen mást kell, hogy jelentsenek.

    A beletörődés lelkileg a feldolgozás nélküli belenyugvást jelenti, kvázi egy folyamat nélküli valamit.

    Az elfogadás – lehet, hogy jobb szót kéne találni? – itt a HősNőkön egy folyamat végét jelenti, amikor megértjük, feldolgozzuk a velünk történteket, és szabadjára engedjük. (Lehet, hogy saját szótárt is összedobok mindjárt! De jó ötlet, köszi!)

    Ugyanakkor egyről beszélünk, mert a történeted a folyamatot prezentálja, és szerintem akik bennevannak, azok értik, mit jelent az “elfogadás” 🙂

    Köszönöm a felvetést és az őszinteségedet!
    Örülök, hogy jobban lettél és ilyen erős vagy!

  7. Igen ezek olyan megfoghatatlan fogalmak mint a szeretet, vagy a boldogság. Jó ötlet a szótár, de azt hiszem mindenkinek másik szótára van. Hogyha egy éppen nagyon rossz passzban lévő embernek mondod azt, hogy fogadja el a betegségét, szegénységét, vagy egyéb problémáját, valószínűleg mérges, dühös lesz. Az elfogadás egyfajta nyitottság az újra, egy élethelyzetre, amit át kell élnünk, meg kell tapasztalnunk. Talán sokan vagyunk úgy, hogyha a régi rossz történésekre visszagondolunk, akkor hosszú idő távlatából már látjuk miért történt, és paradox módon még akár hálát is érezhetünk. Tudod, minden ugyanaz másképp. 😀

    Nagyon jók a témáid!

  8. Zsuzsanna, amikor elkezdtem/tük a HősNőket, akkor valóban még félve fogalmaztam meg dolgokat, mert megfoghatatlan és láthatatlan volt a közeg, akikhez szólok. De mint a statisztikák és hozzászólások és kérdések mutatják, azok a nők vannak jelen az oldalon, akik már a HősNők szóból értik, mi a lényeg :))

    Szóval érted, sikerült egy olyan, eddig nem létező kategóriát teremteni, ami önmagában beszédes.

    Ugyanakkor nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy csak és kizárólag a pozitív hozzáállású, beállítottságú, velem egyre gondolók járnak ide, hiszen még ha így is lenne, nem lebeghetünk minden pillanatban a föld felett 2 méterrel.

    Vannak problémák, súlyos problémák mindannyiunk életében, de ha valaki rájön egyszer arra, hogy valamiből már kimászott anno a pozitív hozzáállással és saját lelkére való odafigyeléssel, akkor bármivel is találja szembe magát, egyre könnyebb lesz úgy reagálni, ahogyan az az adott helyzetben a legjobb.

    A düh is természetes, kell is, de csak addig, amíg nekünk, magunknak nem árt.
    Megyek, írom a szótárt! 🙂

  9. Kedves Rita és Zsuzsanna!

    Fantasztikus ez a párbeszéd, ami köztetek zajlott. Nagyon sokat tanultam belőle. Köszönöm

  10. Kedves Ancsy!

    Semmit nem írtál a szüleidről való viszonyról és arról, 23 éved körül történt-e haláleset a közeledben (esetleg otthonodban?)Mire vágysz és merre halad életed erőnek erejével, gondolkoztál-e rajta?
    Sok oka lehet a depinek,egyik pl. a valami irányába érkező erőteljes tiltás.(L:hány évesen és milyen szakmát tanulhatsz vagy éppen milyen feltételek mellet “illendő”babát vállalni…)

  11. “Talán sokan vagyunk úgy, hogyha a régi rossz történésekre visszagondolunk, akkor hosszú idő távlatából már látjuk miért történt, és paradox módon még akár hálát is érezhetünk.”

    Teljes mértekében egyet értek ezekkel a sorokkal és többször meg is éltem őket. Nyitot vagyok a pozitív gondolkodásra, és azt hiszem a “sok sok tanulás után” csupa jó dolgot sikerült bevonzanom az életembe az utóbbi két évben. Sokat fejlődtem.
    Azonban most nagyon megijedtem. Több egészségügyi problémával is küzdök, tegnap voltam kontrol ultrahangon, mivel egy mióma volt a méhemben. Fél évhelyett egy évet vártam a kontrollal. Érdekes módon az orvos nem szidott le, hanem kedvesen azt mondta, nem baj, megnézzük, lehet, hogy már el is tűnt. És valóban! 🙂 Azonban lett egy polip a méhemben.
    Ami megijesztett, az következő.
    A vizsgálat után délután nagyon elgondolkoztam, hogy is van ez.
    Jópár éve volt egy kolléganőm, akivel egy irodában ültünk. Neki miómája volt, és időnként sokat beszélt róla, -akkor én még azt sem tudtam mi az. Aztán miómám lett.
    Mikor vizsgálatra mentem, olvastam a HPV-ről tájékoztató anyagokat, (egyébként is próbálok képben lenni a betegségekkel, és nagyon igyekszem vigyázni magamra). Pár hónap múlva HPV-s lettem. (Jelenleg is fennáll, két éve.)
    Kb. egy éve beszélgettünk páran lányok, hogy mennyi féle baja lehet egy nőnek, és, mondta az egyik lány, hogy neki polipja van. Erről sem hallottam azelőtt. Nem gondoltam rá folyamatosan, és nem is féltem tőle. Csak megjegyeztem, h ilyen is van.
    Aztán még eszembe jutott, hogy egész kislány koromban milyen sokat hallottam azt, hogy cisztája van valakinek. Hát, még szinte tini voltam, mikor nekem is lett, de szerenécsre az gyorsan el is múlt.
    És tegnap, mikor az ultrahangon az orvos azt mondta, hogy lát egy polipot, hangosan felkiáltottam: ezt nem hiszem el!!!
    Gyorsan utánanéztem a neten, h mi is ez. Közben olvastam mindenféle egyéb betegségekről, és most meg a fejemben maradt egy másik betegség neve. Próbálom elűzni, de nem tudom hogyan küldjem el! Kérlek adjatok valamit tanácsot, nem szeretnék egy újabb problémát! Egészséges szeretnék lenni! Mit mondjak magamnak?
    Eddig mindig úgy éreztem mellettem áll a “gondolat teremtő ereje”, de most megijedtem. Ma elkezdtem kutatni ebben a témában, így találtam erre a csodás, szívmelengető oldalra! Már jobban is érzem magam, hogy olvastam az írásokat. Tudtok nekem segíteni? Adjatok tanácsot, kérlek!

  12. Panna!
    A lehető legnehezebb nem gondolni valamire, és most éppen ebben a helyzetben vagy. Neked valószínűleg extra erőd van ezzel kapcsolatban, így extra módon koncentrálnod kell a jóra!

    Az sajnos elkerülhetetlen, hogy bejönnek néha infók, amikről abszolúte nem akartunk tudni, és hiába hessegetjük, csak nem akarnak tőlünk megszabadulni.

    Ilyenkor szerintem gyorsan találni kell valami MÁST, amire koncentrálni tudsz. Valami nagyon jót, valami nagy dolgot, valami óriási pozitívumot, de még véletlenül se az egészségeddel függjön össze!

    Adj munkát a tudatalattidnak és az univerzumnak, valami mással kapcsolatban, amire nagyon vágysz.

    Az egészségeddel kapcsolatban is kell dolgoznod, de javaslom azoknak a jeleneteknek az elképzelését, ahogy a doki mosolyogva közli, hogy az ég egyadta világon SEMMI nincs ott, se új betegség, se régi!
    Képzeld el, ahogy felszabadultan kijössz, milyen ruha lesz rajtad, milyen lesz a hajad, hogyan mosolyogsz, satöbbi. Tudod te ezt ;).

    Elűzni a negatívumokat csak úgy tudod gondolatban, ha helyettesíted valami jóval, de azonnal! Erről írtam, próbáld ki:
    https://www.hosnok.hu/a-gondolat-teremto-ereje-mi-az/
    Benned nagyon nagy erő van, amivel úgy látszik, nem árt vigyázni, és kordában tartani! Sok-sok pozitívummal kell helyettesíteni a kósza rossz gondolatokat, ez nagy munkát, odafigyelést igényel, de neked menni fog Panna!

  13. Annyira fáradt vagyok, h leragad a szemem, csak annyit most ami a legfontosabb: Köszönöm!

  14. Szóval, köszönöm a gyors segítséget, bevallom, 10 percenként néztem az oldalt, (ahelyett, h dolgoztam volna) és ki is nyomtattam a választ gyorsan, h útközben is tudjam olvasgatni. újra és újra.
    Igen, azt az írásodat olvastam, azzal kezdtem az itteni ismerkedést. Csak nem nagyon tudtam mit mondjak magamnak…mi legyen a pozitív gondolat…
    Gondolod, h extra erőm lenne? Egészen kicsi dolgokban voltak eddig “sikereim”. pl., h vizsgán nem azt mondtam, h csak ezt a tételt ne húzzam ki, hanem azt mondtam magamnak, h “valami jót” húzzak. mert ha meg arra koncentrálok, h azt az egyet húzzam ki, akkor az azért kis eséllyel jön be. és nem is biztos, h az a jó nekem, amiről én azt gondolom. ezért az volt a bevált módszerem, h “valami jót”, és majd az Isten, az Univerzum, az Erők (kinek mi) tudják, h mit adjanak a kezembe 🙂

    Mindenesetre a tegnapom tele volt hihetelen dolgokkal, és pozitívumokkal. és adtam feladatot, ahogy írtad, (leglábbis igyekeztem) és ma reggel már jött egy kis visszaigazolás! 🙂
    Mindenesetre egy nap alatt teljesen behálóztál /tatok, teljesen odavagyok ezért az oldalért!!!!!! Minden száláért! Mostmár szinte hálás vagyok a történtekért, mert különben nem is találtam volna ide, és annyi téren szükségem van Rátok, sokat adtál, és már látom, h még többet fogok kapni. 🙂 (csak legyen minél több időm itt lenni, és ne dőljek ki, úgy, mint tegnap. zsúfoltak a napjaim -tudom, kinek nem?) Köszönöm!!!
    És valahogy majd alkalomadtán adni is szeretnék. 🙂

  15. 12 éves voltam, amikor volt egy balesetem. Elgázolt egy motor, agyrázkódásom volt és koponyarepedésem. Négy napra nem emlékszem, kómában nem voltam, állítólag saját kezűleg szedtem ki az infúziót és mászkáltam ki az ágyból, ha kellett, ha nem. Nyolc nap múlva hazaengedtek a kórházból, és fél év múlva a kontrollon semmit nem találtak, ami arra emlékeztetett volna, hogy nekem ilyen problémáim lettek volna. 12 évesen ezt tudatosan biztos, hogy nem irányítottam… De ami érdekes: ez 1988-ban történt, utána még 1992-ben volt valami kétnapos lázas nyavalyám, és azóta gyakorlatilag semmi! Pedig többször is volt olyan, hogy a kollégiumban már az összes szobatársam influenzában szenvedett, engem pedig messziről elkerült a betegség. Középiskolás koromtól csinálom tudatosan az egészségmegőrzést, bár az indítóokom az volt, hogy nagyon jó osztályunk volt, és attól tartottam, hogy biztos akkor történnek a legérdekesebb dolgok, ha hiányzom. Így nem akartam hiányozni 🙂 Aztán az évek során ez a koncepció tovább fejlődött, és most egyre inkább úgy érzem, hogy ha az egészségemet ennyire kordában tudom tartani a gondolatok által, akkor az életem más területein is meg tudom tenni. Nem véletlenül kerültem ennek az oldalnak a közelébe sem, az elmúlt napokban 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük