Beszélgetések önmagunkban

Már egészen kicsi koromban megtanították velem, hogy aki fennhangon, magában beszél, az bolondnak van nézve a társadalom többi tagja által. Nyilván egy bizonyos korig szeretik hallgatni a szülők, ahogy a gyerek kellemes kis képzeletbeli párbeszédeket folytat hangosan, hol ezt, hol azt a szerepet játszva, majd eljön az az életkor (késő óvodás, kora iskolás), amikor szükséges figyelmeztetni a csemetét, hogy ezeket a dolgokat mostantól fejben kell játszania…

Te szoktál beszélgetni önmagadban?

Szándékosan nem azt kérdezem, hogy önmagaddal szoktál-e beszélgetni, mert az valóban elég furcsa lenne, ha külső személyként beszélgetnénk önnön magunkkal. De itt belül, bennünk zajlanak néha olyan dolgok, amik normálisak, sőt, szükségesek!

Biztosan voltál már olyan szituációban, amikor egy másik emberrel folytatott beszélgetés valahogy nem olyan eredménnyel zárult, mint ahogy szeretted volna. És biztosan érezted azt, a beszélgetés után fél órával, vagy órákkal, hogy gondolatban végigzongorázod a lehetőségeket, és már bánod, hogy AZT mondtad, vagy ÚGY mondtad, és mennyivel jobb lett volna EZT mondani, vagy ÍGY mondani.

Tudod, amikor variálgatod a lehetőségeket…

Azt vajon tudtad, hogy ez a fajta variálgatás, végigzongorázgatás, elemezgetés, gondolatban végkimenetel befolyásolás – „ha ezt mondtam volna, ez lett volna a vége” – fejleszti a kommunikációs készséget és segít a következő, hasonló szituációk megoldásában?

Minerva Capitoliuma? Megnézem, mi ez>>

Nagyon fontos, hogy beszélgess önmagadban. Nagyon fontos, hogy elemezd a párbeszédeidet. Nagyon fontos, hogy lásd, milyen sémákat követsz, hol hibázol és hogyan. Fontos, hogy tudd, ha másképp csinálnál valamit, akkor annak mi lenne a következménye. Természetesen ugyanilyen fontos tudni az indítékaidat is.

Én például néha, utólag azt szoktam gondolni magamról, hogy talán túlságosan is nyitott vagyok… Talán olyan furcsán, nem hétköznapian nyitott. Volt olyan nemrég, hogy egy formális bemutatkozás – kézfogás, név elhadarás – úgy végződött, hogy amikor meghallottam az illető nevét, két kézzel ragadtam meg a kezét, szorongattam, és közben bizony kimutattam, hogy mennyire örülök a találkozásnak. (E-mailben már többször kommunikáltunk, és meglepett, hogy aztán a való életben egyszerre voltunk egy helyen.) Kívülről nézve ez furcsának tűnhetett, és az illető meglepett, zavarodott arcát látva már majdnem elszégyelltem magam. Aztán persze mégsem, hiszen tudom, hogy részemről őszinte reakció volt, részéről meg szintén őszinte volt a zavarodottság :).

Végigzongoráztam: ha szokásos futó mosollyal reagálok, és visszafogom magam, nem mutatom ki az örömömet, az valószínűleg közmegelégedéssel szolgált volna, csak éppen én nem lettem volna én. Ebből kifolyólag egészen biztos vagyok abban, hogy hasonló szituációkban hasonlóan kitörő örömmel fogom üdvözölni az internetes ismerősöket, mert mindennél fontosabb, hogy aztán én egyensúlyban maradjak önmagammal, és persze az is fontos számomra, hogy a másik fél tudatában legyen az őszinte örömömnek. Mert ugye miért is kellene ezzel spórolnom?

Ez persze csak egy teljesen hétköznapi, szokványos utólagos elemzés volt, szinte szóra sem érdemes. Vannak viszont olyan esetek, amikor szinte létfontosságú, hogy önmagunkban modellezzük, több-féle bemeneti is kimeneti eshetőséget is számba vegyünk, sőt, ne csak a szövegre koncentráljunk, hanem vizuálisan az egész szituációt lássuk: döntő jelentőségű, hosszú távra kiható beszélgetések, tárgyalások esetében.

Példa: volt a minap egy több fordulós tárgyalásom, ami úgy kezdődött, hogy dicsértek, ajnároztak, persze ez volt a beetetés. Mit ne mondjak, hatott. Hajlandó voltam elgondolkodni az ajánlaton. Másnap nemet mondtam, mert az elgondolkodás ide vezetett. Ezzel nem zárult le a dolog, további ajánlatot, dicséretet, ajnározást, és némi engedményt is kaptam. Hajlandó voltam ennek következtében még egy beszélgetést előirányozni.

Ez után a beszélgetés után eltelt néhány óra, végigzongoráztam – tulajdonképpen nagyon ellazult, kellemes állapotban – az egész beszélgetést, és egyszer csak felugrottam és ideges lettem. Ugyanis így utólag kapcsoltam, hogy elhangzott a másik fél szájából egy olyan mondat, amivel megpróbált a földbe döngölni. (Mindvégig dicsérte a honlapunkat, a cégünket, aztán beszólt, hogy „én is alig találtam meg a honlapjukat…”).

Most nem mélyedek bele az online marketing rejtelmeibe, és az illetőnek sem álltam neki magyarázni, hogy nagyon el van tájolva, ha azt hiszi, hogy hardverekre fogok hirdetni, hiszen olyan oldal van már harmincezer (számítástechnikai oldal). Én másra hirdetek, nyilván ő nem erre keresett rá. De ez volt az a momentum, ami miatt megkeményedtem, és elzárkóztam az illetővel való minden más kommunikációtól és az együttműködéstől is. Azért, mert kritizált. Azért kritizált, hogy hasson rám, hogy elfogadjam az ajánlatát. És ez nem a beszélgetés valós idejében tudatosodott bennem, mert a dicséret, a lehetőség, a kedvessége elbűvölt. Hanem UTÓLAG! Rádöbbentem, hogy elaltatták az éberségemet, és durva módszereket használtak arra, hogy meggyőzzenek. (A jó érzés mellé fel akarták még használni a félelmemet is, ami ugyan nincs, de ez a húzás magáért beszélt…).

Mindez nem tudatosodott volna bennem, ha olyan típus lennék, aki nem bír 5 percig sem csendben maradni, és nem bír fél órát egyedül lenni. Igazság szerint fogalmam sincs, hogyan haladnak előre azok a nők, akik egész álló nap be sem fogják a szájukat, és egész álló nap valaki más társaságára van szükségük, mert csak úgy érzik magukat biztonságban, visszaigazolva.

Természetesen lehet úgy is jól elemezgetni, ha olyan beszélgetőpartnered van, akivel jókat tudsz hallgatni, és nem az egész napos csicsergés a kapcsolatotok éltető eleme. De ha van is ilyen jó partnered, mindenképp javaslom, hogy maradj néha – gyakran – egyedül, csendben, tévét, rádiót kikapcsolva, semmivel sem foglalkozva, maximum a madarak csicsergését, vagy valami fehér zajt hallgatva.

Próbáld ki, hogy csendben maradsz, próbáld ki, hogy negyed órára, húsz percre nem csinálsz semmi agyat igénylő dolgot – lehet persze csendesen, nem megerőltető házimunkát végezni! -, és elmélkedj! Hagyd, hogy előbukkanjanak olyan dolgok, akár „ezer” év távlatából, amik elő akarnak bukkanni! Ne irányítsd, ne tereld, hagyd, hogy beszélgetések, párbeszédek játszódjanak le benned, akár már megtörtént eseteket alapul véve, akár elképzelt szituációkban!

Tipp: nekem ezek a belső beszélgetések szuper kreatív ötleteket szoktak jelenteni. Ezekből születtek már cikkek, oldalak, sőt, komplett vállalkozás tervek is :). Fordítottak már a sorsomon évek kínlódása után jó irányba, és oldottak már meg megoldhatatlannak tűnő konfliktusokat is. A nőknek nem csak a tükör előtt kell önmagukkal foglalkozniuk, hanem lelkileg és szellemileg is.