In Memoriam Popper Péter

Biztosan hallottátok már, hogy múlt héten elment közülünk Popper Péter, akit én egy nagyon bölcs tanítónak és igazi életművésznek tartottam. Bár sajnos személyesen nem láttam szerepelni, csak a médián és könyvein keresztül ismertem őt, sok kellemes élményt és hasznos felismerést köszönhetek már annak a néhány írásnak is, amiket olvastam tőle. Ezért pár szóval szeretnék róla megemlékezni.

Aki ismer engemet, az tudja rólam, hogy a szívügyem olyan felnőttek segítése, akik a szüleik spártai nevelésének érzelmileg és energetikailag negatív utóhatásait próbálják meg leküzdeni. Mivel én is egy ilyen ember vagyok, aki mások segítségével talált ki a negatív érzelmek útvesztőjéből és találta meg a harmonikus családi életet, az önmagával való békét… Ezek a segítő „mások” könyvek is voltak, amelyeket gyerekpszichológusok jegyeztek, úgy mint Ranschburg Jenő, Popper Péter, Vekerdy Tamás, és így tovább. Ők a könyveikben sok-sok példán keresztül érzékeltetik, hogy a szüleink viselkedésében mi lehetett az, ami károsan hatott az alakuló gyermeki önbizalmunkra, a világba vetett hitünkre. Hogy mitől lettünk önbizalomhiányos, szorongó felnőttek, ha azok lettünk. Ha ezeket a szülői viselkedésmintákat felismerjük, akkor már tettünk egy lépést önmagunkért. Mégpedig azért, mert kiderül, hogy nem velünk volt a baj (mert teljesen olyanok voltunk, mint egy normális gyerek) és megnyugszunk. Másrészt tettünk egy lépést a gyerekeinkért, mert őket már nem fogjuk magunkkal rántani a lelki problémákba, hiszen mi is kigyógyulhatunk belőlük.

Popper Pétertől utoljára a Mesterkurzus egyik kötetét olvastam, amit pont a fent említett két kollégájával közösen írt, a címe: Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek. Méltán az ütős írói hármashoz, igazán ütős mű, nagyon sok humorral. Sokszor csorgott a könnyem a nevetéstől olvasás közben. A szerzői hármas, köztük Popper Péter is görbe tükröt tart a könyvben a kicsinyes szülői (és Péter esetében az iskolai tanári!) viselkedésnek, nem rejti véka alá a véleményét az eltorzult értékrendekkel kapcsolatban. Így próbálnak rávilágítani arra, hogy az életben mit célszerű fontosnak tartanunk és mit nem, mert az önbizalmunk sokszor ezen alapul: az értékrendünkön.

És sokszor szomorú is voltam a könyv olvasása közben, amikor például Popper Péter arról írt, hogy a második világháború borzalmai milyen hatással voltak a gyermeki elméjére és a viselkedésére. De arra is ír példákat, hogy a fiát a lelki sérülései ellenére mégis hogyan tudta TUDATOSAN, emberségesen, helyes értékrenddel nevelni. Ő, sok szülővel ellentétben, nem keresett kifogásokat a negatív viselkedésére vonatkozóan, nem próbálta meg magyarázni az elfogadhatatlant. Nem mondta a fiának azt, hogy: „Azért verlek, mert a háborúban engemet is bántottak, és ezt neked is meg kell tapasztalnod, mert az élet ilyen.” Hanem egyszerűen szerette, ismerte és elfogadta a gyerekét.

Az egyik kedvenc poénom a könyvből következő:
Popper Péter szülőként írja: „Amikor az én fiam először hozta haza azt beírásul, hogy: „Tisztelt szülő! A gyerek számtanórán fegyelmezetlen volt.” elgondolkodtam. Tessék mondani, ennek mi értelme van? Persze, rögtön aláírtam. De én is beleírtam a könyvecskébe: „Tisztelt tanárnő! A gyerek vacsoránál nem ette meg a tökfőzeléket.” … Egymásra passzoljuk a gyerekkel járó problémákat? A vacsora az én dolgom, érdekes órát tartani az övé.”
Ez volt az ő szülői hozzáállása!

Szeretettel ajánlom nektek ezt a könyvet, és gyújtsunk egy gyertyát Popper Péter emlékére!

És itt van még egy videó is, amely Popper Péter üzenetét tartalmazza a mai rohanó világgal való viszonyra vonatkozóan:

Szalkai Titi
www.lelkirendrakas.hu