11. hét – Amikor Anya azt kívánja, bárcsak mégse ment volna orvoshoz

Anya ült az autóban, míg Apa bement az egyik boltba, és ahogy ott ült, a könnyein át nézegette az utcán mozgó embereket, akik látszólag gondtalanul jöttek-mentek, beszélgettek, nevetgéltek, vagy épp gondterhelten vonultak, nagy szatyrokat, vagy gyerekeket vonszolva maguk után.

A terhesség hétről-hétre rovatunkat itt találod>>

Anya ott ült, és az jutott eszébe, hogy a világ összes emberének problémája eltörpül amellett, amikor azt közlik veled, hogy nagy a lehetősége annak, hogy hamarosan döntéshelyzetbe kerülhetsz a gyereked életéről vagy haláláról, mert valószínű LEHET, hogy az a kis kapálózó, fickándozó, ide-oda úszkáló gyönyörűség a pocakban – ez vagyok én -, akárhogy is szépítjük, lehet, hogy egy genetikai romhalmaz.

Az úgy volt, hogy Anya megtalálta a neten azt a doktornénit, akivel annak idején nagytesómmal való terhessége alatt találkozott egyszer, és bejelentkezett hozzá mára, vizsgálatra. A doktornéni egy magánklinikán magánrendel, és nagyon aranyos, nagyon kedves, sőt, nagyon korrekt is, és mikor Anya, mosolyt erőltetve az arcára, kijött a rendelőből, arra gondolt, hogy talán túlságosan is korrekt. Mert boldogok a lelki szegények. Boldogok azok, akik nem tudnak a veszélyekről, nem tudnak a károsodásokról, nem tudnak semmi bajról, csak élnek vígan és gondtalanul…

A doktornéni megvizsgálta Anyát, közben beszélgettek az előzményekről, rákszűrés, manuális vizsgálat, majd jött a hüvelyi ultrahang.

Anya hangosan felnevetett amikor meglátott, ugyanis én már készültem: összevissza úszkáltam, kapálóztam, integettem, forogtam, bukfenceztem. Anya látta a lábujjaimat, és azt, hogy mikor szorítom ökölbe, és mikor nyitom ki a kezem. Látta az arcomat, ami leginkább egy kis manóéra hasonlít, és látta az okos buksimat is. Most először találkoztunk így Anyával, nagy volt a boldogság. Pár percig…

A doktornéni megmérte, hogy 47 mm vagyok a fejem tetejétől a fenekemig – mert már olyanom is van -, aztán próbálta megmérni a tarkóredőt, vagy mi a fenét. De én nem hagytam. Egyszer egy pillanatra majdnem sikerült belőni, de már el is mozdultam. Viszont a doktornéni úgy látta, hogy az a tarkóredőizé vastagabb, mint kellene lennie. Megmérni nem tudta, de úgy látta.

És akkor kezdődött: Anya betöltötte a 37. életévét, ami statisztikailag azt jelenti, hogy Anya a legutóbbi szülinapján beállt a potenciális genetikai hidrogénbombák táborába, és már maga ez az évszám összességében azt jelentHETI, hogy én genetikai deformitásban szenvedek.

Az, hogy a tarkóredő vastagabbnak tűnik, gondra utalHAT. Anya ekkor jött rá, hogy ez a terhessége a feltételes módról fog szólni, meg a statisztikai valószínűségekről.
A doktornéni azonnal felhívta a magánklinika vezetőjét, a főorvos urat, és konzultált vele. A főorvos úr közölte, hogy holnap Anya fáradjon be újra, és megcsinálják a genetikai ultrahangot. Ezen az ultrahangon néznek mindent, nemcsak tarkóredőt, és egy vele párosított vérvizsgálattal nagyon nagy eséllyel kiderülHET, hogy szükség van-e mondjuk magzatvíz és egyéb mintavételezős vizsgálatra (amikor is egy bazi nagy tűvel döfködik az én kis kényelmes fészkemet). Anyával közölte a doktornéni, hogy ez az egész még csak feltevés, még semmi sem biztos, sőt, hogy bármi is biztos legyen, nagyon sok vizsgálat kell. Anya már majdnem megnyugodott, amikor a doktornő elkezdett arról beszélni, hogy akár úgy is dönthetnek Anyáék, hogy megtartanak, de akár úgy is, hogy nem akarnak beteg babát.

Anya ennél a pontnál volt úgy, hogy mindjárt lefordul a székről, mert az egy dolog, hogy statisztikai lehetőségekről van szó egy meg nem mért, vélelmezett eredmény  – illetve szemre mérés – kapcsán, de az már teljesen más történet, hogy arra terelődik a szó, hogy terhesség megszakítás, vagy épp a szülői döntés felelőssége, beteg gyermek vállalása esetén.

Anya nem volt arra felkészülve, hogy ezen a csodálatos, első találkozás-napon ilyen dolgokkal kell szembesülnie.

Anya azóta nem tudja kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy bárcsak még ne látott volna engem… Bárcsak még egy elképzelt kis embrió lehetnék a fejében, és nem pedig egy láthatóan erős, mozgékony, vicces kis figura, akinek Apa már becenevet is adott: Spuri.

Anya hazaérve azonnal rákeresett a down szűrésre, és talált is egy korrekt cikket. Tények és tévhitek a Down-szűrésről http://www.hazipatika.com/articles/Tenyek_es_tevhitek_a_Down-kor_szuresevel_kapcsolatban?aid=20081120185005

A cikkből Anya megtudta, hogy holnap nagyon korrekt méréseket fognak végezni az ultrahangon, és már csak 21 órát kell addig várnia, míg megtudja a további lépéseket.

Mert azok biztosan lesznek a doktornéni szerint, mert hát Anya ugyebár újabban a genetikai roncstelep meghatározásra is pályázhatna – statisztikailag…

Addig is, Anya megpróbál nem gondolni a legrosszabbra – ami a világ legnehezebb feladata, a lehetetlennel határos -, és megpróbál nem látni maga előtt engem. De erről meg úgy gondolja, hogy akkor nem lenne méltó az Anya megnevezésre…

Holnap jelentkezünk az eredményekkel…