Ti fantasztikus nők!

A tegnapi nap egy új időszakot nyitott a HősNők életében. A tréningre való jelentkezéssel kapcsolatos kérdésemre eddig 53 komment és 14 privát levél érkezett.

Mindenkit, aki attól tartott, hogy elkedvetlenítenek a válaszok, vagy elszomorítanak, megnyugtatnék. Sejtettem, mik állnak a háttérben, de ez kevés volt: például a privát e-mailekben konkrét sorsok, élethelyzetek bontakoztak ki, amikre álmomban sem gondolhattam.

Köszönöm a kritikákat a reklámhadjárattal kapcsolatban! Közben egy marketingben jártas olvasómtól szakmai észrevételeket is kaptam, milyen bakikat követtem el a kampány alatt, ezekre is tudatosan oda fogok figyelni a jövőben. Amikor valamilyen rendezvényre fogunk készülni ezentúl, akkor hasonló módon fogunk szervezni. Senkit nem akarok idegesíteni ezekkel a cikkekkel és levelekkel, amiknek az alján reklám van, de…

Inkább mesélek egy történetet, tanmese következik: sokan tudjátok, egy óriási autóipari cégnél dolgoztam nagyon sokáig. Ha elégedetlen embereket akartok látni, csak menjetek el egy ilyen helyre néhány napra… Egy időben elviselhetetlen volt a panaszáradat. Mindenki szidott mindenkit: a főnök a beosztottat, a beosztott a főnököt, a takarítónő a karbantartókat, és így tovább.

Mi, akik lenn voltunk, azt hittük, mindent tudunk a gyárról, miért nem kérdeznek meg bennünket, hogyan lehetne jobb?

Néha volt, aki kérdezett, de pusztába kiáltott szó maradt a szavunk.

Egyszer, egy különösen okos, higgadt emberrel találkoztam össze a kávéautomatánál. Csak hírből ismertem, de ha jól emlékszem, valahogy úgy esett a szituáció, hogy beálltam mögé a sorba, és fennhangon szidtam a felső vezetést, konkrétan az ügyvezető igazgatót, a velem lévő kolléganőmnek címezve a monológomat.

Az okos, higgadt ember felém fordult, és azt mondta: ne akarj senkinél okosabb lenni, míg nem jártál a cipőjében!

Na, ez hatott. De nem azért, mert ez egy olyan ütős mondat, hanem azért, mert tényleg beleképzeltem magam az ügyvezető egy napjába… Nem kellett hozzá nagy tehetség, hogy lássam – amit egyébként is láthatott bárki más -, ahogyan csillogó szemmel jön be a gyár kapun, este 8-kor pedig hulla fáradtan vánszorog el a kocsijához. Ami pedig közben történik, az nem pöffeszkedés az igazgatói székben, és logikátlan utasítássorozatok kiadogatása, hanem folyamatos riportozás az európai központnak, az amerikai központnak, mutatószámok fölötti ádáz veszekedés: miért nem csökkent a hibaszázalék? – Hát az úgy volt… – Azt kérdeztem, miért! Miért nem növekedett a hatékonyság? – Hát az úgy volt… – Nem érdekel az előadás, tényeket akarok!

És akkortól kezdve, soha többé nem szidtam senkit, mert mindenki végezte a munkáját, csak épp a kommunikáció áramlásban volt egy kis bibi, és mi, dolgozók, akik megtermeltük a pénzt, ezt éreztük legsúlyosabb problémának. Holott nem ez volt az. De mi azt nem tudtuk.
Tudod mi az érdekes? Ez után az eset után nem sokkal, mikor én lehiggadtam, az igazgató elkezdett lejárni a csarnokba kávézni. Lassan sétált, nézelődött, és bárki megszólíthatta. Bárki. Szerinted, hányan mentek oda hozzá? (Nyertél, én igen :))

Mi ennek a történetnek a tanulsága?

Az, hogy most benne vagyok a cipőtökben. Sőt, sokatokéban konkrétan évekig jártam. Teljességgel átérzem a gondjaitokat. És nem esik nehezemre visszagondolni, mi motivált annak idején, és mire volt pénzem, vagy mire nem, és mik voltak a prioritásaim.

Éppen ezért, hálásan köszönöm, hogy egyáltalán itt vagytok! Számomra ez megtiszteltetés!

Egy pici kérésem is lenne: mikor taszít benneteket valami, gondoljátok magatokat az én cipőmbe, csak egy kicsit. Ez oda-vissza tud működni.

A jövőről, és a következtetésekről

Ez után a hatvanvalahány vélemény után nem lett egyszerűbb a helyzet, de más lett. Az egészen biztos, hogy a tréning árát nem lehet csökkenteni. A költségek csökkentésével maximum azt lehet elérni, hogy jövőre is hasonló áron lesznek tréningek. De nem csökkentem az árat… Kitaláljátok, hogy miért? Két oka is van: akkor csökkentenem kellene a minőségen, ez az egyik. De a legfontosabb érv: az árulás lenne azokkal szemben, akik eddig már jelentkeztek. Az ő cipőjükben is járnom kell, és járok is. Nálunk sosem lesz árcsökkentés. A részletfizetési konstrukciókat még számoljuk, ezt így egy nap után még nem tudom megígérni, de dolgozunk rajta.

Viszont – és ez most már az egyértelműen jó hír kategória – jócskán meg fognak szaporodni az ingyenes találkozási lehetőségek:

• Karácsony előtt, december 19-én délután, egy batyusbulit tartunk, Budapesten. Tudod: mindenki hoz egy kis sütit, egy kis innivalót, aztán ezt berakjuk a közösbe, és lakmározunk egész délután, miközben jókat beszélgetünk! 🙂
• Jövőre, minden hónapban csinálunk ilyet! Nem batyuzunk állandóan, de hol itt, hol ott, összejövünk, beszélgetünk, ismerkedünk, nagy terveket szövünk. Több ilyen női találkozón is voltam az elmúlt hetekben, ha visszagondolok egyikre-másikra, azonnal mosolygok, annyira jól tudjuk érezni magunkat, mi nők, egymás között.
• Vidékre is szívesen elmegyek, ilyen találkozókra. Ne higgyétek, hogy csak Budapesten van élet! Szervezd meg, van helyismereted – munkára fel, hölgyeim! Egy művelődési ház, egy kávézó van minden helyen – most jut eszembe, nálunk nincs is kávézó… upsz… -, illetve minden nagyobb helyen. 8-10 nőt szervezz egy időben egy helyre, és beszélgessünk! Nemrég voltam Isaszegen egy női körben, fantasztikus élmény volt, az esti ködben is azt éreztem, hogy süt a nap. Ezúton is puszilom az isaszegi nőket! 🙂
• Aztán, jövő év végén, egy olyan dologgal készülök előállni, hogy… De ez titkos még. Viszont ez kiutat – munkát, lehetőséget – is jelenthet sokak számára a jelenlegi nehéz helyzetükből. Ezért dolgozom most. És ezért dolgozom most, egy éven keresztül. Amikor reklámozok valamit, nem szép ruhára gyűjtök, meg nem új autóra. Hanem erre a titkos projektre. Köszönöm a türelmedet!

Ti fantasztikus nők! Akik nap, mint nap harcoltok, túléltek, aggódtok, és remélem, azért sokat nevettek! Szeretlek benneteket!

Rita