Dunaparti randevú
A 2-es villamoson utaztam ma reggel, szikrázott a napsütés, de csípős hideg volt.

Egy öreg bácsival szemben ültem le, ahogy mindig, ha választhatok. (Régóta érzékenyen érintenek az öreg bácsik, de az öreg nénik nem, sőt, még nem fejtettem meg miért.) A bácsi megszólított, útbaigazítást kért. Több körben kérdezett, valami mindig foglalkoztatta, úgyhogy egy idő után le is tettem a könyvem, ez a pár pillanat többet ért nekem.
Pontosan olyan szürke-hályog volt a bácsi szemein, amik ugyanúgy csillogtak, mint az övéi: fakón, de csillogtak. A keze ugyanolyan volt, ráncos, éltes, rajta egy egész élet lenyomata. Sokféle ráncosság létezik, a bácsié mégis kísértetiesen hasonlított. Amikor a szintén hasonló típusú vastag aprókockás szövetzakója alól kikandikált a hasonló arany Rolex karórája, akkor már tényleg libabőrös voltam. Amikor egy kis sebet fedeztem fel az öregúr kézfején, olyat, mint az övén is volt, már nem is csodálkoztam. A bácsi akár a nagypapám is lehetett volna. Arra gondoltam, hogy mennyire mellbevágóan fantasztikus, hogy még élnek emberek az ő generációjából. Akiknek hozzá hasonló a tekintetük, a ruházatuk, a szaguk. Hasonló életük volt, közös a múltjuk, a történetük, közös az értékrendjük, a nyugalmuk. Ugyanazokat a bélyegeket és nyomokat viselik magukon. Ugyanannak a szelíd bölcsességnek vannak a birtokában. Még páran vannak közöttünk, aztán velük együtt valami örökre elvész.

Szép lassan kirajzolódott ki előttem a Lánchíd körvonala, és valami egészen más fájdalom hasított belém, a múltba belekeveredett a jelen, szomorú dolgokon merengtem, talán a könnyem is kicsordult, a mellkasom majd’ szétfeszült.

Bobó

Célkitűzés tanfolyam: 35 online lecke azért, hogy tényleg valóra válthasd az álmaidat.Jelentkezz most, az árat Te szabod meg! Klikk ide>>