Vakfolt életünkben I. rész

Amikor szervezetekkel dolgozom, ugyanazt a személyiségtesztet végzem el, amit személyes tanácsadás, vagy coaching keretében végzek az ügyfelekkel. Ennek megfelelően kétféle vakfoltot különböztetek meg. Az első részben a személyiséggel, az emberrel összefüggő vakfoltról szólok.
Ahhoz, hogy reálisan felmérhessük saját lehetőségeinket, szükségünk van arra, hogy visszajelzéseket kapjunk környezetünktől és tudatosan elemezzük azokat. Mindennemű kapcsolatunkat alapjaiban határozza meg, hogy mekkora önismerettel rendelkezünk, és hogyan használjuk képességeinket.
Aki tudatosan megtervezi életét, céljait, ugyanúgy találkozik problémákkal, de nem megkerüli őket, hanem megoldja valamilyen módon. Első blikkre sokszor úgy tűnik, hogy a dolgok a lehető legrosszabb irányba fordulnak, ha a vagy-vagy választást alkalmazzuk életünkben, aztán rendre kiderül, hogy soha jobbkor, soha jobb nem történhetett volna velünk.
Aki tudatosan választ a vagy-vagy helyzetben, az felkészül a várható legrosszabbra és a várható legjobbra is. A középúton valahol aztán kialakul a kompromisszum, melyben a feszültség oldódik, a helyzet pedig megoldódik – gondolhatnánk, önmagától, s mert az idő mindent megold. Van egy rossz hírem az idő jótékonyságában bízók számára: semmit nem old meg, csak elhalasztja a szembesülést a problémákkal és elodázza a békés lezárást minden érintett számára.
Egy párkapcsolat attól párkapcsolat, többek között, hogy visszajelzéseket adunk és kapunk. Ha ez nincs meg, nincs kommunikáció és a ami marad, az már nem párkapcsolat, legalábbis nem több, mint bármely általános kapcsolat, amiben részünk van. Lassan idegenné válunk a társ számára, de mielőtt ezt észrevennénk, ő is azzá válik a számunkra. Nem toleráljuk többé az apró hibáit, pedig lehet, hogy azokba szerettünk bele. Bezárkózunk önmagunkba, nem beszélgetünk (úgysincs miről, úgysem ért meg, úgysem érdekli), és azzal vádoljuk, hogy sosem kérdez. Mégis mit kérdezzen a társunk, ha a kérdéseire éveken keresztül egy válasz van: semmi nem történt, nincs semmi, nem akarok semmit, és a többi magvas elhárító mondat, ami egy hosszú nap után válaszként érkezik a mi volt ma kérdésre…
Bevált recept a fenti problémára: a kérdezni kívánt felet megetetjük, megitatjuk, megpusziljuk és megkérdezzük, hogy van-e kedve beszélgetni, mert nekünk van mondanivalónk a számára.

Éhes ember – mérges ember, szólt bölcs apósom egyik mondása, amit férjem remekül alkalmaz is a gyakorlatban – rendszeresek a hosszú napjaim, amelyek végén kifacsartnak és üresnek érzem magamat, de ezt már előre tudja, hogy kb. mikor következik be, és rendszeresen egy csokival állít haza, vagy rendel egy pizzát az egész családnak. Így nincs a teher a nyakamon, hogy két pályázat között még a főzésre is koncentráljak, mindenki kedvében járva, és lám, rögtön van kedvem beszélgetni. Ugyanez fordítva is igaz. Amíg Ő járt nyolc órában dolgozni (amit minden alkalmazott tud, hogy valójában minimum 10, de ha a túlórát is hozzávesszük, 12-14 óra távolmaradás otthonról), én mindig meleg teával fogadtam – télen, nyáron egyaránt, mert tudom, hogy nem iszik egész nap. Első adandó alkalommal kapott egy fél literes teásbögrét, aminek nagy sikere van a mai napig. Ajánlom a fentieket bátran, kipróbálásra.
Miután párunk és mi magunk is kellőképpen ellazultunk, toleránsabbak és elfogadóbbak leszünk a másikkal szemben, és befogadóbbak a mondandójára. Ekkor nehezebb összekeverni a viselkedést és a mögötte rejlő érzelmeket. (Nem azért hallgat, mert nem szeret, vagy nincs mondandója, hanem mert rendkívül fáradt.)
Akinek valamiért végképp nem megy a beszélgetés, kommunikáljon írásban, de azt tegye folyamatosan. Egy cetli a szendvics mellett, a hétvégi programtervezetről, aláírva, szerető szavak kíséretében. Egy levélke a borotva, a fésülködő tükör mellett, melyben biztosítjuk a másikat szerelmünkről, egyben emlékeztetjük az édesanyja születésnapjára.
Kommunikáltunk, kedvesen tettük, mellékzöngék nélkül tettük, és tudjuk, tudassuk, hogy ez a fajta kommunikáció csak átmeneti állapot, amíg a család, a pár ki nem lábal a nehéz helyzetből, amely miatt nem tudnak leülni beszélgetni.
A balhék rendszerint akkor törnek ki, ha belegyalogolunk mások vakfolt-területébe, vagy mások teszik ezt a mi vakfoltunkkal. Nehezen dolgozzuk fel, hamar felkapjuk a vizet miatta, komoly válságok alakulhatnak ki a hatásukra. A kellő önismeret és a társ mozgatórugóinak alapismerete viszont segít ezeken az időszakokon átlendülni. Minden nagy fejlődés előtt vannak hasonló, nagy zajjal járó változások, így van ez a párkapcsolatban is.
Lehetőleg ne tűzoltásként foglalkozzunk a belső egyensúly megteremtésével és a párkapcsolat ápolásával, hanem készüljünk rá, érezzük a benne rejlő lehetőséget és gyakoroljuk folyamatosan. Segíteni fog hatékonyabbá, kiegyensúlyozottabbá, felelősebb személyiséggé válnunk, mindezt úgy, hogy a másik fél jogai, szükségletei sem csorbulnak, hanem a saját szükségleteinkhez hasonlóan azok is kielégülnek.
Erősségeinket, gyengeségeinket, lehetőségeinket, az általunk nem befolyásolható veszélyeket azért is fontos ismernünk, mert ezáltal stratégiává építhetjük a személyiségbeli változásainkat, egyben visszajelzésként bármikor elővehetjük, hogy tudjuk hol járunk a kitűzött utunkon. Ránézve látjuk mi motivál, mi tart vissza, milyen értékrendek szerint élünk, és csökken a feszültség, melyet a bizonytalanság ébreszt.

Legjobb ezt írásban elvégezni, egy négyosztatú papírlapon, kézzel, feldátumozva, és a naptárba beírva, hogy fél év elteltével elő kell venni. Még jobb, ha rögtön az asztali naptár hátoldalára véssük fel a fenti információkat.

Erdei-Gulyás Gabriella
Life coach
Szexcoaching.hu