Mi lesz a sorsunk?

Az utóbbi időben írni sincs igazán kedvem. Aki követi a görögországi helyzetet, az nagyon jól tudja, az ország gyakorlatilag csődbe ment. Érdekes, hogy mi itt első perctől tudtuk, hogy az ország képtelen arra, hogy a valós adósságát valaha is visszafizesse. Sajnos nem volt egy tökös politikusunk, akinek annyi mersze lett volna, első perctől, ezt ki is jelentse. Ehelyett belevitte az országot a folytonos újabb kölcsönrészletek felvevésével járó egyre rosszabb  helyzetbe. A válság csúcson.

De ezt valahogy a kívülállók úgy képzelik el, hogy ez egy elvont fogalom és semmi köze nincs az emberek életéhez. A nyáron itt töltött napok alatt, a turisták sem észleltek sok mindent és úgy gondolják sokan, á, ez csak olyan kifejezés és különben is, a lusta görögje megérdemli. A helyzet azonban drámai Görögországban. A lassan 2 éve tartó válsághelyzet alatt az emberek a megszokott életszínvonaluk fenntartása érdekében minden tartalékukat lassan felélték. Elhitték a tehetségtelen politikusoknak egyrészt azt, hogy a helyzet nem állandó, hanem csak egy rövid ideig tartó kellemetlenség, amin hamar túleszünk. Másrészt elhitték a mindegyik EU-s kölcsönrészlet előtt bevezetett, megszorító intézkedések előtt elhangzott hazugságot, hogy több megszorítás már nem lesz. És lám, lett.

Ma este újabb EU csúcstalálkozó, melynek fő témája a csődbe jutott Görögország adósságának megnyirbálása, illetve az adósság egy részének az eltörlése. Vagyis azt kell eldönteni, hogy a magánbankok az általuk megvásárolt görög papírok értékének hány százalékát legyenek kénytelenek veszteségként leírni – vagyis hogy milyen összeg erejéig ne tartsanak igényt állami mentőövre. Júliusban még elégnek gondolták a 21 százalékos kvótát, most – brüsszeli folyosói értesülések szerint – a németek már 60 százalékot javasolnak, a franciák pedig, akiknek a bankjai súlyosabban érintettek, 40 százalékot lennének hajlandóak elfogadni. Szerencse, ami Magyarországot illeti, kevés olyan terület van, amelyen keresztül közvetlenül érintenék az országot a görög válságmegoldási lehetőségek. Jelen állás szerint – euróövezeten kívüli országként – sem az eurózóna közös mentőalapjának kibővítéséhez, sem a kritikus helyzetben lévő nagybankok feltőkésítéséhez nem kell hozzájárulnia Magyarországnak, és mivel jegybankjának már nincs görög állampapírja, a görög csődből adódó közvetlen veszteséget sem kell elszenvednie.

Az adósság megnyirbálása azonban nem lesz ingyen adományozva Görögországnak, ami több megszorítást – ha azok ugyanazokat érintik, akiket eddig – nem visel el.

Igen, vannak még olyanok, akik elviselnének több adóbefizetést, de őket nem érintik az eddig bevezetett törvények. Vannak nagyon sokan, akikről nagyon jól tudja az adóhivatal, mennyi milliót és mikor mentettek ki Svájcba, Ciprusra, stb. Mégsem született semmi olyan döntés, ami ezektől az emberektől követelné azt, hogy a vagyonukért, amit kimentettek, a görög államnak valamiféle adót fizessenek. Azokat sem adóztatják meg, akikről az utóbbi években bebizonyosodott a csalás, lopás, sikkasztás, a legtöbb nagy horderejű ügy lecsendesedett és még annyit sem látunk, valakik legalább börtönbe kerüljenek. Csakis azokat fejik, akik nem tudnak ellenállni, a fizetéssel rendelkezőket és a nyugdíjasokat. Meddig még? Hányszor még?

Én éltem Romániában akkor, amikor a „szuper-marketekben” csak mustáros üvegek voltak a  polcon és sorba  kellett állni a lisztért, kenyérért és csak jegyre kaptuk azokat. Nem tudom a  szüleink hogyan csinálták, de soha nem kellett éheznünk. De nem is volt olyan osztálytársam, aki éhezett volna. Nem voltak trendi ruháink, nem rohangáltunk külföldre, nem zabáltunk tejszínhabos süteményt minden nap, el voltunk maradva akár Magyarországi társainkhoz képest is, de volt mindenhol egy kis fizetés, ebéd és vacsora az asztalon, de meleg ház is. A munkanélküliség az állam álltak tiltva volt és akit lődörögni láttak az utcán, azt összeszedték a szekusok. Tévedés ne essen, nem sírom vissza azokat az időket. Viszont itt és most másféle nyomort élek meg. Egyrészről nem látszik semmi kifelé, mert a görög mindig is nagyon fontosnak tartotta azt, hogy mit mondanak róla a társai, a társadalom, „mások” és különben is, tegnapig a társadalom tisztes polgára hogyan vállalja mosta  munkanélküliséggel járó nyomort? – ezt is meg kell tanulni…
Tudom, hogy vannak elképzelhetetlenül nehéz helyzetek, gyerekek, akik a szó szoros értelmében éheznek. Vannak családok, és nem is kevesen, ahol mindketten elvesztették a munkahelyüket és nincs is reményük, hogy újat szerezzenek. Felélték a tartalékot – ha egyáltalán volt, kihasználtak minden más forrást  – ahol volt, és most szembesülnek a  ténnyel, hogy képtelenek a gyerekeiknek ételt adni. Az eddig segítő nagyszülők nyugdíja folyamatosan csökken, már magukat sem tudják eltartani, nem hogy a gyerekeknek segítsenek. Az állam hirtelen a gondoskodó szerepből a kifosztó szerepbe ment át. Kifosztja azokat, akiknek a munkája teremtette meg a  lehetőséget egyeseknek arra, hogy harácsoljanak és éljenek mint hala  a vízben. Az eddig ideérkező és maradni kívánó politikai és gazdasági menekültek most menekülnek tovább. Menekülneka  görög fiatalok is. Mindenki azonban nem mehet el!
El nem tudom képzelni mi vár ránk, csak a csúszást látom és a lejtőt, de a lejtő végéig nem látok le, ismeretlen terepen botladozunk…

Félelemmel és bizonytalansággal, elkeseredéssel eltelve, várom én is, mint mindenki ebben az országban, a ma esti EU csúcs fejleményeit..