Hogyan mondjam el neked? – Halál a családban

Sajnos nálunk nagyon is aktuális a téma. Drága Dédnagypapánk a héten elhunyt és bizony a nyolc éves Nagylánynak már nem lehet és nem is szabad köntörfalazni.

Én most semmi tudományosat nem szeretnék közvetíteni, csak a saját érzéseimet, tapasztalataimat.

Elsőként el kell mesélnem, hogy a mi gyermekeink úgy nőnek fel, hogy a halál, vagy valaki meghalt, az természetes számukra, hiszen az én Édesanyám meghalt, még az ő születésük előtt. Mivel más választásunk pedig nincs, a temetőbe is jönnek velünk minden alkalommal. Vannak, akik tiltakoznak ez ellen, mert úgy gondolják, hogy mindenféle dolgok történhetnek a gyerekekkel a ott. Akinek van választása tegye szíve szerint, nekünk választásunk sincs. Viszont ez azt is jelenti, hogy a temető-látogatások alkalmával kérdeznek a gyerekek és mi válaszolunk nekik. Őszintén, és nem a tudomány, vagy valami szakirodalom szerint, hanem, amit a saját érzéseink diktálnak.

Ami számomra a legfontosabb, hogy azt a szorongást, félelemet ami mindannyiunkban van a halállal kapcsolatban, azt próbáljam kicsit feloldani. Megértetni a gyerekekkel, hogy megszületünk és meghalunk, ez az élet rendje. Talán így a saját szorongásom is oldódik. Sosem térünk ki az ilyenfajta beszélgetések elől sem, és igyekszünk érthető, egyszerű válaszokat adni.

A héten azonban nem csak távoli eseményként, hanem napi helyzetként kellett szembenéznem ezzel a dologgal.

Az első sokk pillanatban nem tudtam uralkodni az érzelmeimen, nagyon megviselt a Dédi hirtelen halála. Az első fájdalmat követte a megdöbbenés, és a tudat, hogy a Nagylánynak is el kell ezt mondani. Először halogatni próbáltam magamban, hogy majd következő nap, mert úgyis iskola, meg minden. Aztán rájöttem, hogy nem tudnám vele megtenni, hogy nem mondom el magamtól, akkor amikor megtudtuk. Kapcsolatunk meg van olyan, hogy ha hall valamit, amit nem ért, nem tud, akkor kérdez, márpedig aznap este és azóta is a Dédiről emlékezünk, temetést szervezünk, intézkedünk. Ha kérdez,akkor mit mondtam volna? Talán annyit, hogy csak meg akartam kímélni. Mitől? Ha az én hitem szerint ez egy természetes dolog, akkor mitől kell megkímélni?

Szóval a saját fájdalmamat legyűrve elmondtam a Drágának. Nem volt könnyű, de örülök, hogy elmondtam, mert semmi olyat nem kérdezett, amire ne számítottam volna. Ráadásul pont úgy fogadta, ahogy előtte én. Sírva, aztán szomorúan, végül pedig tudomásul véve az elkerülhetetlent.

Azt hiszem, hogy sokat segíthetünk a gyerekeknek azzal, ha mi magunk is megtanuljuk kezelni a halállal kapcsolatos érzelmeinket.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy mások erről mit gondolnak, Ti hogyan oldattátok meg ezt a helyzetet. Akár Hozzászóláskat, akár e-mailben várom a történeteket. (looren.pearls@citromail.hu)

Nagyon fontosnak tartom, hogy erről a témáról beszélgessünk, hiszen sajnos valamikor mindenkinek szembe kell nézni ezzel a dologgal.

Ja és még egy dolog. Nyolcévesem szeretne eljönni a temetésre. te elvinnéd?

Megosztom Facebookon!
Megosztom iWiWen!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Google Buzzon!
Megosztom Google Readeren!
Megosztom Tumblren!

Okosan szeresd!

Veled is biztosan megesett már, hogy nem volt valamihez önbizalmad.Vértezd fel magad online videószemináriumunkon, hogy soha többé ne kelljen a padlóról szemlélned a világot. Katt ide>>

A gazdagság receptje