Inspiráció modern nőknek- hajdanvolt asszonyoktól

„Bodonhelyi tábor, 1557. szeptember 16.

Szerelmes Orsikám. Ez esse fiai eltörték az én úti kamoraszékemet, és az te kis úti székedet hozták el, kire az én aszú faromnak csak az fele is alig fér reá, és míg rajta ülök, nem különb, mintha félig csigáznának, azért kérlek, küldd ide az kamara zselleszéket mind vánkosával egyetembe, ülhetek is rajta. Az bolt előtt való pitvarba vagyon, merthogy Kinsperger uramat várjok vala, az nagy szobában vala, és én tétetem be az kis pitvarba. Azmint írtam vala, hogy ma elindulunk, nem lehete, holnap indulunk, mert még ma érkezik ide bán uram és lovászmester uram. Egy kocsira tegyék az széket, még ide jutnak véle. Isten tartson meg. Datum az bodonheli táborból Tort, etc. 16. septembris 1557.

Az te agg hadnagyod”

Hogy miért ezzel a levéllel kezdem mondandómat?

Rengeteget olvastam középkori oklevelektől kezdve egészen a kortárs regényekig, de ez egyike a számomra legmeghatóbb és legtanulságosabb levelezésnek. Vonatkoztassunk most el attól, hogy hála a magyar iskolarendszernek, mindenki unalmasnak tartja a történelmet, pláne egy 16. századi asszony életét. Róla fogok mesélni, mert sokat tanultam Tőle asszonysorsról, családról, munkáról, felelősségvállalásról.

Kanizsay Orsolya 1523-ban született, és alig kilenc éves volt, amikor közvetlen családtagjainak halála után fiusították és egyedüli örököse lett családja hatalmas vagyonának. Sok hozományvadásztól félve szemelte ki atyai barátja számára a nála huszonhárom évvel idősebb Nádasdy Tamást, aki rendkívül tanult, érzékeny ember volt.

Mindketten művelt könyveket, írókat kedvelő emberek voltak, udvarukba gyűjtötték őket, iskolát is alapítottak. Talán ez volt az a kapocs, ami kialakította közöttük azt a gyengéd szeretetet, bajtársiasságot és megbecsülést, amit egész levelezésükből tükröződik.

Orsolya 14 (!) éves volt, amikor feleség lett. Férje gyakori hivatali távolléte és hadjáratai alatt sárvári várukból maga igazgatta birtokaikat, amiben gyakori betegségei sem akadályozták meg. 32 éves volt, amikor végre megszületett a régóta vágyott gyermekük, Ferkó.

Ez az asszony 14 éves korától helytállt egy országos nagybirtok igazgatójaként, reprezentált, levelezett, kertészkedett, utazott.

Gyakran találkozom  sztereotip gondolkodással, ha hajdanvolt korok embereiről van szó. De igaz a mondás a körülmények változnak, de az emberek és a problémák ugyanazok.

Csak a romantikus 19. századi gondolkodás fokozta le a nőt szép és haszontalan csecsebecsévé. Korábban fontos tényező volt mind gazdaságilag, mind érzelmileg.  A férfiak filozofáltak és hadakoztak, a nők pedig otthon helytálltak, az életet vitték tovább.

Rosszabb napjaimon előveszem a leveleit olvasgatni, mert rengeteg erőt ad.

Ha nincs kedvem főzni, eszembe jut, hogy legalább nem nekem kell a csirkét felnevelni és levágni, megkopasztani. A termést nem veri el a jég. S amúgy sem alapértelmezett jelenség az éhezés 2009-ben.

Ha ágynak dönt az influenza és vacakul vagyok, arra gondolok, hogy legalább nem pestisjárvány dúl.

Ha felbosszant a szomszéd, ráébredek, hogy fényévekkel jobb, mintha török hányná kardélre a falu lakosságát, beleértve a csecsemőket is.

Amikor a gyerekeimmel vajúdtam, a helyzet kilátástalanságát oldotta bennem a gondolat, hogy millió és millió asszony küzdötte ezt végig előttem és ez ERŐT AD.

Sok dologban nehezebb helyzetből indultak a nők korábban, rengeteg munka várta őket egy élet folyamán. Sok szempontból viszont egyszerűbb életük volt. Nem kötötte gúzsba őket az önmegvalósítás kényszere, jól kijelölt életút várt rájuk.

Gyermeknevelés sem egyedül kellett végigküzdeni, amíg apa hadakozik vagy dolgozik. Tehetősebbeknél ott volt a cselédség, szegényebbeknél pedig az idősebb, nőrokonság.

A házasságot nem szerelmi kapcsolatnak fogták fel, amibe beleesel, majd kiábrándulsz, hanem komoly gazdasági és szociális kapcsolatnak. Már látom is amint felhördül a tömeg:) Miiii??? Szerelemmentes házaság?

Nem erről van szó. Komoly megfontolás alapján vaálsztottak párt és életük végéig kitartottak mellette, szolidárisak voltak vele, és mint a példa is mutatja, szerették. (Más kérdés, hogy sok kutató szerint a mai értelemben vett „individuális szerelmet” nem feltétlenül ismerték, inkább a „vágy” szó illik a korabeli szerelemre.)

A világ legboldogabb nője az akit a férje úgy szólít egy átlagos levélben, sokévnyi házasság után, hogy „szerelmes Orsikám”.

Tóth Andrea Janka

http://andreablogja.blogspot.com