Gondolatok a terhesanyukáról, a gyerekekről meg a családi házról

Gondolatok a terhesanyukáról, a gyerekekről meg a családi házról

Az alapkoncepció számomra mindig is az volt, hogy ha vége az ifjonti hevességünknek, egy nagyváros-közeli kis faluban telepszünk le, nagy családot alapítunk, sok gyereket nevelgetünk.

Aztán megszületett Hunor egy harmadik emeleti, lift nélküli panelba. És nincs is ezzel semmi gond, gyerekek milliói nőnek pontosan így fel. Aztán várandós lettem Minkussal. És ott volt a nyár, a lakásban a számomra elviselhetetlen 40 fokkal és legoptimálisabb esetben is, a minimum egyszeri bevásárlásos játszóterezéssel. A három emeletnyi Hunor- és vásárolt termékek cipelése, a többkörbeni föl-le mászkálás kedves emlékeket csalogat elő belőlem.  Akkor már tudtuk, belátható időn belül elköltözünk, talán csak ez adott erőt. És még a bizonytalanság, az ismeretlen sem tudott félelemmel eltölteni, mert hittem benne, annál csak könnyebb lehet.

A döntésünkön mindenki meglepődött. Messzebb lett belőle, mint azt elsőre terveztük. Sokan nem értették, miért gondoljuk azt, hogy a gyerekek kertre és családi házra vágynak? Talán ez csak az önös érdekünk, és rákenjük a gyerekekre, hogy nekik van erre igazán igényük. Lehet, hogy így van, és az is lehet, hogy vastagon benne vannak a mi érdekeink is, de erről meg azt gondolom, egy kiegyensúlyozott anyuka-apuka már félsiker egy boldog gyermekkor számára. Mert szinte teljesen mindegy, hogy mit mondasz a gyereknek, ő még tisztán lát és érez, és tudja, mert érzi a rezgéseiden, mikor mondasz igazat.
És nem, most nem akarok belemenni olyan részletekbe, hogy ki miként fog majd érvényesülni a nagyvilágba, ha falusi vagy nagyvárosiként születik. Én akkor leszek a legelégedettebb, ha a gyermekeim azt csinálják majd felnőttként, amiben boldogságukat lelik, amiben kiteljesednek, amitől csillog a szemük, ha szóba kerül. Szeretném, hogy megérezzék, ők mire születtek, hogy megtalálják a saját útjukat és bátran vállalják fel érzéseiket, gondolataikat, véleményüket. És ha ez így lesz, akkor majd elmondhatom: elég jól végeztem a dolgom.  (persze, azt sem bánom, ha a választott „szerelmükből” képesek lesznek megélni is).

Sok minden nem pont úgy alakult, ahogy azt elterveztem magamban, ahogy azt előre elképzeltem. Helyette egész más pályák vártak itt, és azt hiszem, éppen most növök fel. Ellentmondásos ez bőséggel, hiszen a mindennapjaim nagy százalékában éppen a csodalátást tanulom újra a kicsikkel, és mégis. A lelkem egyre idősebbé, magabiztosabbá, céltudatosabbá válik. Egyre inkább előtérbe kerülnek az igazán fontos dolgok, és eltörpülnek, elvesznek valahol menet közben a lényegtelenek, az intrikák, a rosszindulatú, olykor irigy szóbeszédek. Valahogy fölé kerültem/kerültünk ezeknek és már nem tudnak ártani a lelkünknek. Letisztulás. Talán csak tavasz van, a hosszú tél után ideje megfürdetnünk magunkat a ragyogó napsütésben és újjászületnünk, talán csak mert újra babát várok, és ismét eljött a jól ismert befelé fordulásos időszak. Nem tudom, mindenesetre jó most. Nagyon jó.

És hogy most igazán semmivel sem tudnak úgy istenigazából kiakasztani a gyerekek, az is hótziher. Pedig Kismici, a minimaca, bőven szolgáltat kamikaze mivoltából fakadóan, szinte minden napra valami felejthetetlent. (ugyanazon napon sikerült leszaltóznia a kanapé háttámlájáról és a számítógépasztalról, minimális sírás, kettő perc múlva újrapróbál. mindenhova felmászik, mindenre felül és végtelenül elégedett önmagával)
Ha kintlétre vágynak, csak kinyitom a teraszajtót és máris a napsütésben szöszmötölhetnek. Ha a konyhában vagyok, rálátok a csemetékre. Ha meg eltűnnek a látótérből, akkor rosszban sántikálnak, olyankor érdemes megkeresnem őket. (ma pl Bunci szánalomra alapozva, úgy ismerkedett az utca népével, hogy a kerítésen kidobta az üres butykosát)

Egy nehéz gyermekkor margójára, éljen a feketemunka:

(megérkezett a kecskék lucernája)

Hunor&Minka&KisMucc