Diszkriminálják a sörbontókat!

Diszkriminálják a sörbontókat!

A múlt héten teljesült egy régi álmom. Megkaptam ajándékba, amiről már el is feledkeztem. Pár éve megláttam életem sörbontóját. Beszélt. Gyönyörű volt. Akkor nem tudtam sehogyan sem szerezni egyet. Lemondtam róla.

Persze, amilyen az Élet maga, akkor adja meg vágyunk tárgyát, amikor nem is számítunk rá. A világ legrendesebb embere elküldte nekem szeretettel, a világ legdrágább bikerével. A hétvégi motoros találkozón kaparintottam meg. Na, onnantól kezdve, aki csak rá mert nézni, a szúrós tekintetemmel találkozott. Az enyém! Mint az oviban… Igen, előtörtek belőlem az óvodás korom emlékei… Amikor követeltem anyukámtól, hogy menjünk minél korábban, mert ott árválkodik a babám, és nem akarom, hogy más hozzá érjen. Nem elég, hogy egymás nélkül kellett töltenünk az éjszakát, ha még valamelyik ovis bajtárs megkapja, menten elájulok!

Szóval, a sörnyitó… Miután eleget játszottam vele, gondosan elhelyeztem a táskám egy kisebb zsebében. Nem a mélyebb részbe, mert ott fennáll az eltűnés veszélye. Nem akartam kockáztatni! Bebújtam a sátorba, elhúztam a cipzárt, hogy nehogy véletlenül az illetéktelenek meglássák, hová rejtem a szent tárgyat. Miután biztonságban tudtam újdonsült társamat, mint aki jól végezte dolgát, elindultam a változatosság kedvéért sörözni…

Útközben is rá gondoltam. A szépségére: zöld, kicsi hangszóróval, fehér mezőben piros felirattal… Hirtelen lefagyott az arcomról a mosoly. Bevillant a szöveg, amit oly kitartóan ismételget a bontóm: „Hát, fiúk, ma sem éltünk hiába! Borsodi. Az élet habos oldala.”
Mi az, hogy „hát, fiúk”?! Miért nem készítettek külön a csajoknak is, a kis szerkezetből?! Mennyivel szebben hangzana így: „Hát, csajok, ma sem éltünk hiába! Borsodi. Az élet habos oldala.” Megyek perelni, vagy inkább csak pörölni…

Rózsaszín motoros