Amit a szülői házból hozunk

Anyám szerint én vagyok a legszebb és a legokosabb a világon, és csak egy valaki érhet még fel velem, a húgom.

Ezt olyan sokszor elmondta (ugye, hogy fontos, mit mondunk?), és mindig olyan jó – váratlan – pillanatokban, hogy bármit is „tett”, vétett ellenem, minden bűne megbocsátható, már csak ez miatt is.

Évek óta csak remélem, hogy legalább néha, én is mondok ennyire ütős dolgokat a lányomnak, fiamnak, és 20 év múlva is úgy fognak rám gondolni, hogy: anyám a legjobb, akit kaphattam magamnak. (Hozzáállás kérdése az egész.)

Vannak persze olyan életek, amikor abszolúte nincs jó, ami ellensúlyozhatná a rosszat, a szülők szinte már-már szándékosan bántják gyerekeiket lelkileg és sajnos fizikailag is (lehet, hogy az előbbi a rosszabb, de vegyítve a legrosszabb).

Ilyenkor a gyereknek nincs más vágya, mint menekülni otthonról, és aztán éveken keresztül visszanézni, és mintegy visszaigazolni a saját élete kudarcait azzal, hogy micsoda pokol volt az élete gyerekként!

Beszéltünk már a megbocsátásról, ami, úgy nézem, az egyik legnehezebb feladat, számunkra, nők számára is. Épp most olvastam egy gondolatot, Ifj.Martin Luther Kingtől: „A megbocsátás nem alkalmi cselekedet, hanem maradandó hozzáállás.”

Azok számára, akik a megbocsátást humanitárius cselekedetnek érzik, elfogadhatatlannak tűnhet, hogy meg kell bocsátani mindenképpen, hiszen „Miért tegyek én jót a megbocsátásommal azzal, aki annyit bántott?”

Hát itt a bökkenő: nem azzal a valakivel teszel jót a megbocsátással, aki annyit bántott, mert az a valaki, lehet, hogy már nem is él… Te önmagaddal teszel jót, ha elengedsz, megbocsátasz.

Csak próbáld ki! Keress egy kisebb, nem annyira nagyon borzasztó, de azért rossz emléket, vagy kellemetlen szituációt. Mondd magadban: megbocsátok neked, xy, amiért ezt tetted velem, nincs bennem harag, keserűség, hiszem, hogy mindennek értelme volt, van és lesz.

Xy erről sosem fog tudni, neked viszont egyel kevesebb gond fogja a válladat nyomni. Ha minden ilyen apróbb és nagyobb sérelmet sorra veszel amik felmerülnek benned, akkor már csak a legbrutálisabban fognak maradni, amik feloldásához még talán erősödnöd kell, elvégre egyszerre nem dobhatjuk le minden terhünket, mert akkor felkapna minket a szél :).

Nehézségek #1: Tudom, nehéz önmagunkban, önmagunk érdekében, önmagunkhoz beszélni. De hidd el, megy az, csak gondolj arra, mikor dühösen morogsz az orrod alatt és szitkozódsz. Az megy magától igaz? Hát a dolog nem csak olyankor működik. Miért ne próbálnád meg a saját hasznodra fordítani ezt a jó kis szokást? Csak épp jó dolgokat, és pozitív üzeneteket kell mormolnod, jelen esetben a megbocsátásról. (Nem kell úgy artikulálnod, mintha színpadon adnál elő!)

Tipp: mikor autóval mész, és bevág eléd egy idióta, vagy épp levillog hátulról, mert te betartod a szabályokat, ő meg száguldozni szeretne, akkor máris kezdheted a megbocsátás módszerét: mielőtt még belelovalnád magad a haragba és a felháborodásba, máris bocsásd meg a vadidegennek, hogy épp rossz passzban van, vagy alapból gyagya.. 🙂 Iróniát is lehet belevinni a dologba, a lényeg, hogy te ne rongáld a szervezetedet felesleges rossz érzésekkel! Gondolj magadra, cselekedj és érezz a magad érdekében!

Nehézségek #2: A szüleinkre és a velük kapcsolatos negatívumokra nem 2, nem 5, nem 10 évesen kezdünk úgy gondolni, ahogy most gondolunk, hanem kamasz korunkban, amikor úgy érezzük, hogy kinyílt a csipánk, mindenkinél jobban tudunk mindent. Ez az időszak szerintem fokozott odafigyelést igényel, mert itt tudnak elborulni kapcsolatok: a gyerek is és a szülő is túlságosan kritikus a másik féllel. A kritika meg mindenhez vezet, csak jóhoz nem.

Tehát, ha valamikor megromlott a szüleidhez fűződő viszonyod, akkor nem gyerekként kezdted azt érezni, hanem félfelnőttként. Engem borzasztó sok sérelem és bántás ért, destruktív kritikával is illettek szép számmal (Pl.: jajj, istenem, milyen sovány vaaaaagy – és ezt minden ember, rokon, ismerős közölte, aki szembejött velem, úgy 15 éves koromig), ugyanakkor ezek nem abban a pillanatban tudatosultak bennem, hanem évekkel később. Évekkel később meg mire fel sértődnék meg?

Azért, mert egyesek – köztünk a szüleink is akár – azt sem tudják néha, hogy mit beszélnek, azért én miért kezdenék el haragudni 10 év múlva? Lehetne haragudnom, vághatnék anyám fejéhez egy pár dolgot, de az hova vinne? Érzelmileg nem érintenek meg ezek a dolgok, mert már nincs helyük az életemben és kész.

Nem lehet a múlt bűvöletében élni. És nem lehet úgy élni sem, hogy MAJD egyszer…

Most kell élni.

Ui.: Én a szüleim ellen ugyanúgy rengeteget vétettem, néha még szándékosan is. Ők meg ellenem. Mire lenne az jó, ha felváltva vagy egyszerre haragudnánk egymásra? A másik a hozzáállás: nem lennék az, aki vagyok, ha nem OLYAN a gyerekkorom, ha nem ŐK a szüleim. Úgyhogy még hálás is vagyok! Köszönöm nekik, hogy olyan körülményeket teremtettek gyerekkoromban és később is, hogy ilyenné válhattam, ilyenné fejlődhettem. Más szülőkkel nem az lennék, aki vagyok. Annak meg nem örülnék 🙂