Versek: ilyen is, olyan is
Tegnap reggel bölcsibe menet a lépcsőn szökdécselve Bobci seggre ült. Jó anyához méltón elkezdtem nevetni, szerencsére ő is, majd erről eszembe jutott egy versike, amit még jobb anyához méltón rögtön közkinccsé is tettem, remélem sejtitek, hogy a “Japán és kínai elmentek fingani, japánnak sikerült, kínai seggre ült”-ről van szó. Ezen röviden elnevetgéltünk. (Azon meg csak utólag kezdtem el drukkolni, hogy ezt ne kezdje el odabenn kántálni, mert tegnap már amiatt is magyarázkodnom kellett, hogy miért piszkálja ez a gyerek annyit az orrát – nem vallottam be, hogy mert én engedem neki -, és miért akarja Ibolya néninek odaadni, amit sikeresen kibányászott – ezt viszont már nem az én támogatásommal teszi.)

Bocs a fikás kitérő miatt, vissza a versekhez.
Este fergeteges Friss tinta olvasgatást tartottunk, fél órája röhigcséltünk, édelegtünk összebújva, mikor elérkeztünk Ranschburg Jenő Első nap az óvodában című verséhez, amit nem terveztem felolvasni, de Bobci rábökött a sírós kisfiú rajzára és kérte, hogy azt is olvassam el. Gondoltam, nem fogom a szőnyeg alá besöprős taktikát választani, vettem egy nagyon levegőt és felolvastam. Igaz, csak az első versszakot.

 

Ranschburg Jenő
Első nap az óvodában
I.
Most sírok. Itthagyott anyu.
Sírok és nem törlöm le a könnyemet…
Hadd lássák, hogy én most szenvedek!
És hiába dobják ide a labdát
Nem gurítom vissza…
Nem lehet.
Itt fogok ülni a széken estig
S a mesét se hallgatom.
Úgyse tetszik!

II.
Sírok.
És csak a nagy, fehér ajtót nézem
Ahol anyu elment
És este eljön értem!
És rájöttem, hogyha nagyon mereven
Sokáig nézem azt a díszítést
Az ajtókereten
Megelevenedik, és színes mesévé válva
Ott a Hófehérke
És a vasorrú bába,
Meg a torkos farkas,
Ahogy rátámad nagymamára
Aki úgy reszket a félelemtől…

Azt játszom: mindjárt engem is bekap…
Olyan jól tudok sírni ettől!

III.
Sírok. Ha itt lenne velem anyu…
Vagy legalább a nagymamám!
Sírok, sírok
És nem szól senki
Egy szót se rám…
Mért nem kérdezik meg, hogy mért sírok?

Úgyse mondanám meg ám!

Kell-e mondanom, hogy nagyon kikészült tőle. Ennek ellenére háromszor vagy négyszer el kellett olvasnom, és mindannyiszor nagyon-nagyon sírt. Nagyon cuki volt. Beszélgettünk sokat és sokáig, ő nem nagyon tudta megmondani, persze, hogy mi bántja, én szövegeltem neki, de túlzásba sem akartam esni, meg mivel nem tudtam pontosan, hogy a témának melyik részén van kiborulva, nem akartam én a szájába adni még további parákat, szóval leginkább csak úgy együtt voltunk, ő sírt, én meg próbáltam vele lenni ebben. Aztán még az ágyában is párszor behívott sírva, de szerencsére bevitte magával ezt a könyvet, amit tegnap vettem neki (a Smatchban 300 ft-ért…), és azzal elvolt. Egyszer csak kiszólt, hogy “Mam, van valami. Gyere.” Bementem és mondta, hogy ő azt hitte, hogy otthon hagyta egyedül a kisfiút az anyukája, meg mondta, hogy “de hisz az oviban nincs is este”, vagyis nem értette, hogy miért fog estig a széken ülni a kisfiú. Ekkor jöttem rá, hogy a versben tulajdonképpen nincs is benne az ovi, csak a címében, amit szerintem csak egyszer olvastam fel hozzá, de lehet, hogy kétszer is, nem tudom, de a szövegben ugye tényleg nincs benne, hogy az oviban zajlik a dráma. Cuki volt nagyon. Meg azon is gondolkodtam, hogy hiba volt-e nem tovább olvasni, mert ott mondjuk elhangzik, hogy anya majd eljön érte, de cserébe van annyi más szomorú-szorongós, hogy nem akartam. Lehet, hogy hiba volt?

Még reggel a bölcsi felé bandukolva is kérdezte, hogy “Mam, miért voltam szomorú este?”, de már nem akartam újra belekezdeni a drámába az amúgyis kényes reggeleinkben, úgyhogy egy korrekt válasz után valahogy eltereltem a figyelmét, és ma is tanítottam ám neki egy épületeset, ma az “Egyszerre megyünk, káposztás a fejünk”-kel gazdagítottam kulturális kincsestárát.

Bobó

A gazdagság receptje