Egy tipikus Botondhiszti Külön Krisztának

A helyszín: Alacsony-Tátra, egy kilátónál állunk kb. 800 méteren, körös-körül sehol egy lélek, a táj lélegzetelállító, bár belátom, hogy ezek a tények távolról sem kellene, hogy megérintsenek egy kétésfélévest.

A távoli előzmények: Botondnak sajnos – bár a lakásban naponta képes tízezer kört rohanni és százezerszer megmászni a kanapékat, hogy százezerszer leugorjon róla – nehezére esik a járás és a kelleténél hamarabb (olyan tíz-húsz méter után) szeretné ölben folytatni az útját. Velem jobban elfogadja, hogy kár próbálkoznia, mert tízből kilencszer nem emelem fel, ha mégis, akkor meg öt méter után leteszem a szerény tizenötkilós súlyát, de az apjánál van tere és értelme a rimánkodásnak, ő cipeli töredelmesen, ahogy a mostani nyaralás alatt is tette szó nélkül, végtelenítve. Én annyit kértem Botondtól kirándulás-ügyben, hogy a sík és akadálymentes utakon legalább néha jöjjön egyedül, az apja hadd pihenjen. Nos, kisebb-nagyobb sikerrel jártunk, azért a legtöbb időt nyakban töltötte (ocelotok és jaguarundik megfigyelésével).

A közeli előzmények: A videót tíz perccel megelőzően elesett a kavicsos úton (itt a bizonyíték, hogy néha azért gyalog jött) és egycentis seb keletkezett a tenyerén, amit meglehetősen zokon vett és úgy érezte, hogy Isten ellen való vétek, hogy ezek után azt várom tőle, hogy a lejtőn (!) szaladjon le velem kézenfogva és nem  cipelem a hátamon. Íme.

Ami lemaradt, pedig a legnagyobb poén, hogy a videón látottak után megfogta a kezem és filmbeillő idill módjára elkezdtünk szaladni a lejtőn, annyi mondjuk belerondított a képbe, hogy ahelyett, hogy A muzsika hangjai vonatkozó opusát dúdolgattuk volna mindeközben, torka szakadtából ordított tovább, ahogy a videón. De leszaladt. Ahogy kértem. Aztán felkéredzkedett. Felvettem a nyakamba. Mert ha alkut kötünk, mindig betartom. És jó lenne, ha minden ilyen hisztijén tudnék röhögni, és nem csak utólag, hanem amikor nyakig benne vagyunk, akkor is.