Milyen a lelki kapcsolatod a gyermekeiddel?

A sztereotip szülőmodellek ott érnek véget, ahol a spirituális kapcsolat kezdődik. Szüleimmel nekem is hagyományos kapcsolatom volt. A fő hangsúly az anyagiak megteremtésére terelődött, mondhatni, akkoriban az volt a normális. Szeretetüket nem, vagy igen ritkán, főleg ünnepnapokon mutatták ki, és soha nem fejezték ki szavakkal. Ettől szenvedtem, de nemcsak én, hanem barátnőim is.

Már gyermekként elhatároztam, hogy a saját gyerekeimmel majd másképpen bánok.

Eleve úgy indult a dolog, hogy a gyermekáldást a férjemmel beterveztük, vártuk, nagyon készültünk rá minden értelemben. A lányunkkal szó szerint az első pillanattól spirituális kapcsolatunk volt, az első pillanattól volt neve, nem csak egy pocaklakó baba volt a sok közül. Beszéltünk hozzá, édesapja rendszeresen belebrummogott a pocakomba, amire ugyanilyen rendszerességgel és legalább akkor intenzitással érkezett válasz odabentről.

Sokszor elgondolkodtam, hogy ilyen indulással mekkora előnyre tehet majd szert a nagybetűs Életben? Mennyivel lesz másabb az élete, mint szüleinek, két véletlenül lett, nem kívánt gyereknek? Tudok-e majd jó anyja lenni, annyi megpróbáltatás és lelkileg rendkívül nehéz gyerekkor után?

Születésével aztán hirtelen száz kérdésemre kaptam egyszerre választ. Azonnal tudtam, hogy minden más lesz, mint valaha volt, hogy a kislányunkat közösen, lelkileg is megszültük, nemcsak testileg. Apás szülés volt. Nem sírt fel. Tüsszentett egyet a mellkasomon szuszogva és belefúrta éjkék tekintetét az apja égkék szemeibe.

Soha nem volt köztünk gond a kommunikáció, első perctől értettük a sírását is, csak sokszor nem tudtunk rá választ adni. Mert mit mondhatsz egy háromhetes kisbabának, aki holtfáradt, de aludni nem tud, mert nem kap levegőt, és ki-kihagy a légzése. Mondtuk, amit tudtunk: hogy szeretjük, vártuk, vigyázunk rá, jó lesz velünk, maradjon velünk, és szopizzon, ha pedig az kell, s mert az kellett, ülve aludtam, karomban tartva őt, vagy az édesapja vállán szundikálhatott, ringatózva. Voltunk hullafáradtak és a végletekig kimerültek. Ma sem tudjuk, hogyan lettünk túl az egészen. Egyszer csak eljött a hetedik-nyolcadik hónap és érezhetően könnyebb lett, bár néha még befulladt.

Sokszor beszélgettünk arról, hogy vajon, ha nem kívánt gyerek lett volna más családban, ugyanezekkel a problémákkal, miként alkalmazkodott volna a körülményekhez, egyáltalán, túlélte volna-e az első, legproblémásabb életévét?

Nyilván kellett az az elköteleződés, az a lelki-spirituális kapcsolat, ami összeköt minket, hogy ezeket a nehézségeket átvészeljük. Lelki szülőnek lenni pedig sokkal nagyobb odafordulást kíván minden féltől, mert önmagunkból kell adni, legféltettebb lelki bugyrainkat megjárni, minden mélységükkel. Érett személyiségek képesek erre, s talán nem véletlen, hogy mostanában igen kevés 25-30 év alatti kismamával találkozni a rendelőkben.

Érzelmi biztonságot nyújtani a gyermeknek, ahol nyíltan és nyugodtan kommunikálhatja az érzéseit, igen nagy felelősség, egyben megterhelő is. Aki mást mond, csak a saját érzelmeit próbálja elnyomni. Nem bűn az, ha néha elegünk van a gyerekünkből, akit rajongva imádunk – neki is elege van belőlünk néha. Nézzük csak meg, milyen durcásak tudnak lenni, amikor az elmélyült játékot, rajzolást, olvasást megzavarjuk a napi rutinnal, és fürdeni visszük őket…

A gyermek megnyílik, és a gyönyörű lelkének minden rezdülését ránk bízza, ha vesszük ezeket a jeleket, és nem üvöltünk rájuk minden apróság miatt. A bizalmuk rendíthetetlen, de ha folyamatosan olyan visszajelzést kapnak, amelytől fenyegetve érzik magukat, bezárkóznak és ember legyen a talpán, aki újra elővarázsolja csodálatos lényüket. Jó, ha legalább van egy szelep, egy tanár, vagy nagytestvér, bizalmas felnőtt, aki oda tud ezekre a gyerekekre figyelni és segíti őket.

Tökéletes szülő nem létezik. Létezik viszont szerető, fejlesztő, elfogadó családi közeg, ahol a gyermekek lubickolhatnak a biztonságban, a szüleik pedig nem félnek előkotorni gyermeki énjüket, és felnevelni magukban a fájdalomtól fuldokló kisgyermeket, akit elveszítettek.
A gyermekeink tükrök, mert minden pozitív és negatív visszajelzést, melyet tőlünk kapnak, ugyanúgy visszamutatják felénk, mint a fürdőszobai, kérlelhetetlen tükör.
Amikor nagyon kényelmetlen belenézni ebbe a tükörbe, akkor kell a dolgok mélyére ásni.

Erdei-Gulyás Gabriella

Life coach

www.szexcoaching.hu