Szép hazánk útjain

Szép hazánk útjain

Az ízig-vérig motorosokat még októberben sem lehet leszedni a motorról, sőt van, aki novemberben is keni neki. Még akkor is, amikor már látszik a leheletük, mert olyan hideg van.

Belecsöppentem egy baráti társaságba, akiket szintén ilyen keményfából faragtak. Fogtuk magunkat, és tettünk egy jó kis délutáni túrát a környéken. Budapestről indultunk, majd Vácon át, Szendehely következett, és kikötöttünk Nógrádon. Már majd’ meghaltunk egy kis vízért és kávéért, de a kocsma zárva volt, ezért úgy gondoltuk, irány a vár.

Sütött a nap, így még szebb volt a táj, bár azt nem nagyon díjaztam, hogy szállnak a levegőben a pókhálók. Ilyenkor mindig ez van, és nem lehet elmenni úgy egy fa mellett, hogy ne ragadna az arcodba az a szörnyűség. Na jó, mindezt félretéve: a vár, vagyis a rom… A motoron kényelmes, de amikor már egy kis testmozgásról van szó, a pasik nyűglődnek a legjobban, és nem ám a csajok! A várhoz egyáltalán nem kellett sokat felfelé caplatni, de kik nyavalyogtak: a srácok.

Amikor már felértünk, a látvány magáért beszélt, és kárpótolt a hú de nagy hegymászásért… Nem csak nekünk jutott eszünkbe romnézőbe menni, voltak azért emberek fenn is. Gyönyörködtünk fentről a településben, a tájban, aztán lassan elindultunk lefelé, hátha kinyitott a kricsmi…

Lefelé már a könnyebb utat választottuk, de azért még beálltam őrszemnek a vár oldalába. Azért kemény lehetett, míg felhordták a hegyre a köveket az építményhez… Hát, tudtak valamit azok az emberek, amit mi nem! Bár, ahogyan a jó magyar furfangot ismerem, kitaláltak valami praktikus megoldást.

A kocsma még mindig zárva volt. A mellette lévő boltban közölték velem, hogy nem tudják, mikor jön vissza a tulajdonos, ezért útnak eredtünk kávé nélkül. De víz nélkül nem, mert a jó kis nógrádi forrásból oltottuk a szomjunkat.

Rétságon már nyitva volt a helyi kis presszószerűség, ezért ott végre megittuk a fekete löttyöt, ami nélkül nem lehet élni, legalábbis nekem nem megy. Reggel, délelőtt, délben, délután – kávééé…

Egyik „csapattársam” már tűkön ült, hogy menjünk már, mert ő motorozni jött, nem iszogatni… Újra felpattantunk hát a paripákra, és irány Balassagyarmat. Ott megleptünk egy kedves ismerős hölgyet a munkahelyén, és majdnem sikerült rábeszélni, hogy jöjjön velünk. Van még hely a motoron… Á, de nem lehet! Majd máskor.

Az érzékeny búcsú után a kisebb településeken keresztül Pest felé vettük az irányt. Ekkor kezdett nagyon hűvösödni az idő, sőt a vége felé már kemény volt a motoron. De még Gyarmaton beengedett maga elé bennünket egy autós, akitől ez nagyon rendes dolog volt, nyugtáztuk. És mily meglepő, egy nő volt az. Köszi!

Mohorán át Acsa, Galgamácsa, ahol pólóban jártak-keltek az emberek – csak lestünk, hogy mi bajuk ezeknek. Nagyon nem akarják elengedni a nyarat!

Már sötétedett, amikor Veresegyházon, Fóton keresztül célirányosan Óbudára tartottunk. Imádok átmenni a Megyeri hídon estefelé, sőt, egy kis köddel megspékelve olyanok a hatalmas tartó rudak, mintha szellemkarok lennének. Úsznak a párában, és a világítás pontosan a megfelelő egy horrorfilmhez. Kedvem is támadt megnézni valami ilyesmit egy forró tea kíséretében.

Rózsaszín motoros