Mert erőltetni semmit sem szabad

Hunor gyűlöli a hajmosást. Gyakorlatilag születése óta, túlzás nélkül állíthatom, a két kezem ujjai bőséggel fedezik a hajmosásai mennyiségét. És ez tényleg mindennemű túlzástól mentes. Hogy ez abból fakadhatott-e, hogy kezdő idegeskedő szülőként sikerült majdnem megfojtanunk az első fürdetéskor vagy csak egyszerűen ezt (is) hozta magával, sosem fogom megtudni.

A fejbőre tisztán tartására kerestünk alternatív megoldás(oka)t (gyengébb idegzetű, főként tisztaságmániás olvasóim, most ugorják át bátran ezt a bekezdést, ugyanis részletezni fogom az elmúlt 3 év hajmosásait), az első évben csellel-furfanggal, mindig sírás lett a vége, aztán hanyagoltuk, vízzel öblítettük le óvatlan pillanatokban. Próbáltam megbeszélni vele, figyelte, ahogy mi mossuk a hajunkat, de ő továbbra sem kért belőle. Ideköltözésünk portengerében erőszakkal megmostam, velőtrázóan üvöltött, öklendezésig. Akkor majdnem vele sírtam, és megfogadtam, soha többet nem teszem. Helyette kialakítottunk egy speciális hajmosásnak csak csúfolható megoldást: kis tálkában feloldottam vízben a sampont, ezzel bekenegettem a fejét, amennyire lehetett felhabosítottam, aztán egy vízbe mártott textilpelenkával törölgettem le a nagyját. Ha pedig már nagyon koszos (koszmós) volt a fejbőre, ezelőtt a művelet előtt olajba mártott régi fogkefével felkapargattam.

Bíztam benne, előbb vagy utóbb megérik a hajmosásra (is). Úgy tűnik, a mai nap estéje hozta el a várva várt pillanatot, fürdés közben elővette a sampont és kérte, hogy mossam meg a haját, annyi kikötése volt, hogy igénybe vehesse a már sokszor felajánlott szemtakaró törölközőt. Pillanatok alatt abszolváltuk a feladatot egyetlen könnycsepp és nyöszörgés nélkül és lett egy ragyogó mosolyú, jó illatú hajú kisnagyfiam.

Zárójelben megjegyezném Micivel sosem voltak ilyen jellegű gondjaink, hetente-kéthetente mosom a haját, igény szerint (ha benne landol a túrós tészta vagy a krumpli leves, akkor értelemszerűen sűrűbben), sírás nélkül. Sőt, imádja a hajszárítót. A lelkem meg repes, mert ismét kaptak az ösztöneim egy vaskos rovátkát, hiszen bíztam és hittem magamban, a fiamban és tudtam, hogy erőszak nélkül is túljutunk ezen is. Akárcsak az ébredésekkel sűrűn teletűzdelt közel másfél éven át tartó éjszakákon. Hiszen mindennek eljön az ideje. Majd egyszer annak is, hogy ágyasaink saját szobájukba/ágyukba költözzenek.

Megosztom Facebookon!
Megosztom iWiWen!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Google Buzzon!
Megosztom Google Readeren!
Megosztom Tumblren!

HuncÚr&MinkaLány

Veled is biztosan megesett már, hogy nem volt valamihez önbizalmad.Vértezd fel magad online videószemináriumunkon, hogy soha többé ne kelljen a padlóról szemlélned a világot. Katt ide>>

Légy te is kreatívabb!