6. A terhesség 7-8. hete – A titkok titka

Hellószia! Jól vagy? Én jól vagyok, köszi. Kb. két centi „magas” vagyok, és van gerincem is, és bár még mindig embriónak hívnak, határozottan kezd emberi formám lenni (bár egyes laikusok még simán összetévesztenének egy kismacska embrióval is.)

Alakulunk, ez a lényeg!

Anyának mostanában sikerül kicseleznie az egész napos – egészen pontosan este 8-ig tartó – émelygést és undorérzést: evés közben nincs undor, nincs émelygés. Mikor erre anya rájött, lelki szemeivel már látta magát 150 kilósan, de azon nyomban el is mosolyodott eme gondolatra, hiszen boldog, vidám, émelygéstől mentes 150 kilót látott maga előtt, és ez azért nem egy mellékes fegyvertény mostanában.

Persze mikor Apa egyik este, vacsora után a saját pocakját simogatva megjegyezte, hogy: „Asszem ideje lenne már fogyóznom”, akkor Anya finoman bokán rúgta, és közölte: „2012. januárig ne merészelj előttem fogyókúrát emlegetni, te piszok!”, úgyhogy békésen megegyeztek abban, hogy majd akkor fogyóznak együtt, amikor már vége lesz az én szoptatási időszakomnak is. Anya azóta boldogan majszolgat egész nap, Apa pedig elégedetten vacsorázik bőségesen továbbra is.

Mit majszolgat anya? Főleg szotyit, almát, narancsot, dinnyét, és efféle jól bevált dolgokat. Az tény, hogy a cseresznyétől és a citromos teától csak rosszabb lett a gyomorhelyzet, úgyhogy nagy variáció nincs, bármi nem jöhet le ide, mert én azt visszaküldöm ;).

Először is: egy picit már látszik, hogy az a pocak már nem afféle hájtömeg, amit leszorít a farmer, ugyanis ezt a pocakot már nem szoríthatja semmi. Merthogy akkor az nagyon rossz érzéseket generál Anyában, és amint teheti, lehúzza a cipzárt, kigombol minden gombot. Igazság szerint Anya legszívesebben egész nap egy szál bugyiban flangálna, de azt elég nehéz kivitelezni bevásárlás és étteremben trécselés közben.

Aztán: Anya nem éppen a fénykorát éli fizikailag, és ez az arcán – szerinte főleg az arckifejezésén – is meglátszik. Így aztán nem volt meglepve, mikor egyik barátnője minap megkérdezte:

– Minden rendben van veled?

– Igen, köszönöm szépen, minden a legnagyobb rendben – válaszolt Anya gondtalannak tűnve.

– De biztos? – Anya barátnője nem egy könnyen feladós típus.

–Persze, hogy biztos! Miért? Talán nem úgy tűnik?

– Hát, nem igazán. Valahogy olyan rosszul nézel ki.

Na, bumm, Anya nem tudta, hogy hápogjon-e tovább döbbenten, vagy röhögjön egy jó nagyot. Azt ugyanis még csak egy embernek árulta el direktben, hogy én beköltöztem, ez pedig nem más, mint az ő Anyukája, vagyis az én Mamim. Ezen kívül egy valaki jött rá ebből a blogból, hogy kinek is lesz kisbabája, tehát Apán kívül két ember van a Földön, akinek tudomása van rólam, és ezt a számot Anya még szeretné is tartani egy pár hétig.

Hogy miért?
Először is, nyugalmat szeretne. Nem szeretné, ha hirtelen mindenhol a családban az lenne a téma, hogy Anyáéknak megint gyerekük lesz, és nem azért nem szeretné ezt Anya, mert önző, és csak magának akar engem, hanem azért, mert Anya most mindentől undorodik. Ez is a gyomorból induló, de valahogy érzelemként megnyilvánuló tünet: most az imádott dolgok is utálatosak tudnak lenni, a nemszeretem dolgok pedig kimondottan gyűlöletesekké tudnak válni (lásd. mosogatás). Anya úgy számol, hogy 4-5 hét múlva elmúlik ez a gyomorból táplálkozó, de érzelemként megjelenő koraterhességi tünet, és akkor majd lehet örömködni együtt.

Aztán persze itt van ez a babona dolog is: a magamfajta picibabák az első 12 hétben a legsérülékenyebbek, így aztán sokszor volt már rá példa – Anya életében is, még nagyon régen -, hogy mindenki nagyon boldogan várta a babát az első hetektől, de az a 12. héten úgy döntött, inkább visszafordul…

Anya úgy gondolja, hogy ha esetlegesen rosszra fordulna a dolog, azzal a fájdalommal szeretne egyedül maradni. Ráadásul, ahogy nagytesómnál is észrevette 6 éve, amikor néhány hetesen bejelentette a munkahelyén, hogy kisbabát vár, akkor a legtöbben nem azt reagálták, hogy „Nahát, dejó, gratulálok!”, hanem ezt: „Na, azért ne kiabáld el, várd meg a 12. hetet…”

Na, ezeket az intelmeket is érdemes megspórolni – gondolta Anya – meg azt is, hogy bárki azt merészelje gondolni „tudtuk előre, hogy ennek nem lesz jó vége” így azt beszélték meg Apával, hogy csak a kritikus idő letelte után fognak szólni a családnak és ismerősöknek rólam, hogy akkor már jószerivel senkinek ne kelljen aggódnia.

Addig viszont elég masszív feladatnak tűnik leplezni a rosszullétet, az émelygést, a fáradékonyságot, a délutáni alvásigényt, így aztán egyszer-kétszer már majdnem kicsúszott Anya száján, hogy „Képzeld, van egy kis albérlőm a pocakomban!”, csak azért, hogy ne kelljen olyan nagy erővel tartania magát, de aztán valahogy elmúlt a mondhatnék, és titok maradtam. És nekem így tökéletesen megfelel.