Árulás

Árulás

Annak a tíz évvel ezelőtti napnak minden pillanata bevésődött hosszútávú memóriámba. Sosem fogom feledni. Fél éve szemeztünk a hirdetéssel. Az ár gyanúsan olcsó, a hirdetés hosszú ideje él. Pénzünk…na az semmi. De szó szerint. Végül vakrepüléssel elindultunk megnézni ŐT. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, így a frigy megköttetett.
Ezt követően hosszú hetekig nem hittük el, hogy a miénk. Hogy végre itt az álom, nekünk csóróéknak. Felváltva osontunk ki a garázsba megnézni megvan-e még, nem csupán az álmok és illúziók ócska játéka packázik velünk. Mozgósítottunk minden szerv ismerőst, tiszta mivoltának meggyőződéséért. És igen. A húsvéti nyúl meghozta. Naja, meg a rengeteg lemondás és a valódi akarat. Nem fogom még egyszer leírni (úgyis csak nekünk érdekes) miről mondtunk le a másodperc töredéke alatt, hogy Ő meglegyen. Azóta még inkább hiszem, ha valamit valóban akarunk, akkor semmi nem tud utunkba állni.
Akartuk, tettünk érte és ennek köszönhetően ott álltunk 2000 áprilisában és előttünk a szezon! Kihasználtuk. 🙂 Három év alatt több mint ötvenezer kilométert motoroztunk együtt össze. No mert természetesen motorkerékpárról van szó, mielőtt bárki is ócska bulvárhír lakkozására gondolna. Jöttek az új „barátok” – akiket kellő emberismerettel pattintottunk helyükre- eltűnt néhány régi –amit fájón vettünk tudomásul-, és hosszú évek kóstolgatása után befogadott egy immár bizonyossá válóan stabil, értékes, szűk baráti csapat.
Gyalogherlisekből, herlisek lettünk. Aztán emellé még más jelzőket is ragasztottak tolerancia kihívásokkal küszködő ismerőseink, egykor barátainknak hitt emberek.
Mindegy. A lényeg hogy már nem a 27 lóerő szabályozza mozgásterünket, hogy érezzük miként katakol alattunk a klasszikus V2, hogy valóban ÉRZED a motort, hiszen ráz, mint az isten hidege, kuplungja megmozgatja erőforrásaidat. Megesik, hogy téli éjszakákon nem teszel mást, mint ülsz a garázsban és gyönyörködsz csodálatos ritmusú basszusában, amibe halk duruzsolású alt vegyül. Folyamatos orgazmus.
…és emlékképek. Emlékszem közvetlenül előtte pár hónapig egy 350-es RD-t hajtottam és mikor Öreglányra –mert persze az új családtag, mi több, családfő nevet is kapott- ráültem majdnem felkenődtem a horvát fizetőkapura, mert addig csak hallottam, de tapasztalni nem tapasztaltam a harli fék „kiválóságát”. Hazudnék ha tagadnám, hogy a Harley-ről szőtt megbízhatatlansági legendák nem jutottak el a kisagyamig. Dehogynem! És lőn a csoda! Százezer együtt töltött kilométer után sem hiba kényszerít minket a felújításra, csupán a preventív óvás. A vágást is elkerüli, hiszen ritka ma már az eredeti állapot. A motor kifogástalan. Kap azért egy kis ráncfelvarrást, egy kis extrát, amit további hibamentes évekkel, gyarapodó kilométerekkel, élményekkel hálál meg.
Rövid időre csalfa módon nem egy, hanem két társsal osztja meg hálószobáját, ám ez nem tarthat sokáig és ezt követően ketten állnak, egymást esztétikumban és eszmében kiegészítve, bármikor indulásra készen.
Most mégis búcsúzunk. Elválunk. Lezárul egy tíz éves, tizenegy szezonos éra.
A történet a szokásos. Jött egy másik, egy „új” seprő. Bármennyire is ragaszkodunk egymáshoz, helyzetünkben luxus. Ráadásul két hátsóval 3 lovat… Tehát búcsúzunk.
Hamarosan más üli meg az 1979-es Ironhead Sportstert, átadva helyét egy 1967-es Shovelnek.
Reméljük az új seprő jól fog seperni.
Megkaptuk egymástól amit kaphattunk. Elértük, amit együtt lehetett. Így most…
„Búcsúzzunk szépen Iván, hisz ki búcsúzik legyen vidám…”

Rózsaszín motoros