Szülinap, második fejezet

Szülinap, második fejezet

A múltheti őrület csúcsán, már nem néztem sem embert, sem érzéseket, kibújt belőlem az őrület, zavart és fájt is, hogy nem mondhattam ki, hol és mi bánt, belül üvöltve kellett nyalogatnom a sebeimet. Hiszen nincs jogom hozzá… Pokolba kívántam az előkészületeket, ezerszer megbántam a szokásos túlvállalásunkat… az elvesztés érzése, az ismeretlen ismerős távozása űrt hagy maga után, még akkor is, ha higgadt fejjel, megértem az okokat és miután a helyükre kerültek a dolgok, a miérteket is el tudtam fogadni.

Csütörtök-péntek a lázas készülődés hevében telt. Miközben éjszakába nyúlóan főztem-sütöttem és nappali üzemmódban tüzet okádva melengettem keblemre kis családom, lassacskán észrevettem, hogy a  éjszakára abbahagyta a szomjoltó kortyolgatást, így már nem is ébred, ha jól számolom, lassacskán két hete. Nappal is már csak egy-két alkalommal csatlakozik az anyamadárhoz, általában akkor, ha előbb említett aggodalmaskodik a tejtározói szétdurranása miatt. Hogy az elmúlt év felgyülemlett alvás-restanciái miatt vagy csak az év végi fáradtság miatt, magam sem tudom, de az elmúlt hetekben a tyúkokkal fekszem és a hasamra süt a nap, amikor felébredek. Így az esti altatások körüli játékok majdnem egyéves(szomjas a Hunor, éhes a Hunor, esetenként kiprésel egy nyúlfarknyi kis macit magából) mókáiból kimaradok, általában már a Tátyi estikéi mesélése közben elalszom.

Péntek éjjel megvilágosodtam. Megosztom: arra törekedtem, hogy minden tökéletesen letisztult és szabályos legyen, miközben megfeledkeztem arról a picinyke, ám egyáltalán nem elhanyagolható tényről, hogy nem az angol királyi családot várom ebédre, hanem a barátainkat, a szeretteinket. Akik ismernek, akik pontosan tudják, milyenek vagyunk. Akik pontosan ilyennek szeretnek. Akik miattunk jönnek, és nem a külsős mázért. Akik boldogan lekapcsolják rólunk pár órára a gyerekeket, ha erre van szükségünk, de ugyanilyen lelkesen ötletelnek akkor is, ha a rendőr autós torta gyakorlati kivitelezésénél megakadunk.

És az ajándékokról is essen pár szó: megérkezett a kis kisasszony első jól ismert-közkedvelt, csak nálunk ezidáig kiutasított, busafejű macskás figurája, egy ártatlan melegítőnek álcázva. Valamint kismici egy igazi mobiltelefon boldog tulajdonosa lett, sajnos nem lett megörökítve az üdvözült arca a kicsi lánynak, aki akkora hálával tekintett nagyanyjára, mint eddig még senkire, talán csak a bátyjára tud így. A kismici ajándékai mind egy szálig Huncos kedvencei lettek, a mászó-síró babát megetette, elringatta, ágyba helyezte, majd kijött, suttogva felsóhajtott (ssssss, elaludt) és beleroskadt a székébe. Kicsi groteszk tükröm.
Huncos verdás szerkóival hibázni nem lehet, valamint semmi olyannal, ami autókkal kapcsolatos, gondolok itt pölö az emeletes autópálya-autómosóra (itt is hálás köszönet a keresztszülőknek érte, naponta többször átmenthetem a járókába, majd onnan a Huncos ágyába és összepakolgathatom, ugyanis Kismici szétbombázná, Huncos nem engedi szétszedve elrakni, mert játszik vele, így sokszor eszembe juttok Kedveskéim), vagy a távirányítós bömbire, amivel még én is szívesen játszom, a délutáni alvásuk alatt. Kismiciből lányt faragunk bármi áron, babákkal gazdagodott, és bár ezidáig inkább csak autókat tologatott, talán most átragad valami Huncos gondviseléséből rá is. Lettek saját tulajdonú formabedobói meg montessori tornyai, amikkel a hároméves nagybratyó előszeretettel játszik, miközben egyre magyarabbul magyaráz a Kicsinek.

A buli annyira jól sikerült, hogy hajnal 3.32-kor kollektíve egy-egy házipálesszal emlékeztünk meg az egy évvel ezelőtti eseményekre. És már igencsak pitymallott, amikor nyugovóra tértünk. Csak megköszönni tudom azt a sok-sok pozitívságot, ami itt maradt a négy fal között.  Jövőre ugyanekkor-ugyanitt!

HuncÚr&MinkaLány