A négyéves első napja

Ha reggel nem itt kezdek, talán el is felejtettem volna, hogy Rókabéka éppen ma négy esztendős és talán semmilyen különösebb jelentőséget sem tulajdonítok annak, hogy ma történt ez a nagy esemény. Pedig véletlenek ugyebár nincsenek.

A Szonjás időszámításunk óta naponta többször mesél arról, hogy milyen is lesz az, amikor ő óvodás lesz. Ma korán keltünk, a nevelt lányaink miatt, és teljesen meglepődtem, amikor Huncos közölte, hogy akkor ő öltözik és megy az oviba. Éreztem, hogy komolyan gondolja, így felhívtam Jutkanénit (mehet-e?), meg Szonja apukáját (tutira megy ma a lánya?), és minekutána mindkét helyről zöld jelzést kaptunk, megbeszéltük, hogy Apjuk viszi, de ő megy is tovább dolgozni, és egyeztettünk, mikorra menjek érte. (az ebéd előttit választotta). Váltás ruhát csomagoltam, valamint a másik felem lelkire kötöttem, mindenképp értesítsen a történésekről (volt B terv is természetesen: ha mégiscsak meggondolná magát a fiatalember a kapuban, akkor max 10 percen belül érte is tudok menni). Az idő ólomszárnyakon pergett, percenként lestem a telefonomra van-e térerő, nem maradt-e lehalkítva, de már 9 óra is elmúlt, és nem csörgött a dög. Ekkor nem bírtam tovább felhívtam a hitöst, aki nem is értette mért zaklatom, amikor minden a legnagyobb rendben zajlott, Rókabéka maga vetkőzött, futott be a csoportjába, és még a búcsúpusziért is kuncsorognia kellett. (persze itt is volt B terv: óvónéni tudta a telefonszámom, ha úgy ítélte volna meg, hogy Hunornál valami nagyon nem kerek, hívott volna, hogy bemehessek)
A délelőttöm furcsán telt: egyfajta indokolatlan csönd jellemezte, valamint sikerült az átlagos 10 perc helyett 1 perc alatt abszolválnom a mosogató- illetve mosógép elindításának szakfeladatát, megírtam a blog-bejegyzésem röpke negyed óra alatt egy egész délelőtt szakaszossága helyett, többször kilátogattam a fogadott négylábú gyermekeimhez, megválaszoltam pár ezer éve halogatott levelet, lebonyolítottam egy-két barátnős beszélgetést és hipp-hopp máris 11 óra lett. Közben Kismici aludt egy délelőttöset, felöltöztünk és csak csajok nekiindultunk a 10 perces útnak az oviig. Minkuci már hetek óta nem hajlandó baba kocsizni, mindenhova két lábon jön, ami a haladás hatékonyságát igencsak lecsökkenti. Hunor mellett abban az elkényeztetett helyzetben voltam, hogy benne bízhattam, tudtam, sosem megy le a járdáról, akármilyen gyorsan is motorozik/biciklizik, míg Kismicit ezer szemmel kell figyelni, mert elég egy óvatlan pillanat és menekülőre veszi a figurát, természetesen, ha tehetné, egyenest az útra futna ki.

Amint beértünk az oviba, már láttuk, hogy a kicsik az udvaron játszanak, próbáltam megkeresni Huncost a szememmel, de sehol se láttam. A másik csoport óvónénije elkapott, mesélte, hogy minden rendben volt a kölökkel, még nem igazán érti a csoportok közti különbséget, ugyanis vígan átjárt a Holdacskából a Napocskába, ha éppen ott volt valami fogára való játék, és vice versa.
Andinéni beszámolt arról, hogy 11 magasságában megkérdezte Hunc legörbülő szájjal, hogy Anyuci hol van?, de aztán meguzsonnázott egy almát és máris elmúlt a hiányérzete. Annyira jól érezte magát a társaságban, hogy otthonosan még mackózni is elvonult. Ami érdekes volt, hogy egész délelőtt alatt szinte alig foglalkozott Szonjussal, úgy látszik számára ez a kislány jelenti a biztonságot.
Közben elcikázott mellettem a kisember, utánaszóltam, hogy legalább egy köszönést bökjön már felém. Odabökött és már rohant is tovább. Nem tudom, meddig tartott volna ez az idilli állapot, ha Huncos véletlenül nem vesz be rosszul egy kanyart a bicóval és az nem esik szét elemeire. Éktelen zokogásba csapott át a pár perce még gondtalan fiatalember, szinte vigasztalhatatlan volt, azonnal haza akart jönni, hiába ajánlotta fel egy dadusnéni, hogy a férje megjavítja neki, nem hagyhattuk ott, mert apa javítja meg és kész. Még a váltás ruháját is haza kellett hoznunk, mert ő oda többet soha nem megy vissza. Csatakosra izzadtam míg hazaértünk a 200 méterre lévő oviból, egyik karomban a zacskóba szuszakolt bicikli törmelékkel, másikban néha Kismicivel, egyedül Hunor viselkedett férfihoz méltóan, amíg közelharcot vívtam a kisebbikkel, addig ő szavakkal próbálta jobb belátásra bírni. (meg néha egy kis kézfogásos/kapucnis megrángatással…)

Itthon kidőlt egy kétórás alvásra, és utána átbeszéltük a mai napot. Délelőtt fúrt egy nagy fúróval (???), aztán sokat játszott ninó autóval (???). Azt mondta, végeredményben nem volt jó napja, mert eltört a biciklije, de minekutána megígértem, hogy szerdára megjavíttatjuk (valahogy), így beleegyezett, hogy akkor természetesen újra megy oviba.

Nagyon büszke vagyok Rókabékára, mert tudtam, hogy el fog jönni az a nap, amikor ő fogja kérni az ovit és én voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy kivárhattam ezt a pillanatot. Bíztam az ösztöneimben, és bíztam a kölökben. Most is azt érzem, innentől nem lesz gond, lassacskán én is megszokom a szabad délelőttöket és mire rájönnék, mennyire jók is tudnak lenni, következik a nyári szünet meg a harmadik gyerek.

Egy biztos: magam sem tudtam mekkora lehetőségek voltak a kezemben egygyerekesként, amikor még tényleg az voltam. Akkor úgy éreztem, soha semmire sincs időm, minden kifolyik a kezeim közül, most meg Minkussal kettecskén nem tudtunk mit kezdeni a fölösleges időnkkel.