Énekeljünk!

Énekeljünk!

(avagy: egy zenebölcsinéni bemutatkozó önvallomása)

Bevallom, én mindenkit megőrjítek a környezetemben. Állandóan rám szólnak: „Ne dúdolj, ne zümmögj, maradj már csendben!!” Gyerekkoromban én voltam az, aki a tanév első napján, a buszon hazafelé kiolvasta a frissen megkapott énekkönyvet, és az énekórákon már ismerősként köszöntötte a dalokat. Sőt, emlékszem, egyszer szájharmonikázásra is vetemedtem a 72-esen, Budaörs és Törökbálint között, utastársaim nem túl nagy örömére…

Az is én voltam, aki sosem zúgolódott, ha énekkarra kellett menni nulladik órára, és lelkesen fújta kotta nékül a dalokat a koncerteken. Sőt az is, aki már felnőttként az európai turnékon általában üres kottatartóval állt ki, mert üres kézzel nem engedték… (kottára ugyanis már rég nem volt szükségem, tudtam mindent fejből) Ez a képesség akkor jött kapóra, amikor egy karácsonyi koncerten Bach Karácsonyi Kantátájának duettjének kellős közepén nemes egyszerűséggel kiejtettem a kezemből az egész mindenséget – a közönség felhördült, a partnerem elsápadt, én viszont szemrebbenés nélkül fújtam tovább a dalt. Néhányan ugrottak (volna) az első sorokból, hogy segítsenek összeszedni a papírhalmazt, de egy könnyű csuklómozdulattal nyugalomra intettem őket, csak hallgassák a kantátát, nem lesz itt baj. Nem is lett! Igaz, a zongorakísérőt koncert után könnyű szívrohammal kellett ápolni, a tenor partnerem is megfogadta, hogy velem többet nem áll egy színpadra, ettől függetlenül sikeres volt az este.

Nos, hát mit tegyek? Nyilván valamiféle gyári hibával születtem, és mivel nem vették észre idejében, csak jóval a garanciaidő lejárta után – már így is maradtam.

Így hát zenebölcsinéni lett belőlem, kis manócskáim nagy örömére (ők még értékelik a nótás kedvemet). No és persze rendelkezem két kiskamasz fiúval, akik – milyen meglepő! – szintén birtokolják a zenélés és az éneklés képességét. Nagyobbik magzatom, aki amúgy színésznek készül, egész nap fütyül, dúdol, zümmög, osztálytársai és környezete legnagyobb … hmmm… izé…. (tudjátok, ez mennyire idegesítő tud lenni! Komolyan nem értem, hogy bírt ki engem a családom????) Kisebbikem viszont úgy döntött, hogy nem elég neki a vokális megnyilvánulás, ő már a vonószenekarban nyomja. A mellettünk lévő három kislánnyal rendelkező család reszketve várja, mikor csendül fel a falon túlról a HANG, ilyenkor a lassan három éves Kitti csendre inti nagyobb testvéreit, és HALLGATNAK!

Belátható tehát, hogy nem túl csendes a mi életünk… énekelünk. És dalolunk. És zümmögünk.

Ha nem is ilyen elvetemült tempóban, de mégis arra biztatnám az olvasóimat: ÉNEKELJETEK! Kotorjátok elő rég megkopott tudásotokat, poroljátok le a rég elfelejtettnek vélt dalokat, és ÉNEKELJETEK! Ha egyedül nem megy, akkor keressetek hozzá társakat! Ugyanis énekelni mindenki tud, csak merni kell!

Amikor egy új vendég érkezik zenebölcsis foglalkozásaimra, gyakran veszem észre, hogy riadtan nézeget körbe : „Uram Isten, mi folyik itt? Ezek énekelnek! Hangosan! Én nem merek…” Eltelik egy-két hét, és amikor harmadszor jönnek a csemetéjével, lassan-lassan megszűnik a gátlás, és hallom, hogy ÉNEKEL! És élvezi. Olyannyira, hogy egyre többször vállalkozunk kánonok éneklésére is, mintegy lezárandó az aktuális foglalkozást. Sőt! Nem csak két, hanem három- illetve négyszólamú kánonokat is bevállalunk már, hiszen tudjuk: megy ez, csak hinni kell benne! És amikor vége, önfeledten szakad ki az anyukákból: „De jó volt!”

Nos, ilyenkor látom, hogy érdemes, és újabb lökést kapok a további munkához. Énekelünk tovább, magunknak és a gyerekeknek, hiszen ettől többek, jobbak leszünk!

Melicher Cili

http://www.cilizenebolcsije.eu