Kiállni magamért, a családomért, a gyerekeimért. Sokszor volt már erről szó itt, a Hősnőkön. Igen, jól hangzik, és nagyon könnyű mondani is, de néha nagyon nehéz megtenni. A mi családunk történetében is volt olyan példa, ami talán egy újabb megerősítés lehet azoknak, akik hasonlóan éreznek. Ez az a történet, amit a szülésfelkészítő tanfolyamaimon mindig el szoktam mesélni.
A kisfiunk, Gergő három hetes lehetett, amikor beutalóval bevittem a kórházba egy vérvételre. Elég sárga volt még akkor is, és bár tudtam, hogy ez egyes gyerekeknél tovább tart és normális, mégis, hogy megnyugodjunk, nincs semmi gond, bevittem, hogy nézzék meg a vérében a bilirubin szintet. A felnőtt laborból kaptunk kémcsövet, amivel le kellett menni a gyereklaborba, ahol már jó páran várakoztak vérvételre. Előttem egy anyuka egy másfél éves forma kislánnyal várakozott, a kezében vagy hat kémcső. Bevitte a gyereket és kijött, fel-alá járkált idegesen az ajtó előtt, míg bentről hallgatta az ordítást. Aztán kiszóltak, hogy kész, és kiadták a gyereket. A húgom kísért el, és akkor nem, de utána megbeszéltük, hogy mind a ketten ugyanarra gondoltunk: miért hagyta bent egyedül a gyerekét?
Aztán mi következtünk. Letettem Gergőt a vizsgálóasztalra, odaadtam a beutalót és megkérdeztem, hol bontsam ki, mert nem tudtam, honnan szokták ilyenkor venni a vért. „Majd mi elintézzük, tessék kimenni!” – jött a válasz. „De én szeretnék bent maradni vele, honnan veszik a vért?” – mondtam, és közben kezdett leesni, hogy miért is jött ki minden anyuka. Akkor nagyon határozottam újra utasítottak (nem, nem kértek), hogy menjek ki, mert itt ez a szokás és mindenki kimegy.
Kérdeztem, hogy miért kell kimennem, miért nem maradhatok bent? Nem akarom én fogni (bár akarhattam volna), nem akarok beleszólni, csak itt lenni mellette. Azt mondták, azért, mert mi van, ha a doktornő zavarba jön, ha itt vagyok, és elvéti a vénát? Akkor nyugodtan próbálja még egyszer, én nem ezért akarok bent maradni, hogy nézzem, mit csinál, hanem csak mellette szeretnék lenni, itt állni, míg leveszik a vért. Akkor a nővér már kioktatóan kérdezte, hogy miért akarom én látni a gyerekem szenvedését, ő se marad bent soha, mikor a gyerekét vizsgálják vagy vért vesznek tőle, mert ez jobb neki is és a gyereknek is. Közben összefont kézzel bependerültek a gurulós fotelükbe, és tájékoztattak, hogy amíg nem megyek ki, addig nem veszik le a vért. Én nem kiabáltam, fel sem voltam háborodva, csak rettenetesen megütközve. Annyit mondtam még, hogy jogom van bent lenni a gyerekemmel. Vártam pár hosszú másodpercet, közben Gergő már ordított, kérdeztem, hogy akkor leveszik a vért vagy nem? Amíg bent vagyok, nem. Akkor fogtam Gergőt és kijöttem, még az üres kémcsövet is a kezembe nyomták. Nem jöttek utánam, nem mondták, hogy na jó, anyuka, jöjjön be, ha már ennyire köti az ebet a karóhoz, semmi.
Most mi a fenét csináljak? Azért jöttem, hogy megtudjam, beteg-e a gyerekem vagy sem, és akkor ilyen marhaságokon kell vitázni, ráadásul még el is küldenek. Valószínűleg fel sem fogta se a doktornő, se az asszisztens, hogy mit csinált. Utóbb otthon a férjem mondta, hogy miért nem írattad le a doktornővel, hogy azért nem veszem le a vért, mert az anyuka nem akart kimenni. Hm…, nem tudom, erre mit szóltak volna. Eszembe se jutott ilyesmi akkor, ott sírt a gyerek a kezemben, és azon agyaltam, hogy akkor mit is csináljak, hogy túllegyünk már az egészen és hazakerüljünk.
Visszamentem a felnőtt laborba, ahol soron kívül behívtak, és amikor elmeséltem, mi történt, persze el voltak képedve. Bár azt mondják, ők ilyen kicsi gyerektől nem szoktak vért venni, de azért megpróbálják. Végül néhány perc alatt a karjából levették azt a pár csepp vért, ami szükséges volt hozzá, ott ültem mellette, ahogy kész volt, felvettem és már nem is sírt.
Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot
megszorítások
nélkül, ésszerűen?
Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és
spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!
https://www.hosnok.hu/20ezer/
Hazafelé azon gondolkodtam, hagyjam-e annyiban, és ha nem, akkor mit csináljak. Mindenesetre felhívtam a betegjogi képviselőt, és jött a következő döbbenet. Azzal kezdte, hogy miért nem mentem ki, sokkal könnyebb lett volna nekem is meg a gyereknek is, és miért akarom én látni, amikor a gyerekemet szurkálják. És hogy ne akarjak ujjat húzni a kórházzal, mert fogunk még oda kerülni. Amikor a férjem délután hazajött, akkor már tényleg majdnem őrjöngtem. Minek lenne értelme? Írjak egy panaszlevelet a kórháznak? Menjek jogászhoz? Igazából nem akartam port kavarni, meg állandóan ezzel foglalkozni még hónapokon keresztül, csak azt szerettem volna, hogy más ne menjen ugyanezen keresztül. Eszembe jutott egy újságíró ismerősöm, és elmeséltem neki a sztorit, pár nap múlva meg is jelent a megyei újságban. Megkérdezte a kórház vezetőjét, a betegjogi képviselőt (aki a cikkben is hasonlóan nyilatkozott, mint amit nekem mondott a telefonban) és egy betegjogokra specializálódott ügyvédet. Természetesen oda lyukadtak ki, hogy az anyáknak joguk van a gyerekeik mellett maradni, és ezentúl aki akar, bent maradhat a vérvételen is.
Nem akartam elhinni, hogy jobb egy gyereknek, ha nincs bent az édesanyja. És ez kb. egy fél éve be is bizonyosodott, amikor a 4 éves nagylányunkat vittem vizsgálatra és vérvételre, máshova, egy másik kórházba. Ott fel sem merült, hogy kimenjek, az asszisztens nagyon kedvesen elmondta, hogy vegyem az ölembe, fogjam meg finoman a kinyújtott csuklóját. Megmutatta a kicsi pillangótűt, hogy ezzel fogja megszúrni, és majd ebbe a kis csőbe fog folyni a vér. Picit fájni fog, de gyorsan meglesz. Közben Gergő is bent volt, mellettem ült csendben. És Sára sírás és egy hang nélkül várta végig, hogy levegyék a három kémcsőbe a vért.
Képzeljétek el, mit érzett, gondolt volna, ha ugyanúgy bánnak velünk, mint korábban. Ha mondjuk otthagyom két idegennel, akik semmit nem mondanak el neki, aztán utána kiadják nekem az ajtón. Mit gondolt volna rólam? Hogy érezte volna magát? Ráadásul soha orvoshoz be nem tudtam volna ordítás nélkül cipelni.
Tudom, hogy nem mindenki gondolkozik így, mint én. Biztos van olyan anyuka, aki nem szívesen mond ellent egy orvosnak. És biztosan van olyan is, aki nem szeretne bent lenni ilyen esetekben. De meggyőződésem, hogy egy gyereknek (akár 1 napos, akár 5 éves) az a legjobb, ha van egy ismerős vele, mellette, hogy nyugodt legyen és hogy minél kisebb trauma érje. (Ilyenkor akár bemehetne vele az apukája vagy más is a családból.)
Szülni sem jó egyedül, magányosan, magunkra hagyatottan, kiszolgáltatva, pedig felnőttek vagyunk.
Miért írtam le mindezt? Mert a bevált rutin magától nem fog megváltozni (vagy csak nagyon lassan). Főleg rajtunk múlik, hogy lesz-e változás, és hogy milyen hamar. Nem elég magunkban háborogni, mert az teljesen hiábavaló. Ki-ki csak annyit tegyen érte, amennyit tud. Mert ha havonta nemcsak egy anyuka lesz, aki bent szeretne maradni a gyerekével, hanem minden nap akár több is, akkor ezek a dolgok is változni fognak.
Mit gondoltok? Kíváncsi vagyok a véleményetekre, a saját történeteitekre. Ti voltatok már ilyen helyzetben? Kiálltatok magatokért, a gyerekeitekért? Nehéz volt? Megbántad vagy azóta is örülsz, hogy megtetted?
Kiss Bernadett
Kapcsolódó cikkek:
15 thoughts on “Ki áll ki az igazunkért, ha mi nem tesszük?”
Comments are closed.
Betti, ez iszonyatosan jó téma! Köszi, hogy felvetetted!
Mindig is harcos amazon típus voltam, de egyszer valaki nevetve megjegyezte, hogy én olyan lándzsás angyalka vagyok, aki a pajzsa mögé bújik néha, pityeregni egy kicsit. Ez igaz.
Télen voltunk kórházban pár napot Marcival, kistarcsán, az ottani kórház gyerekosztályán.
Ott mindenki alapvetően gyerekbarát és anyukabarát módon áll mindenhez, nem nyomják le a gyerek torkán a gyógyszert, ha nem akarja bevenni, hanem inkább trükköznek a teába rakással, meg ilyenek.
De ott is láttam azt a pontot, amikor elszakadt olykor a cérnájuk, pont nem a legjobb pillanatban… Mert ugye ilyenkor nincs is jó pillanat, ha azt vesszük.
A vérvételek, és minden kezelés úgy zajlik, hogy 2-3 nővér odaserdül hirtelen a semmiből, és anyuka vagy apukat OTTMARAD, jön az orvos, leveszi a vért, vagy beszúrja a mittoménmit.
Megvan a lehetőség, ha valaki ki akar jönni, mert félő, hogy ő is rosszul lesz, de az alap az, hogy bennvagy a gyerekkel, bármi történik is vele.
Borzalmas látni, ahogy 4en fogják le a gyereket, a karját szorítják és tartják a vérvételhez, ő meg üvölt, én meg nyugtatgatni próbálom, meg arról mesélek neki, hogy mi mindent fogunk megvenni neki, csak bírja még ki egy kicsit… Borzalmas, de inkább ott vagyok vele, minthogy bennem megrendüljön a bizalma, vagy még rosszabbul érezze magát azért, mert nem vagyok ott! A férjem először elég furán festett – első szúrásnál – a főorvos rá is kérdezett, hogy bírni fogja, mire én: Apukat bírni fogja! És ez felszólítás is volt egyben a férjemnek 🙂
A gyerek a 3. szurkálásnál – valami gyógyszert kapott – megtört. Már csak belül zokogott, én meg azt hittem, szörnyethalok a lelki fájdalomtól, amikor ezt láttam…
Az a helyzet, hogy képesek vagyunk túlélni olyan dolgokat, amikről azt hisszük, hogy tuti kicsinálnának minket. De nem, nem csinálnak ki, túléljük.
Utána viszont nagyon nem mindegy, hogy milyen a feldolgozás…
Marci nagyon gyorsan átállt a túlélésre, nem küzdött, nem harcolt.
Amikor hazajöttünk, még hetek kellettek ahhoz, hogy visszataláljon önmagához, velem együtt.
Egyébként nekem pont a nem-gyerekosztályos személyzettel voltak döbbenetes élményeim, pl. a mellkasröntgennél simán kinéztem már egy verést a világ legbunkóbb nőjének. Azt mondta Marcinak, hogy „te kis majom, miattad nem tudjuk megcsinálni a felvételt”…
A torokváladék levételnél is nagyon feszült volt a doktornő, mint aki utálja a gyerekeket.
Akkor jöttem rá, hogy a gyerekosztály egy kuriózum. De attól még kórház, a maga előírásaival, rendszerével, dogmatikusságával.
A jó ég óvjon mindenkit a kórházaktól, az igazatokért pedig igenis álljatok ki, és keressetek akár utólagos jogorvoslatot, vagy visszaigazolást arról, hogy jól döntöttetek!
Ha ez nem megy, akkor tessék konkrétan azon dolgozni – belül -, hogy feldolgozódjanak ezek a traumák, mert nem élhetünk úgy, hogy ezek nyomják a vállunkat örökké.
Feldolgozás: megbocsátás.
Én mindenkinek mindent megbocsátottam, mert ha nem tettem volna, akkor már én lennék beteg. Csak okosan! 🙂
Sziasztok!
Ügyes vagy Betti, hogy nem hagytad!!!
Nekem nincs gyerekem, de sokat voltam kiskoromban kórházban.
Ezer százalék, hogy sokkal nyugodtabb vagy és kiegyensúlyozottabb, ha veled van valaki, anyu vagy apu.
Felnőttként is tudjuk, hogy a legrosszabb, ha nem tudjuk mi történik velünk, de gyerekként ez egyszerűen rémisztő.
Én felnőttként sok kórházas tapasztalat után is mindig elájulok ha tűt látok vagy valamilyen beavatkozást végeznek…lehet, hogy ha emberibb körülmények között éltem volna meg a kórházat kiskoromban, akkor nem így lenne…
Szilvi
Kórház… Brrr….
Én eddig összesen majdnem 3 hónapot töltöttem kórházban. Gyerekként egyébként nem is volt olyan katasztrofális, de felnőttként, Petivel…
Amikor kicsi volt, kb 5 hónapos lehetett, bedagadt az egyik lábujja. Csúnya volt, nagyon. Elmentünk a háziorvoshoz, és adott valami gyulladás elleni kenőcsöt. Kenegettük, kenegettük, egyre rosszabb lett. Elmentünk vele a sebészetre.
Kiderült, hogy a lába aljára rátekeredett néhány hajszál, és ruhaszálak, és MAJDNEM LEVÁGTÁK A LÁBUJJÁT! Már gyakorlatilag csontig belevűgtak az ujjába, és nem sokon múlt, hogy el is haljon.
(Tanulság: kisabbáknak sose szabad olyan zoknit adni, ami zsenília jellegű, mert bomlik a szála, és tud ilyet csinálni.)
Csak azért mondom a horror részét a dolognak, hogy értsétek, milyen állapotban voltunk. Mint az őrültek. Rohantunk a kórházba, taxival persze, és nem tudtuk, mi fog történni.
Mikor bementóünk, szóltak, hogy műtét lsz, inni se adjunk neki, mert 3 órán belül nem szabad. Ez volt 10-kor, kb 8-kor evett utoljára.
lényeg a lényeg: a kórházban az első vizsgálat után ELFELEJTETTEK MINKET! Nem volt ágy sehol, ültünk a folyosón, és vártunk. Vártunk. Aztán szóltunk. Vártunk. Féltünk. Peti reggel 8 óta nem evett, és üvöltött. Este 8-kor műtötték meg. 12 órán keresztül nem evett, nem ivott, 3 helyett.
Addigra bent volt az egész család, és 5-en küzdöttünk, hogy legalább tájékoztassanak minket. Én meg bőgtem. Petivel együtt. És ez végre képviselt akkora erőt, hogy foglalkozzanak velünk. mit csináltam volna én ott egyedül?!?!
Nem véletlenül vagyok rosszul a gondolattól, hogy kórházba betegyem a lábam… Abból még akkor is lelki seb lesz, ha nem túl komoly a gond.
Megbocsájtás? Na igen, kéne. mindig újra és újra. 7x77szer…
Csak azért elég rémisztő, hogy egyetlen alkalmat se tudok mondani, amikor a kórházban ne lett volna olyan probléma, ami emberileg necces.
Hűha, csak nem én indítottam el az orvos-gyerek témát? 🙂
Nagyon is egyetértek azzal, hogy a szülő maradjon bent a gyerekkel. Ha nem bírja a vért, akkor eddze magát, vagy ne nézzen oda pont abban a pillanatban, de legyen bent. Bár ha az orvosok tisztelik a gyerekben az embert, és elmagyarázzák, mi fog történni, akkor már nem is félünk a dologtól annyira.
Engemet is sokat szurkodtak kicsinek, ami miatt a mai napig félek a tűtől (de már nem sokáig, mert kikezelem magamat belőle), de ez azért lehet, mert akkor nem magyaráztak el semmit, csak lefogtak. Még most is emlékszem például a mandulaműtétemre, ahol buzgón kiabáltam az anyám után, de nem jött. Brrrr. És csak a fájdalom és a befecskendezett folyadék feszítése maradt meg emléknek. Ha ezekkel foglalkozunk és szembenézünk, enyhülni fog a félelmünk.
Ebből az derül ki, hogy igyekezzünk olyan dokit választani, aki emberként kezel és tisztel minket, és mindent elmagyaráz, és tudatában van annak, hogy a mi testünk a mienk, amiben ha egy doki hibázik, annak nem ő issza meg a levét, hanem mi.
Lányok, ne hagyjátok magatokat! A gyerek bizalma bennetek alapvetően fontos. Ma már van lehetőség arra, hogy harcoljatok az igazatokért. Régen, amikor az én gyerekeim születtek, nem létezett betegjogi képviselő, fel sem merült műhibaper lehetősége, és az anya-gyerekbarát szülészet nevetséges kényeztetésnek minősült.
Sosem felejtem el az anyatejgyűjtő központot, ahol sterilen fejtünk a koraszülöttjeinknek. Le kellett zuhanyozni, steril pelenkából ágyékkötőt vettünk, a kezünket könyékig tömény hipóba mártottuk, hogy steril legyen. Fejünkön fityula, arcunkon maszk. Amolyan Fellinis hangulat volt. Megtetézve egy kápó védőnővel. Volt egy kövér kismama, első gyereke került inkubátorba, nem szoptathatta, de fejni kellett. Hát nehezen ment, mit mondjak. A kápó szó szerint kezébe vette a dolgot, és keményen megfejte. A szegény kisanyának folytak a könnyei. Erre a „védőnő” ráförmedt, hogy mit kényeskedik. Mi többiek pedig csöndben görnyedtünk a söröskriglik fölé, amelybe a steril tej gyűlt cseppenként…
Sziasztok!!!
Szerintem nem vagyok egy anyaoroszlán, sem egy tipikus kötekedő fúria, de néhány esetet kórházban, s kórházon kívül volt szerencsém megtapasztalni.
Ez sarkallt arra,hogy ne mindenhol, mindent pontosan úgy tegyek, ahogyan azt Valaki okos néni, bácsi kitalálta.
Egyszerűen csak józan paraszti eszemet használva próbálom a szituban felmérni, ott mindennek épp úgy kell-e történnie.
(Hisz volt hogy utólag bántam otthon a hallgatásom, s már nem tehettem semmit)
Tuti, ha kedvesen próbálom, ám határozottan jelezni, hogy nem értem miért úgy történik az az „izé”, akkor a szemben álló fél is kevésbé veszi zokon, mintha ráförmedek.
Nyilván hajlamos egyik-másikunk elvetni a sulykot ebben-abban, s nem véletlen, ha épp az előttünk bemenő fél után velünk is gorombák maradnak, ezért egy kínosnak látszó eseményt igyekszem előre nyugodt, érdeklődő hangnemben tisztázni, majd kérni, ha nem értek egyet,- de fajult már oda, hogy kiálltam az igazamért a végsőkig, ha fontos dologról volt szó.
Summa: sarkunkra kell állni, ha vásárra visszük a bőrünket is egy komoly eset kapcsán, mert nem mindegy, mi a végkifejlet, következmény.
Az apróbb dologban pedig csak udvarias megjegyzéssel, de érdemes nemtetszésünket kifejezni. Közben ne visszájára süljön el a dolog, ne ők higgyék rólunk, h : egy ilyennek, aki úgy adja elő magát,nem lehet igaza.
Lehet,de a kellő magabiztosságot nem egyszerűen húzzuk elő a kis ritikülünkből, főképp, miközben a gyermekünk lázas betegen sír ölünkben, stb.
De, a rutin kialakul, hisz HősNők vagyunk, nem ?!?!
Sok sikert!
Eléggé megrázó amiket írtatok lányok….
Én a saját bőrömön tapasztaltam, amikor egy orvostól vártam, hogy megoldja a problémámat. Egész pontosan egy rutinszerű vizsgálatra kellett mennem egy orvoshoz egy klinikára,de előtte már a magánrendelőjében találkoztam vele ahol az alapvizsgálatokat végezte, és akkor nagyon kedves, aranyos, segítőkész volt, de amikor ide a klinikára mentem és rám került a sor, akkor, egész idő alatt, amíg a vizsgálat tartott, és utána is, ahogy, és amilyen stílusban beszélt velem, azt éreztem, hogy legszívesebben beszóltam volna neki: ” Doktor úr, ha nincs jó kedve, ahhoz nekem semmi közöm… Én, megadom a tiszteletet önnek, és emberszámba veszem és ennek megfelelően viselkedek önnel, mert engem az anyukám arra tanított, hogy ha valami bajom van, akkor ne fűn-fán töltsem ki a haragomat… akik ártatlanok és semmiről nem tehetnek.Hanem uralkodjak magamon, és viselkedjek emberként.
Úgy hogy legyen szíves és próbáljon meg emberként és (!) hölgynek nézni és úgy bánni velem… Mert én, nem adtam okot arra, hogy így, és ilyen stílusban beszéljen és viselkedjem velem.”
De persze nem tettem, csak hallgattam és bólogattam, mert ráadásul, még a szobában is voltak 3-4 -en és fogalmam sem volt mikor beszélt hozzám vagy kérdezett tőlem, és mikor másoktól, akik jöttek mentek a szobában miközben engem vizsgált, velem foglalkozott, elvileg.
Az az igazság, hogy amikor az emberek valami hirtelen váratlan helyzetbe kerülnek – akár saját maga, akár egy közeli hozzátartozója- nem biztos hogy egyből valami frappáns cselekedett és mondani való jut eszébe.Csak miután már eltelt egy kis idő az incidens óta, kezd el gondolkodni azon, hogy mi is történt …
És ahogy ti is írtátok, utólag gondolkodunk azon, mit lehetett volna mondani, mit kellett volna tenni.
Én még szerencsére eddig nem tapasztaltam ilyen kellemetlen szituációt egyik gyerekorvossal sem aki a gyerekekkel foglalkozott.
De tény, hogy még a felnőttnek is kínosak ezek a helyzetek,-tanácstalan mit fognak csinálni vele- hát még egy gyermek. Az biztos, hogy én is elítélem azokat az orvosokat akik ilyen embertelenül végzik a munkájukat.Egy gyereknek nagyon fontos, hogy ilyen helyzetben vele legyen – ha megoldható – egy olyan személy akit ismer, akinek a jelenléte biztonságot ad neki.
Huhh, durva dolgok vannak, úgy látom mindenhol.
Marcival való terhességem 28. hetében majdnem megindult a szülés. Épp egy fokozott napkitörés volt azokban a napokban, és nekem enyhe összehúzódásaim lettek. Hála az égnek gyorsan le lehetett állítani, néhány napot a kórházban töltöttem (pont mikulás volt).
Az orvosom haragudott rám, mert amikor éjjel bementünk a kórházba, őt nem hívtam fel, és mikor reggel ment dolgozni, akkor szembesült vele, hogy én, a privát kuncsaftja benn vagyok az ő osztályán.
Lehordott! De teljesen igaza volt, olyan számot adott meg, amin éjjel-nappal el lehetett őt érni, én meg azzal védekeztem, hogy azt hittem, a kollégái felhívják.
Vele volt olyan viszonyom, hogy én úgy éreztem, hogy partnerek vagyunk, holott néha nem tudta a nevemet :).
De ezt elnéztem neki, mert az arcomat mindig megismerte, ami egy nőgyógyásznál nagy szó ám 😀
Még egy pozitívum: egyszer egy hörghuruttal rohantunk Marcival (másfél éves volt) éjjel a kórházba, és pont az osztályvezető főorvos úr volt az ügyeletes.
Minden mozdulatából sütött a profizmus, a nővérek azzal nyugtattak minket, hogy ha ordít a gyerek, az csak jó, mert több oxigént kap (alig pihegett csórikám), és akkor mesélte a főorvos, hogy a gyerekek szüleivel nagyon sok gond szokott lenni, főleg az apukákkal.
Mert az apuka csak annyit érzékel – márpedig mindenkinek teljesen más az egyéni szubjektív valóságérzékelése -, hogy a gyereknek nem jó, a gyereknek fáj, a gyereket bántják, az anyán is ez tükröződik, az apában meg bekapcsol a védelmező ösztön, és van olyan, hogy tetlegességig elfajul a dolog!
Márpedig kórházakba éjjelente súlyos dolgokkal szokták bevinni a gyerekeket, és volt már rá példa, hogy apukát erővel kellett kivezettetni, mert nem akarta hagyni, hogy megmentsék a gyerek életét.
Szóval a másik oldalon is vannak horrorsztorik, mert rendkívüli helyzetekben rendkívüli módon reagálnak az emberek, a szülők is.
Amit nem lehet elfogadni, az a futószalag effektus, és a kiskirálykodás.
Betti esetében, mikor nem vették le a vért – így utólag okosan persze 🙂 – úgy beszóltam volna: igen? nem akarja elvégezni a munkáját? Ugye akkor a mai munkabérét sem akarja majd felvenni? Hívja már ide legyen szives a főnökét…
Persze összefogtak volna, de néha olyan jó visszaszólni!
Ezt is meg kell ám tanulni!
Hajrá csajok!
Szerintem minden gyerek ilyen anyát érdemel.
A legtöbb nőből (belőlem is) a gyerek hozta ki az anyaoroszlán.
AZ én sztorim nem kórházi, hanem tanszéki.
Kutatóként dologzom, logikus dolog a szakmámban, ha valaki doktorit csinál. Jelentkeztem, felvettek ösztöndíjjal, pedig nem is számítottam rá. Közben terhes lettem a kisebbik fiammal, az első félévet már így kedtem. Gondoltam sebaj, szűlni csak tavasszal fogok, akkor majd halasztok, végülis az agyam nem sorvad el a terhességtől, szellemi munkát tudok végezni. Igenám, de nem számoltam a tanszéki szokásos jóindulattal.
A doktorisokkal könyvtári ügyeletet végeztetnek, mondván, hogy aki ösztöndíjat kap, annak kötelezettségei is vannak. Ez korábban így volt, DE motmár egy botrány eredményeképpen sehol nem végeztethetnek munkát a PhD-sok. Én kértem, hogy állapotomra tekintettel ne kelljen ügyelnem a könyvtárban, s még kicsúszott a számon, hogy ez amúgy is illegális…
Na borult a bili, mindenki nekem ugrott. Hogy mit képzelek, mert helyettem a többieknek kell majd dolgozni, és az ösztöndíjat sem csak úgy kapom etc.etc…
Mindenre volt válaszom: az ösztöndíjat nem csak úgy kapom, hanem a kutatásomra, a többiek meg birkák és mindent megcsinálnak az ösztöndíjért.
Szószót követett, sok emberben csalódtam és OTTHAGYTAM az ösztöndíjat. Lehetne ebből ügyet csinálni, de már nincs kedvem. Új utakat találtam (hála nektek) és ha még akarom a doktorit, sok helyen megcsinálhatom.
Beintettem a tudomány „kiskirályinak”. Azóta sem tértek magukhoz 🙂
Hadd írjak ide egy adatot.
Jelenleg Chilében élek, amely „fejlődő ország”, „feltörekvő piac”. Az egészségügy fizetős. Te döntöd el, hogy melyik biztosítóhoz mész, és havonta mennyit perkálsz. Ettől függ, hogy ha megbetegszel, a költségek mekkora hányadát fedezi a biztosítód. Egyik sem fedez mindent. Ha drága műtétre szorulsz, akkor megveheted részletre. Amennyiben nem tudsz fizetni, környezettanulmány alapján kifizeti az állam valamilyen alapból.
Mielőtt orvoshoz mész, besétálsz a biztosítódhoz, és beutalót kérsz, megmondják, a tervezett vizsgálat és beavatkozás mekkora hányadát fizetik. A pénztárhoz fáradsz, kifizeted a különbözetet, majd a beutalóval és a nyugtával átmész a diagnosztikára, majd az orvosi rendelőbe. Amely az olcsóbb biztosítóknál olyan, mint a magyar. A drágábbaknál pedig csilivili váróban üldögélsz, és az orvos udvariasan körülugrál, mindent elmagyaráz, és figyelmesen hallgatja a kérdéseidet. A legmodernebb technikát alkalmazzák, természetesen.
A diagnosztikát külön klinikákon végzik, természetesen pénzért. Azonnal, és a legmodernebb eszközökkel.Az az érdekük, hogy máskor is hozzájuk kérd magad.
Hálapénz természetesen nincs, viszont az orvosok a legjobban kereső emberek közé tartoznak.
Minden sarkon két patika, akciókkal, törzsvásárlói bónuszokkal, mindenféle vitaminnal és táplálékkiegészítővel. Az emberek vigyáznak nagyon magukra, nyilván, az olcsóbb, mint megbetegedni.
A születéskor várható élettartam pedig átlagosan nyolc (8) évvel magasabb a magyarnál.
Nemrég a gyógyszertárban kértem ki a panaszkönyvet. Mire egy mögöttem álló néni megjegyezte: „Úgy látszik, ez a korral jár, hogy mindenki csak magára gondol!” Döbbenten néztem rá, és azt válaszoltam: „Pontosan, hogy másokra gondolok. Nekem nem élvezet betegen, babával a hátamon itt állni, és a panaszkönyvre várni. Rajtam ez semmit se segít, sőt! Azért csinálom, hogy mással ez már ne történhessen meg.”
De láttam a szemében, hogy nem nagyon érti, hogy mit mondok. Mint ahogy én se értem az ő gondolkodásmódját. Az lenne a helyes, ha szemet hunyunk, elnézünk, szájat befogunk, beletörődünk, elsunnyogunk?
Az én problémám valóban nem volt olyan óriási, mint a Tieitek, de az alapvető gondolat ugyanaz: ki kell állni az igazunkért – mert az nem csak a miénk.
Nos, döbbenet, amit itt hallok.
Deee, mondanám rögtön, hogy az Èg elvette a gyerekemet, tehát nincs. Van egy kiskutyám, de elmondom, ölni tudnék érte.
Tessék, nevessetek. Nekem ÖÖ a minden.
Bécsben élek, de elmondhatom, hogy Sopronban (Ez itt a reklám helye)
Gálos és Horváth Állatorvosi BT.
9400 Sopron, Alsólővér u. 13
Tel: +36/99/327 – 065
gondoskodik a Kutyuskám minden irányú szeretett gondoskodásáról.
Dr. Horváth Gábor a mindenünk. Isten ÖÖ a Kutya világunkban.
Döbbenet, amit kapunk emberileg én, s Kutyailag a kiskutyusom.
Az én kincsem egy fehér Palota Pincsi. Ritka!!
Nos, mondj, s érezz amit akarsz, igazad van.
Hogy jövök én ide egy kutyával, mikor itt gyermekekrööl van szó.
Igazad van.
De én és Angie kutyuskám a csodák csodájaként vagyunk kezelve.
Nos, most szégyelnem kell magam, mert ez CSAK egy kutya?
Nekem a Társam ebben-abban.
Szeretem ÖÖt ööszintén.
(Bocs a hibás szavakért, Bécsbööl írok)
Tudod, mit mondjak. Egy GYER-ek? Oh Gott!
Maradj vele, ott, ahol vagy, azért vagy ANYa.
Halld szavaimat
Ne hagyd soha egyedül gyermekedet, sírj vele, s tartsd ööt az öledbe.
Az anya szó Istent jelent, Csak tudd!
Ölellek,
Katalin
Kedves Katalin és minden kutyát, állatot szerető , kedvelő Gazdi!
Nagy Ölelés mindazoknak, kik bármily okból a Katalin által is leírtak szerint imádja kutyusát (állatkáját).
Miért is bántana, szánna, értékelne kevesebbre ezért bárki ???
Te ezt így éled meg boldogan, hát tedd!
Senkinek sem ártasz!
Merem állítani, nem véletlen, hogy számos ember kutyabarátságokat köt- persze, mint kutyatenyésztő én is betartom a határokat, s nem keverem az állatszeretet emberszeretettel.
De, tudom, milyen érzés, mit adni tudnak!
Látjátok, néha több, mint egy-egy ember, ki még a szavainkat is értené, mégsem figyel ránk.
Sokszor az állatok szavak nélkül is értenek minket.
Szerintem nevelésük kérdése, milyenné válnak. Mint az embernél?!
Döbbenet. Döbbenet és megintcsak Döbbenet.
Szinte mindannyiotok történetéhez lenne mondanivalóm, de most csak néhányra reagálok, hisz mindenki oldalán ott az Igazság, és az Erô is, mégha itt-ott nem is azonnal sikerül a ” beszólás”.
Mindenkit bíztatok, hogy ne hagyja annyiban a dolgokat semmiképp. Még ha csak látszólag piszlicsáré ügyekrôl, helyzetekrôl is van szó, akkor is ki kell állnunk a meggyôzodésünkért ill. a kiskirályok és szándékos hangulatrontókkal szemben.
Vegyük és másokkal is vetessük már végre észre, hogy mi magunk is nagyban hozzájárulunk nap mint nap ahhoz, hogy emberség ill. alapvetô tisztelet dolgában mennyire lefekszünk azoknak a faragatlanoknak és tisztességteleneknek, akik szavaikkal-tetteikkel mérgezik környezetünket. Hogy ez mennyire rajtunk múlik, saját tapasztalatból mondom:
Húsz évvel ezelôtt ( az Àtkos már épp a végnapjait élte) számomra a releváció erejével hatott, amit anno az NSZK-ban tapasztaltam ez ügyben. Hogy ott már akkor természetes volt, hogy a mindennapokban az ismeretlen emberek mennyire emberszámba vették a másikat a legkülönbözôbb helyzetekben, amikbe véletlenszerûen sodorta ôket egymás mellé – és alapállásként sosem egymással szemben!!! – az élet. Ha valaki mégis figyelmetlenségbôl elcsúszott egy helyzetben, rögtön, azonnal és tüstént többen!!! felemelték szavukat az ügyben. De nagyon fontos, hogy a szavukat és nem a hangjukat emelték fel: tehát mindig csak higgadtan, barátságosan és nem követelôzôen és nem kioktatóan, de határozottan és elszántan. A németeknek van is erre egy nagyon tömör kifejezésük: Zivilcourage azaz a civilek bátorsága. Az a természetes, hogy ha valaki egy negatív anomáliát észlel, azt tegye szóvá, tegye helyre.
Nem csoda hogy ott az átlagember mindenhol és mindig derûs volt és barátságos. Egyszerûen ez volt az alapállás.
Szóval: ne féljünk hangosan meginvitálni egy kismamát vagy idôs embert a villamoson egy ülôhelyre azzal, hogy kedvesen felkérünk egy tizenen-huszonéves srácot vagy akár leányzót azzal a mosollyal, hogy ” Ugye, fiatalember, szívesen átadja a helyét ennek a hölgynek” pl. Rendszerint többen szoktak ugrani, mert találva érzik magukat.
Orvosi rendelôben, asszisztenciánál az ” Ugye,segít nekem kiigazodni ebben a számomra ismeretlen helyzetben, hogyan is csináljuk a legokosabban ….” stb. Nem szokott ellenállás lenni, sôt, az illetô megtisztelve érzi magát, mert egy másik ember számára fontos és értékes lehet.
Na, nem ragozom tovább, értitek, mit akarok mondani.
Ès igenis sok apró lépésben tesszük meg a hosszú utat, tehát csak rajta, mindenki tegye meg a maga apró lépéseit, egyszer csak odaérünk!
Üdv: Mirrrcike
P/S.: Azóta is erôs honvágyam van fatornyos kis bajor falum után…