Közeledik már az ünnep…

Készülődöm,
tervezgetek, izgulok Bobó miatt és várom nagyon; gyűjtöm neki az
ajándékokat, elképzelem, hogy mit fog szólni a fához, hányszor kell majd
elmondanunk neki a Jézuska-sztorit, mennyire izgalomban lesz, nem fog
bírni magával; gondolkodom mit fog vajon kezdeni a sok rászakadt új
játékkal és könyvvel, megbolondul tőlük vagy örülni fog; tavaly még nem
igazán fogott fel belőle semmit, idén ez már másképp lesz.

Szorongok
a pénzügyeink miatt. Minden pénzünk Bobóra költöm, de még így is
rengeteg minden kellene neki. A saját igényeinkről egy ideje nem nagyon
beszélünk. Magunkban szenvedünk. Minden évben alulmúljuk önmagunkat és
ahelyett, hogy javulnának a dolgok és előre haladnánk, egyre kevesebb
jut egymásra, másokra. Minden évben csökkentjük a karácsonyi keretet.
Nem tudom, jövőre az lesz, hogy nem veszünk egymásnak semmit vagy a
befizetett csekkszelvényt tesszük a fa alá? Méltatlan és elkeserítő a
helyzetünk, nem tudjuk megszokni vagy beletörődni, felőröl minket
teljesen.

Van viszont egy titkos
családi projektem: nagyszüleim aranylakodalmát szervezem, mesterkedem,
ármánykodom, lopok, csalok, hazudok. Ezzel kapcsolatosan előkerült
néhány régi soha nem látott fotó. Nehezen boldogulok a boldog szép napok
felidézésével, nagyon megérint és sokat kivesz belőlem a múltidézés.
Pláne, hogy olyan képekre bukkanok, amelyeket soha nem láttam. Néha alig
tudok elaludni annyira izgulok a tervezgetés miatt. Ha minden terv
szerint összejön, akkor nagyot fog durranni a dolog. Nagyon különleges
helyen vannak ők a szívemben, legalább egy töredékét szeretném nekik
visszaadni abból, amit tőlük kaptam.

Itt van viszont másik nagymamám, Öreganya. Beteg. Nagyon. Nem fog már
meggyógyulni. Augusztusban maradt magára. Két hónap hiányzott, hogy ők
is megüljék az aranylakodalmukat. Tudtuk, sejtettük, hogy nem lesz
sokáig maradása Öregapa nélkül, igaz ettől még nem könnyebb elengedni a
kezét. Tudom, hogy gyakorlatilag semmi öröme nincsen már az életben,
hetek óta egyetlen pózban fekszik az az idősek otthona sötét és néma
szobájában. Nem kér tévét, nem kér rádiót, nem engedi, hogy lámpát
kapcsoljanak neki. Nem tud felülni, alig eszik, ő, aki mindig termetes
volt, csontsoványra fogyott, a szemünk láttára emészti fel a betegség,
amit nem lehet megállítani és kérdés, hogy lenne-e értelme egyáltalán.
Érdemes volna-e jobban küzdeni érte vagy el kell fogadnom, hogy a hitük
szerint Öregapja várja őt és hívja magához? Nem akarom itt tartani (nem
is tudnám), de képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik. Pár hónapot
ígértek még nekünk, maximum ötöt. Mit kezdjek vele? Mit lehet ilyenkor
tenni? Hogy lehet ezt várni, hogy lehet bírni idegekkel? Öregapát itt
akartam még tartani. Róla még úgy gondoltam, hogy van némi öröme az
életben, szükségünk is lett volna még rá. Öreganyát viszont már  kilenc
éve elvesztettük, ő már régóta nem az én pajkos, okos, törődő nagymamám.
Őt már akkor elvesztettem és megszenvedtem, ez a kilenc éve tartó
állapot kicsit olyan, mintha beragadt volna élet és halál között.
Kegyetlen. Egy üres, életképtelen test csupán, a lelke rég elveszett.
Nagy ritkánbukkan csak elő, például a mosolyán keresztül csillan meg, ki
is volt ő egykor. Voltam nála hétvégén, először nem is igazán örült
nekünk, aztán többször
is úgy mosolygott rám, ahogy nagyon régen tette. Hihetetlen mély
kedvességgel, szeretettel. A szívem szakadt meg. Nézem most ezt a képet,
amit beszúrtam ide és teljesen idegen. Mintha már rég meghalt volna.
Közben fekszik valahol a jobb oldalán babapózban és várja, hogy
megmondjuk neki, hogy ki kell őt vennünk az otthonból, amit szeret és
megszokott; hogy megmondjuk neki az igazság egy részletét; hogy a
karácsonyt kórházban fogja tölteni. Ez utóbbi lehet, hogy csak engem érdekel, de elborzadok, ha arra gondolok, hogy
míg mi összeülünk majd Szentesete és ajándékokat bontogatunk, megöleljük
egymást, addig ő egy rideg kórteremben hajtja majd álomra a fejét és
tudja, hogy az a négy fal lesz, amit életében utoljára lát. Soha nem fog
már onnan kikerülni. Októberben volt a születésnapja, kinn voltunk
nála, erőltettem, hogy kijöjjön velünk sétálni, évek óta nem volt
érdemben friss levegőn. Az utolsó séta.

Hát így várom az ünnepeket, az új évet. Tudom, hogy nemsokára őt is el fogom veszíteni végleg, pedig még azt sem fogtam fel, hogy Öregapa elment és nem fog például karácsony este felhívni. Rémálom az egész. Közben másik nagyszüleimet készülök ünnepelni, nagyon nagy a kontraszt. Eszembe jut erről a mondás, hogy Isten az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Nem pontosan tudom, miért, de sokat kavarog ez mostanában a fejemben. Az biztos, és próbálok erre gondolni, hogy Öreganyának mindenképpen jobb lesz így. És talán tényleg találkozik Öregapával valahol a felhők felett és felolvassa neki az elkésett levelemet.

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot

megszorítások
nélkül, ésszerűen?

Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és

spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!

https://www.hosnok.hu/20ezer/