Az én történetem IV. (Szonja születése)

Az én történetem IV. (Szonja születése)

Kislányunk, Szonja, 2009. december 15. napján született, veleszületett rekeszizomsérvvel. Születését követően 5 hetet töltöttünk a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház Koraszülött Intenzív Osztályán, de szerencsére mára teljesen egészséges. Kerestem az interneten a megfelelő fórumot, ahol megoszthatnám ezt a történetet más, hasonló cipőben járó szülőkkel, ugyanúgy, amikor kerestem a megfelelő fórumot akkor is, amikor kiderült kislányunk fejlődési rendellenessége, de sem akkor, sem most nem találtam. Pedig nagy segítség lett volna. Ezért is örülök, hogy rátaláltam erre az oldalra. (Fórumunkban új topik nyílt „Koraszülött babák, PIC-osztály” címmel, hogy lehetőséget biztosítsunk az érintett anyukáknak a beszélgetésre, de a cikk végén is hozzászólhattok – A szerk.) Szeretném elmesélni a történetünket, így szeretnék reményt nyújtani azoknak, akiknek a kisbabája szintén a 3000-ből egy…

A 32. heti ultrahangvizsgálaton derült ki. Először még azt sem tudtuk pontosan, hogy micsoda. Az ultrahangos orvos ahogy meglátta a gyomrot a tüdő helyén, nem diktált tovább. Persze akkor még nem tudtuk, hogy pontosan mit látott, csak azt, hogy valami nincs rendben. Megkért minket, hogy fáradjunk ki, nem kell megijedni, de baj van, és konzultálnia kell. Két óra bizonytalanság… Ahogy visszagondolok, talán ez volt a legrosszabb az egészben. Fogalmunk sem volt róla, hogy mi a baj. Nekem persze rögtön a legrosszabb dolgok jutottak az eszembe; talán valami maradandó, gyógyíthatatlan fogyatékosság, vagy meg sem születhet?

Tíz perc múlva már kint zokogtunk a férjemmel az utcán. Felhívtuk egy orvos barátnőnket, aki csak annyit mondott, hogy ez egy komoly fejlődési rendellenesség lehet, de várjuk meg, hogy mit mondanak a szülészek. Végül a szülészet főorvosa, a saját választott nőgyógyászom, és az ultrahangos orvos visszatért, hogy együtt nézzék meg ismét a kis pocaklakónkat. Szédültem a félelemtől, a sírás kerülgetett, de próbáltam „higgadt” maradni.

Nem mertem a képernyőre nézni, végig a férjem kezét fogtam, aki meg az én tekintetembe kapaszkodott. A főorvos elmagyarázta, hogy a babánknak nem záródott össze a rekeszizma, ezért a gyomor, és a belek a tüdő helyére jöttek fel, és a szív a bal oldalról a jobb oldalra tolódott át. Elmondta, hogy Angliában, és Németországban csinálnak méhen belüli műtéteket, de ő ezt nekünk nem javasolja. Próbáljam meg kihordani a babát amíg csak lehet, és majd a születése után megműtik.

Őszintén megmondom, megkönnyebbültem. Csak azt hallottam, hogy „műthető”, ami nekem egyenlő volt azzal, hogy minden rendben. Bele sem gondoltam, hogy minden műtét kockázatos. Másnap első dolgom volt az interneten kutakodni, hogy miről is lehet szó. Az adatok elég ijesztőek voltak. Az élveszületés esélye 40%, a műtét relatíve egyszerű, de az azt követő 3-4 napban 50%-os a mortalitás… Na, akkor ijedtünk meg igazán. Azt hiszem 2-3 napig csak sírni tudtunk. De aztán arra gondoltam, hogy nem tehetem meg ezt egy bennem fejlődő élettel; nem tehetem meg, hogy lemondok róla, hogy szorongok a hátralévő időben. Hiszek benne, hogy érzi amit én, hát ne érezze magát rosszul egy percig sem!

Fejembe vettem, hogy erős kell, hogy legyen, és kitartó. Olvastam, hogy a terhesség alatti torna javítja az anya vérkeringését, és így a baba szívét is erősíti. Rendben. Napi 40 perc lassú taposás a taposógépen, és 40 perc terhestorna. Ezen felül hosszú megnyugtató séták, sok nevetés, kellemes zene hallgatása és a lehető legkevesebbszer gondolni a műtétre. Persze elkezdtük az előkészületeket. Felkértük a gyermeksebészet vezetőjét a műtétre, és előre meglátogattuk a koraszülött intenzív osztályt ( PIC-et). Próbáltunk felkészülni arra, amire nem lehet.

Aztán a szülészünk azt javasolta, hogy a 37. hét betöltését követően ejtsük meg a császármetszést. Az előre eltervezett időpont egy keddi napra esett. Már becsomagolva várt a kórházi táska, mikor a tervezett hét hétfő délelőttjén azzal hívott fel a szülészünk, hogy sajnos Szonjának nincs lélegeztető-gép, mert egy kis beteg még pénteken váratlanul „elfoglalta” a nekünk szánt készüléket…

Nekünk ez elengedhetetlenül fontos „kellék” volt. A császármetszést követően ugyanis azonnal intubálni kellett, majd lélegeztető-gépre tenni a kicsinket. Az első spontán légzésnél a tüdeje összeesett volna, és az esélyeink 0-ra redukálódnak. Felmerült, hogy Pesten, vagy Debrecenben szülök, de végül sikerült a gyermekosztály vezetőjének kölcsönkérnie az egyik budapesti klinikáról egy gépet. A férjem a WV Polónkkal indult érte Pestre. Csak útközben jutott eszébe, hogy azt sem tudja mekkora a gép, és hogy fektetve szállítható-e. Hála az égnek minden rendben ment, hétfő estére a lélegeztető-gép üzemképesen várt minket az intenzív osztályon.

Kedden reggel hét órára kellett megjelennünk a szülészeten. Letusoltam, belebújtam az egyetlen kismama-farmerbe ami még feljött rám, egy jól nyúló pulcsiba, és útrakészen vártam a páromat. Döbbenten tapasztaltam, hogy az én életem párja az esküvői öltönyét, ingjét, nyakkendőjét készítgeti. Te meg hová készülsz? – érdeklődtem. Ünnep van, ma születik a kislányunk, nem lehetek slampos! – válaszolta. Összeszorult a szívem! De hisz azt sem tudjuk, hogy holnap él-e még… De igaza volt, és ezzel a gesztussal erőt adott nekem is.

A császármetszés, az intubálás, a stabilizálás jól sikerült. Jobb állapotban volt a baba, mint előre gondolták. 24 óra múlva már a műtötték is. Én csak a műtét előtt vethettem rá egy pillantást. Elhatároztam, hogy erős leszek, és nem sírok, amikor először meglátom. A férjem küldött róla egy mms-t miután megszületett. Láthattam mennyi csövecske lóg ki belőle, ezért azt gondoltam, fel vagyok készülve a látványra. Nem voltam… Ahogy a pici, 2,1 kilós, kitudja hány centis vézna kis testet néztem, csak zokogni tudtam. Olyan gyönyörű volt, és olyan védtelen, és már személyesen is ismertünk egymást; nem veszíthettem el!

A műtét egy órás volt, és minden rendben ment. 3-4 nap – mondták – és meglátjuk hogy bírja. Jól bírta, nagyon jól! Mindenkit meglepett milyen gyorsan kezd helyrejönni. Már azt terveztük, hogy karácsonyra hazahozzuk, de az túl egyszerű lett volna. A műtétet követő 10. napon nyirokfolyadék kezdett szivárogni a tüdőbe, ami miatt a légzés ismét támogatásra szorult, majd a tüdőből csövön kellett a folyadékot kiszivattyúzni. Műtéti szövődmény. A sebész zseniális volt, de erre nem számítottunk. 3-4 hónapra rendezkedjünk be, – mondták a PIC-en – de bármilyen fertőzés is jöhet, mert a műanyag csövön keresztül a baktériumok könnyen bejuthatnak Szonja szervezetébe. Végül összesen „csak” 5 hét lett, fertőzés nélkül, egészségesen.

Mára Szonja 9 hónapos, teljesen egészséges, és valóban boldog kisbaba. 9,5  kiló, pörög, forog, érdeklődik, gagyog, szóval mindent tud, amit egy ilyen idős kisbaba tudhat. De nap mint nap eszembe jut, hogy azért, hogy velünk van, mennyi embernek kellett magas szakmai szinten, és odaadóan végeznie a munkáját, kezdve a PIC-es nővérektől, orvosoktól, gyereksebészen, szülészen át egészen az ultrahangosokig. És mindannyian – még azok is, akik közvetlenül nem kezeltek, vagy ápoltak minket – szín ötösre vizsgáztak emberségből, odafigyelésből, empátiából. Nem lehet ezt a csodát nekik sohasem vissza adni, így csak megköszönni tudom. Köszönjük!

Szonja boldog szülei: Zsuzsanna és Domonkos

Kezdő anyukák oldala